Olvasólámpám fejem búbját vetíti fehér lapokra. Árnyékként követem Fecske Csaba eleddig utolsó kötetének sorait. A borítón arannyal a cím: Árnyűző élet, alatta egy félfaun, ágaskodó, horpaszos kecskével, ez utóbbi szájában egy leveles ággal… Mindőjük arany kontúrokkal, a barát, néhai Feledy Gyula mester, Kossuth-díjas grafikus-és festőművész keze nyomán.

*

Névjegyként: lássuk, milyen ember a – Pegazus jótékony segítsége nélkül is – szárnyain fellegekbe emelkedő, a Hold, a Nap vagy éppen a csillagok meghódítására kész, olykor pedig (mert ő is csak ember) szárnyaszegett költő.  

„Én azon szerencsétlen lelkialkatú emberek közé tartozom, akik számára szinte csak a múlt van, csak az van, ami volt, amit az emlékezet lávája megőrzött, akik képtelenek a jelen pillanat virágát letépni és élvezni, életüket igazán csak emlékeikben képesek megélni, feldolgozni. Prousti lelkialkatúnak nevezném az ilyet. Majd minden versem az eltűnt idő nyomában életérzés lenyomata.”

Húsz évvel ezelőtt íródtak a fenti sorok, amelyeket hol megcáfolnak, hol megerősítenek a költő azóta keletkezett művei. Időközben ugyanis megjelent újabb harminc könyve, Pro Literatura-, majd 2008-ban József Attila-díja, 2020-ban pedig Utassy József-díja elég erős „szakmai” pecsét eddigi életművére, mely már szakdolgozat témájául is szolgált. Beérkezett. Ma már nem állíthatja magáról (mint egykor), hogy afféle „nemecsek” mindenféle hadseregben. Tiszt lett, bár nem olyan harcos, mint például az őt szeretettel üdvözlő Utassy, de nem is akármilyen rangú költő a magyar irodalmi kánonban. No meg a közéletben: szülőfalujának, Szögligetnek díszpolgára, Miskolc város Pro Urbe-díjasa, mi több: köztiszteletnek, közmegbecsülésnek örvendő, népszerű, szerethető ember.

*

Fecske Csaba nem valamely bölcsészkar akolmelegében vált művelt, sokoldalú-sokszínű költővé. Szívós munkával magamagát tette azzá. Míves képalkotó mesterévé gondolatnak, szónak, formának, tartalomnak.

Már korán megfogalmazott költői „programja” szerint (nevezzük inkább hitvallásnak vagy szerényebben önmeghatározásnak) csak legjobb hajlamait kívánja követni, nem valamiféle doktrínát. Fogékony az újra, játékos kedve (főleg, de nemcsak gyermekverseiben), nyelvi és intellektuális humora kiapadhatatlan, technikai eszköztára meglepetésekkel teli. Mindezek ellenére vagy mellett – általa deklaráltan is – az ún. tradicionális költészet művelője. Többszörösen élő költő. A megyei, miskolci kulturális rendezvényeken, médiumokban rendszeresen jelenlévő, olvasható, mondható, érthető, megzenésíthető, énekelhető. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy dekóderünket nyugodtan sutba dobhatjuk. Sőt…

Az etikum és esztétikum egységének jegyében, mondjuk így: természetes gyógymóddal, nem erőszakos sebészkéssel kíván segíteni az egyelőre – minden eddig ismert eszközzel – gyógyíthatatlannak tűnő világunkon. Közéleti versei szinte kizárólag a társadalom peremére szorult elesettek melletti kiállásra fókuszálnak. A filozófiát többre tartja a napi politikánál… Véleménye van, de nem konfliktuskereső alkat.  E tekintetben kivétel csupán: az irodalommal, az alkotással kapcsolatos etikai-esztétikai kérdésekben nemigen ismer kompromisszumot.

Jószolgálati békekövet. Közvetítő a különböző műhelyek, csoportok, civil közösségek, híd a nemzedékek között. Személye harmónia- és egyensúlyteremtő. Aranyfedezete: eddigi életműve, végtelen humanizmusa, el nem titkolt esendősége, sőt gyarlósága, a többször is tetemre hívott és perelt Istentől örökölt emberarca.

Fecske Csaba eddigi, egyszerre klasszikus és korszerű, széles skálájú, gazdag életműve alkalmas arra, hogy a bölcsőtől (olvasd gyermekverseit!) a sírig (lásd árnyverseit!) elkísérjen bennünket.

