A kortárs kritikában a legbosszantóbb a személyeskedés

Kis Petronella az Irodalmi Jelen legfiatalabb szerkesztője; az ifjúság lendületére szüksége is van, hiszen a kritikarovat szerkesztéséhez sok türelem és kötélidegrendszer kell. Rendezőnek készült, érdekli a színház, a francia nyelv, tavasszal érzi magát igazán jól, Csáth Géza azon műveivel foglalkozik doktori dolgozatában, amelyek a nagyközönség előtt kevésbé ismertek.

– Különleges neved van. Azt olvastam, hogy szent Petronella Péter apostol lánya volt, akit feleségül szeretett volna venni egy Flaccus nevű előkelő ifjú, a lány három napos haladékot kért, és azért imádkozott, hogy Isten szólítsa magához, ami meg is történt, így szűzen halt meg. Foglalkoztatott a neved története, kérdezted valaha a szüleidet a névadás eredetéről?

– Arra konkrétan nem emlékszem, hogy erről kérdeztem volna őket, de mindig sokat meséltek a születésemről, a gyerekkoromról, így már régen tudtam a névadás okait (persze később, amikor elkezdtem irodalommal foglalkozni, már „tudományosabb” szempontból érdekelt az eredete, a jelentése stb.). Úgy tudom, édesanyám már jóval a születésem előtt találkozott ezzel a névvel, és eldöntötte, hogy ha egyszer lánya lesz, így fogják hívni, annyira megragadta a komoly, elegáns, művészi csengése, a dallamossága és játékossága. Később viszont kompromisszumos megoldás is lett: édesanyám Kornélia, emiatt édesapám Nellinek szeretett volna hívni, anyukámnak pedig a Petra is tetszett, így ez lett az ötvözete.

– Hogy hívják a cicádat?

– Alvarónak hívják, ő egy másfél éves maine coon.

– Csáth Gézával foglalkoztál irodalomtudományos munkáidban. Egyik legőrültebb írónk, ráadásul szenvedélybeteg is volt. Miért rá esett a választásod?

– Középiskolás koromban olvastam először Csáthtól, és mivel a pszichológia mindig is érdekelt, illetve, hogy bizonyos események milyen hatást gyakorolnak emberekre, már ekkoriban megfogott. Aztán az egyetem alatt derült ki számomra, hogy több olyan oldala (zenekritikusi, zeneszerzői, drámaírói, összművészeti) is van, ami hozzám nagyon közel áll. Nem ismerek még egy írót a magyar irodalomban, aki annyiféle területen alkotott volna aktívan, mint ő. A függősége és a nőkkel való viszonya annyira markáns szerepet játszik az írói, művészi megítélésében, hogy az utóbbi évtizedekben szinte kizárólag az ezekhez kapcsolódó elbeszélései kerültek be a köztudatba. Van néhány nagyon felkapott és agyonelemzett novellája, de egy csomó másikkal szinte egyáltalán nem foglalkoztak még, így adta magát, hogy ezeket elkezdjem felderíteni.

– Kedvenc sorod tőle?

– Több is van, de az egyik legrégebbi: „A széttört halott szívek, amelyek köröskörül a földben el vannak ásva, felzokognak, és zokogásuk mint nedves, hűvös lehellet a tó felől – és köröskörül mindenfelől – ráereszkedik az emberek mellére.” (Nyári bál)

– Mi volt a legfurcsább élményed szerkesztőként?

– Az, hogy néhányan mennyire igénytelen, hibáktól hemzsegő szövegeket tudnak leadni, és még arra sem veszik a fáradságot, hogy a sorozatos elütéseket, feltűnő helyesírási hibákat, amiket a Word is aláhúz, kijavítsák, mielőtt elküldik az írásukat. A mondatok grammatikai és tartalmi értelmezhetetlensége már csak a ráadás.

– Amikor olvasó vagy, a vers vagy a próza a nyerő?

– Mind a kettőt szoktam olvasni, de prózát többet. Verseskötet olvasásának ritkán ülök neki, ha nem kimondottan a munkámhoz kapcsolódik. Versek közül jobban szeretek véletlenszerűen „szemezgetni”, és az aktuális hangulatomhoz illőket olvasni, vagy abban a témában, ami épp foglalkoztat.

– Milyen kellene legyen egy jó kritikus?

