Egy találkozás

Szenteste. A város nem annyira csendes, mint vártam – ez jár a fejemben, ahogy leszállok az Oktogonnál, és az Andrássyn a liget felé veszem az irányt. Elérek a Hősök teréig, átmegyek a kis hídon, megvárom, hogy elhaladjon pár autó, átvágok az úttesten, a Vajdahunyad vára mellett elindulok a tó partján. Itt már senki nem jár, a fák sötéten sorakoznak a parkban, ahogy egyre beljebb megyek, egyre nagyobb lesz a csend. Apró szemű, sűrű eső esik, folyton olyan érzés, hogy a következő pillanatban majd eláll. Aztán csak esik tovább. Leülök egy padra, hosszú, térdig érő kabátom pillanatok alatt átázik, de nem igazán érdekel. Szüleim Ausztráliában, a szeretőm a családjával, szóval enyém az éjszaka. Ez is, és még annyi másik. Felállok, továbbmegyek. Újabb pad, ücsörgés és bámulás a semmibe, gondolatok cikáznak. Aztán már csak hallgatom az esőt, nem gondolok semmire. Majd felállok, továbbmegyek, újabb pad és újabb fák. Hideg. Eső.

Nem tudom, mennyi idő telt el, félóra, egy óra, netán több… Visszaérek a várhoz, leülök a fűzfa alá, rágyújtok. Egyszer, nyáron, egy barátommal ugyanitt ültünk. Akkor láttam életemben először jégmadarat. Jó emlék, szívesen idézem fel, örömmel mazsolázom ki az akkor eltöltött perceket.

„Van tüzed?”

A hirtelen hangra összerezzenek, eltűnik a meleg nyári nap, a csobbanó víz, az érdes, forró tenyér érzése a kezemben.

„Igen, persze.”

A lány nyakig bebugyolálva, de még így is remeg kicsit. Zöld vászonkabátja vékonynak tűnik, talán a vastag, kötött sállal próbálta ellensúlyozni. Leül mellém, meggyújtom a cigarettáját.

„Jó üres ilyenkor a park”, mondja, és mélyet szív a mentolos cigiből.

„Igen. Elég üres.”

Némán ülünk, az arcát szinte teljesen takarja a kötött sapka és a sál. Közel húzódik hozzám, vállát és combját az enyémhez szorítja.

„Aliz vagyok.”

„Emma.”

„Jó kis név.”

„A tied is”, válaszolom. Ahogy mind közelebb húzódik, már kényelmesebb lenne átkarolnom, szóval átvetem a karom a vállán. „Minek jössz ki ilyenkor, ha fázós vagy? Ráadásul ez a kabát sem valami vastag.”

„Csak úgy, kijöttem. De így jó. Jó meleg vagy.”

Még jobban hozzám bújik, nekem meg hirtelen olyan ismerős lesz ez az egész helyzet. A fűzfa ágainak sodródása a gyenge szélben, a tó feketesége, a fák sápadt törzse a sárga lámpafényben és a vékony, remegő test, ahogy hozzám simul, mintha már egyszer átéltem volna ezt.

„Déjà vum van.”

Halkan felnevet, rám néz. Napfényben zöldes-szürke lehet a szeme. Észreveszek pár szeplőt az orrán. Arányos, egyenes orra van. Ahogy egy utolsót szív a cigarettából, feltűnik, hogy a felső ajka kicsit teltebb, mint az alsó.

„Mi az?”, kérdezi, de nem jön zavarba, állja a pillantásom.

„Semmi. Csak szép vagy.”

Megint felnevet. Felé hajolok, halvány parfümillat kúszik az orromba. Aztán hirtelen meleg ajkak érintése a számon. Nyelvem alatt érzem, hogy kicserepesedtek a hidegtől. Aliz jeges ujjai az arcomra kúsznak. Keze a hajamba túr, mintha ott akarná megmelengetni. Csókoltam már nőt, ismerős a kis száj, a nyelv és a fogak érzése, mintha magamat csókolnám, de közben mégsem, nagyon is más az íz, az illat, csak fizikailag hasonlóak az arányok, ezért olyan ismerős az érzés. És azért ismeretlen, mert Aliz sok mindenben eltér a többiektől.

Percek múlva elhúzódunk egymástól, kicsit gyorsabban szedi a levegőt.

„Mennem kell”, szólal meg végül. Elengedem.

„Oké.”

„Majd találkozunk.”

„Persze.”

Feláll, és amilyen hirtelen jött, úgy tűnik el. Sem telefonszám, sem email-cím. Semmi. De valahogy nem is kell. Szürreális este a tónál, így könyvelem el magamban.

Hazafele tartok már a villamoson, amikor csörög a telefonom. Hajnali egy.

„Igen?”

„Szia, csak én vagyok.” Férfihang szól bele, az aktuális partnerem. A háttérben karácsonyi dal szól, halk nevetés, beszélgetés hangjai.

„Mi a helyzet?”

„Csak boldog karácsonyt akartam kívánni.”

„Édes vagy, de nem kellett volna.”

„Holnap ráérsz? Visszamegyek Pestre.”

„Nem, nem lesz jó a holnap… És azután sem.”

„Hogy érted?”

„Találkoztam valakivel.”

„Találkoztál valakivel?”, visszhangozza, tompulnak a háttérzajok.

„Igen, szóval ne haragudj, de azt hiszem, ennyi.”

„Várj… mi?”

„Ne haragudj, szuper volt, de lépjünk tovább. Szia.”

Kinyomom a telefont, még mielőtt válaszolhatna. Az ember azt hiszi, az alkalmi szexpartnerekkel könnyebb, de egy frászt.

Zakatol alattam a villamos, Aliz illata és hangja jár a fejemben.

***

Meg sem lepődöm, amikor márciusban, ugyanott, a fűzfa alatt elém lép. „Van tüzed?”