*

Fecske Csaba a szépség, a szabadság, az élet szerelmese, ám ez a vidám, játékos ember nem csupán az oly színes árnyékvilág, de az emlékezetéből felszálló, sejtelmesen lebegő, testtelen-testetlen-nesztelen árnyékok, árnyalakok, szellemek és a halál gazdag képi világú meg- és felidézője, avatott ábrázolója is.

Gyakran használt szava az árny (lám, implicite akkor is, mikor szintén gyakran szárnyakról ír). A majd tíz év előtti – 65 éves korában megjelent – összegző kötetében (Árnyas kertben) a múlt emlékei, szublimálódott és emlékezetté nemesült (árny)képei míves keretbe foglalva jelennek meg, igen érzékletesen, az örök otthon: a szülőföld alakjainak, színtereinek („ahová a történelem sose jut el”) felidézésével. A gyermekkor számára mind a mai napig olyan kincsesbánya, ahová naponta leszáll, hogy felhozza és bemutassa számunkra nemesebbnél nemesebb ásványait, drágaköveit. Amikor hasonlatokba menekül az ember, önkéntelenül felbukkan Thomas Mann József és testvérei című művének nyitómondata: „Mélységes mély a múltnak kútja.” Ennek a kútnak a káváján ül szerzőnk… Ha pedig éppen nem lefelé néz, akkor (kozmikus méretekben gondolkodva) Mihail Eminescut juttathatja eszünkbe (Dsida Jenő segítségével): „A csillagkép, mely régen holt, / Lassan suhan az égre; / Amíg nem látta senki: volt, / Ma látjuk már: de vége. / Épp így: ha béna és süket / És éjbe hullt a vágyunk, / A holt szerelmek fényüket / Még küldözik utánunk.” S nemcsak a szerelmek… A szülők, nagyszülők, barátok, a társadalomból de facto kiszorult-kitaszított, jobb sorsra érdemes, körötte árnyként lebegő lelkek.

Ha nagyon korszerűek vágyunk lenni, akkor a ma ismét divatba jött kvantummechanikai megközelítések révén az ún. fekete lyukak (leánykori nevükön: sötét csillagok) újabb és újabb tulajdonságai alapján egy érdekes kép tárulhat elénk: Fecske Csaba a saját csillag- és múltzabáló, külön bejáratú „fekete lyukának” eseményhorizontján (lábát a semmibe lógatva, mint egykor az ökrös szekérről) ül, és gondosan formázgatja az elsüllyedt múlt visszapárolgó (lásd: Hawking-sugárzás) emlékeinek nanorészecskéit. Az „idő káváján áthajolva” néz „a halál tükrébe” és az „idő sötét bugyraiból” felhozza „amit féltő vágyak rejtettek el ott”.

*

Előttünk a kötet: Árnyűző élet. Azt eddig is tudtuk, hogy szerzőnk szívesen „tematizál”, hiszen ennek jegyében jelentek meg például a Szárnyak, gyökerek, Szárnyaim nőnének, Akinek arcát viselem című munkái. Ez történt „árnyügyben” is.

Kérdezhetnénk: nem volt elég az Árnyas kertben nagy összegzése? Nem lehetett, mert új és új fájdalmak rázták meg és fel, késztették újabb számvetésre a 65–70-be hajlóan már „őszikéző” („bocsásson meg drága Arany János úr / olykor az ember úgy elaranyjánosul”) költőt.

Az Árnyűző élet versei formálisan sorba vagy (oldalpárok esetében) egymás mellé párhuzamosan vagy keresztbe bekötött kétdimenziós gondolatelemei együttesen immár kilépnek a térbe. A költő már nem „lepréselt virágok kertésze”. Ha a fő témakörök (tér-idő-elmúlás-emlék-fény-árnyék-halál-isten-csönd) mentén az egyes verseket egyetlen halmazként kezeljük, akkor egy, a jellemző önhasonlóság, de mégis másság révén szigorú paraméterek alapján le nem írható (ám jól érzékelhető), a téridőben sejtelmesen burjánzó, fraktálszerű kép bontakozik ki előttünk. Hol az „árnyékával pecsételi le a napot”, hol kinéz az ablakon, s „alatta macskaként dorombol a múlt”, hol a halálszagú időben „csak az életem múlik más nem történik semmi se”, vagy éppen  a „fénypászmában táncoló porszemek / mindent ami volt most visszaszeretek / óvatos félelem szorongat / a múlt orvul jelenemre tör / az emlékezés talmi gyönyöre gyötör” érzések kavarognak hősünk világában.

