Sárával a Tirrén-tengeren

A homokban ülve fésüllek az éjféli parton. 
Unalmas.
Egyedüllétünk buzgalmában
meztelenül fürdünk, nekem túl hideg a víz, kiszaladok. 
Az áramlatok hozzám sodornak,
s e hirtelen pikkelykalandban
tekintetem rajtad és a mindenségen osztozik. 
Holdból származó fénypor terül arcodon, 
rajzolatában gyönyörű a teremtés. 
Oly naggyá válik az éjszaka,
lábaidat a levegőbe emelve köszöntjük,
üdvözlégy, te gőgösen szeplőtelen!

Beszélgetünk. Mereven mondom el, mit gyóntam meg a Vatikánban. 
Arcon kellett volna vágnod, szerelmi immunrendszer, 
szavaim mégis elmosódnak vizes tenyeredben,
kínosan érzem magam, terelek. 
Úgy próbálok mesélni a csillagokról,
hogy semmit sem tudok róluk,
befogod a számat, 
elhallgattatsz ráncszaggató csókjaiddal,  
hajadból lopom ki szenvedélyed, mindet megtartom, 
ajkad partvidéke kiszáradt,
édes rúzzsal áztatod ismét, 
közben hallgatózol, 
időnként megbámulsz,
szavakat suttogok,
holtak tengerpartjára hullámzik a tartalom,
csalánsejt-tekinteted csípőssé válik, akár a medúzakorong,

bánthattál volna többet, tovább,
nem válna búcsúvá a hajnali horizont.