Fermáta

„Tedd le azt a kurva macskát, ha hozzád beszélek!”

A mély, rekedtes férfihang megállítja kopogásra emelt bal kezem. Felpillantok, az ajtó feletti kisablak tárva-nyitva, csak a szúnyogháló halvány vibrálása látszik. Az esti levegő meleg, koranyárhoz képest túl meleg. A gangkorlát mellett egész közel denevér röppen el. Egy női hang hallatszik most, nagyon halkan, a szavakat nem tudom kivenni. Aztán dulakodás hangja, a macska felnyávog, tompa puffanás – talán leverték azt a csicsás réztálat a konyhapultról. Egy pillanatig elbizonytalanodom, bekopogjak-e, vagy sem. A denevér megint itt röppen el, ha kinyújtanám a kezem, talán el is érném. Egész közel megyek a korláthoz, kinyúlok, nyújtózkodom, persze, most nem repül erre. Várok. Várok, de nem történik semmi. Sem a denevérrel, sem a benti zajokkal. Néma csend. Sóhajtok egyet, és visszalépek az ajtó elé. Bekopogok. Aliz gyorsan nyit ajtót, mintha itt állt volna a túlfelén, szorosan rátapadva az ajtóra, csak a kopogásomra várva.

„Kabát?” Kérdezem, de ő megrázza a fejét, némán behúzza maga mögött az ajtót, megfogja a kezem, és maga után húz a gangon. „Gondolom, akkor ma nálam.” Felveszem léptei ritmusát, de nem engedem el a kezét. Tenyere kicsit izzad a tenyeremben.

„Nem volt rossz a banda, ugye?” Kérdezem, miközben megágyazok a kanapén. Eláztunk hazafelé, de szerencsére nincs messze a lakásom a bártól, ahol voltunk. Azért mégiscsak kellett volna rá az a kabát. „Elég jól feldolgozták a számokat.”

„Ja. De nekem az eredeti még mindig jobban tetszik. Taeko Onukiban van valami finomság, ami ebből hiányzott.”

„Tudom, mire gondolsz. De legalább bátran hozzá mertek nyúlni. Ezt valahogy mindig akaratlanul is értékelem.”

Aliz a párkányon ül, mint mindig, háta mögött az éjszakába vesző háztetők és kémények sora. Mélyet szív a vékony, mentolos cigiből, és a szobába fújja a füstöt.

„Otthon nem gyújthatsz rá, mi?” – kérdezem. Válaszul csak vállat von, és kidugja rám a nyelvét. Odamegyek a lemezlejátszóhoz, bekapcsolom.

„Cassandra Wilson?”

„Jó lesz.”

Lágy dzsessz mély basszusa tölti be a szobát. Aliz könnyedén lecsusszan a párkányról, hozzám lép, megfogja a kezem, és a derekára vonja.

„Táncoljunk.”

Elmosolyodom, magamhoz húzom, ő átkulcsolja a nyakam. Lassan ringunk a zenére. Épp fél fejjel ha magasabb vagyok nála, kényelmesen összepasszolunk, melle a mellemhez szorul. „Children of the night, late at night, a restless feeling takes control of me, and I can’t fight it…” énekli a búgó, női hang. Aliz a nyakamba temeti az arcát. Hajának kókusz illata van. Még mindig ugyanazt a sampont használja. Egyszerre mozduló testünk, a halk zene és a félhomályos szoba emlékeket idéz…

„Furcsa nem?” Szólal meg halkan. „Most a te hajad rövid, az enyém meg már lassan derékig ér.”

„Hmm? Miért lenne furcsa? Mégsem maradhatunk ugyanolyanok.”

Hallgat, mintha hirtelenjében nem tudna mit mondani. Aztán kicsit elhúzódik, hogy rám tudjon nézni. Egészen közel van az arca az enyémhez, a félhomály ellenére is jól látom a szeplőit. Nagy, zöldes szeme szomorkásan pillant rám. Szomorúan és várakozva.

Utálom, amikor így néz.

Lejjebb hajolok, szája milliméterekre a számtól – halványan érződik a szaké édessége a leheletén.

„Ugyanolyanok…”

Nem tudom, mikor álltunk meg, de már csak szorosan öleljük egymást, nem keringünk a zenére. Nézem őt, ő meg engem néz. Vár. Várja, hogy megcsókoljam. Ugyanolyanok, mi?

Minden lélegzetvételnél érzem a leheletét, egyre forróbbnak tűnő teste egészen ellazul a karjaimban. Lejjebb csúszik a kezem, magamhoz szorítom a csípőjét, ágyékunk szinte fájón egymáshoz préselődik. Behunyja a szemét, halkan felnyög, kezei a hajamba túrnak – megszokott mozdulat. Felsóhajtok, és lassan elengedem. Hirtelen kinyitja a szemét, tekintetétben szomorúság, csalódottság, düh és bűntudat. Aztán elfordítja az arcát, és ő is elenged.

Én a kanapén fekszem, Aliz az ágyamban. Forgolódik, tudom, hogy nem tud elaludni. Hosszúnak tetsző idő múlva aztán végre megszólal.

„Gyűlölsz?”

Majdnem felnevetek, de visszafojtom, és nem válaszolok. A plafonon húzódó árnyékokat figyelem, és hallgatom egyre csöndesülő légzését. Lassan elalszik.

„Talán.” Mondom, de ő már nem hallja, ahogy nem láthatja a mosolyomat sem. „De még mindig jobban szeretlek.”

Tama, a macskám, felugrik a lábamhoz, és összegömbölyödik. Halk dorombolása engem is elaltat…