– Olyan, aki egyrészt próbálja felkelteni annak az érdeklődését, aki az adott kötetet még nem olvasta, másrészt annak is érdemi információt nyújtani, aki már igen. Igyekszik rávilágítani a kötet erősségeire és gyengeségeire is, elhelyezni a szerzőt és a művet a kortárs palettán. Ha bírálatot fogalmaz meg, azt szalonképes stílusban teszi. Egyszerre elemez és értékel.

– Mi a legbosszantóbb a kortárs kritikában?

– A személyeskedés, amikor a kritikus érezhetően az olvasóra fittyet hányva zúdítja bele egy írásba a szerzővel kapcsolatos személyes sérelmeit, dühét.

– Olvasnak-e szerinted eleget a fiatalok?

– Mennyiségileg valószínűleg igen, hiszen nagyon sokat bújják az internetet, ahol, ha mást nem is, de egymás üzeneteit, szembejövő híreket, celebvilágról szóló cikkeket biztosan olvasnak. A gond inkább azzal van, hogy ezeken kívül mást, ami a lelki-szellemi fejlődésüket, épülésüket szolgálhatná, sokan nem olvasnak, jobb esetben a kötelező olvasmányokat igen.

– E-book vagy hagyományos könyv? Melyiké a jövő?

– Minden tendencia arra mutat, hogy az e-booké. De azért vannak a mostani fiatalok között is, akik szeretik megfogni, megszagolni, fellapozni a könyvet, és úgy olvasni.

– Te melyiket olvasod szívesebben?

– Egyértelműen a hagyományos könyvet. Bár tudom, hogy az e-booknak is megvannak a maga előnyei, de szerintem személyesebb élmény a nyomtatott könyv.

– Mindig erre a szakmára vágytál, kislánykorodban is?

– Nem teljesen, de a humán tudományok és a művészetek iránti érdeklődésem, fogékonyságom már korán megmutatkozott. Sokáig a fordítás, tolmácsolás és a francia nyelv érdekelt leginkább, de középiskolában nem volt lehetőségem franciául tanulni, az egyetemi francia szakhoz pedig minimum erős középfokú nyelvismeret kellett volna, így ezt a vonalat elengedtem. Az egyetem első éveiben aztán a színházi rendezés, a dramaturgia felé húztam, csak ahhoz speciálisabb képzés lett volna jó. Végül aztán mindkét vonal megmaradt az életemben, a doktori miatt megtanultam franciául (még ha nem is olyan magas szinten, mint eredetileg terveztem), a színház pedig kritikák formájában maradt velem. A harmadik, számomra meghatározó irány, ami szintén csak felnőttkoromban lett igazán az életem része, az a sport. Ha hamarabb kezdtem volna foglalkozni vele, elképzelhetőnek tartom, hogy ebben az irányban (is) tanultam volna.

Kis Petronella kolléganőnk kislány korában a nagymamájával 

– Sorolj fel 10 olyan könyvet, amelyet egy szuszra olvastál el az elmúlt tíz évben!

– Sosem voltam gyorsan, egy ültő helyemben kiolvasós típus. Persze van, amelyik könyv nagyon visz magával, de alapvetően a nagyon jó könyveknél is szeretek szüneteket beiktatni, amikor átgondolom, kielemzem magamban az addig olvasottakat. A másik, hogy szeretem is kiélvezni az ilyen könyveket, hogy minél tovább tartsanak, az olyan rossz érzés, amikor hamar vége van az élménynek. De megpróbálom összeszedni azokat a könyveket, amelyek a legnagyobb hatással voltak rám az elmúlt tíz évben, hangsúlyozni szeretném, hogy a teljesség igénye nélkül, sok minden nincs benne, például a kollégáim könyvei vagy azon kortárs szerzők művei sem, amelyekről kritikát írtam a közelmúltban:

Javier Marías könyvei, a Beleszerelmesedések, a Rossz kezdet és a Berta Isla

Márquez: Száz év magány

Száraz Miklós György: Lovak a ködben

Bartis Attila: A vége

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Fejes Endre: Rozsdatemető

Márai Sándor: Az igazi; Szindbád hazamegy

– Ha dönthetnél egyetlen évszak mellett, amely örökké tartson, melyik lenne az?

A tavasz. A telet és a hideget nem szeretem, a nyarakat pedig az extrém hőmérsékletek miatt egyre nehezebben bírom. A kellemes 20–25 fokot szeretem és az éledő természetet.