Magánuniverzumában „minden üzenetet elnyel a feneketlen idő”, „felkel a nap lemegy a nap / nem lépheted át saját árnyékodat”. S mások, jobb esetben „angyalok élik el előlünk életünket”, vagy „falánk évek zabálják fel”. Istenkeresőként várva választ az „életemet előlem ki élte el” kérdésre, a Teremtővel   ambivalens viszonyban: „Istenem ha nem vagy is én nagyon szeretlek.” A gondolat fraktálvoltát és hatását a szerkesztés (az egyes versek többvariációs egymáshoz illesztése) határozza meg.

Az olvasóban kialakult érzést a központozás hiánya és a tudatos vagy véletlenszerű, gyakori szövegáthajlások következtében megszülető esetleges többértelműség is elősegíti, fokozza. A fejünkben pixilláló videoklipben az egyes árnyak tob(o)zódnak: vissza-visszatérnek, megismétlődnek, csavarodnak, ölelkeznek, egymásba kapaszkodnak… éles határvonalak nélkül, füstfelhőként vagy ködfátyolként lebegve. Sokszor nem is képelemként, hanem egy szublimációs folyamat szinergikus (ebben az értelemben: egymást erősítő) absztrakciójaként.

*

A kötet első kétharmada (Csak életem múlik) általánosságban és néhány konkrét élmény-esemény-tapasztalat révén is – a nagymama, nagyapa emlékezete, különösen pedig a költő jóbarát (drága barátunk) Szabó Bogár Imre megidézése – érzelmi, hangulati megalapozása a záró fő ciklusnak (Síron túl), amely az összeállítás kristálymagja.  

Mi tehet az ember, ha költő, a szeretett hitves haldoklása alatt és halála után?

Verset ír. Próbálja kimondani a kimondhatatlant, s ha némelyikük „nagyon költő” akar lenni, akkor „témaként” kezeli a valós személyes tragédiát. A szenvedő alkotó művi pózába vágja magát, nagyon művészi művet kíván alkotni, olvasói könnyekre vadászva – hatásosan vezekel, közben szenveleg, modorossá válik, pátoszosan meghatódik magától, végül csupán művirágok születnek tolla nyomán. Előfordul(t) ez még a legnagyobbakkal is (engedjék meg, hogy – útjelző nélkül – az izgalmas kutatást önökre bízzam), de nem a mi szerzőnkkel. A formaművész Fecske Csaba ezúttal a legegyszerűbb, legtisztább és legtisztességesebb módon mutatja be egy tragikus út állomásait, viharos tengerként hullámzó magánérzeteit. Szinte eszköztelenül, naturálisan, csontig hatoló kegyetlen őszinteséggel… Pengeélesen, koponyánk falába fúrva, agyunkba tolva.

Tudósít és gyón… A legbensőbbről… Arról is, amiről csak ők ketten… Kizárólag. Ami ma már egyoldalú titok… Az élő sajátja. Aki most kimondja a kimondhatót, sejteti a kimondhatatlant. Ami nem tartozik ránk, maradjon sugallat csupán.

Máskor sem javallom, de most különösen ne azt firtassuk, hogy némely rejtelmes sorában „vajon mire gondolhatott a költő”. Csendben, magunkban és magunkat dekódoljuk. S ha gondolatainkat (nagy önfegyelemmel) képesek leszünk kordában tartani, saját (nagyon nem kívánt) rejtett titkainkra is rábukkanhatunk. Fájni fog, de nagyon!

Bevezetőként Vass István hangja fogad: „Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel”, majd következnek a…

Lehet-e „kommentárt” fűzni az alább kiszemelgetett sorokhoz? Hiszem: nem, vagy csak nagyon nehezen… De miért is kéne?

Utolsó arc: „először a szag köszön rád / az elhasználódott testnek szaga / a reménytelenség lehelete…”; „…szélvédőre tapadt falevélként hoztam el utolsó arcodat”;

Végérvényesen: „…most már végérvényesen nyugodj békében / és hagyjál békén végre engem is”;

Mea culpa: „…szegénykém nem vetted észre hogy végül minden nő te lettél”; „én nem tudtalak meggyógyítani elszalasztottam az életedet / mea culpa mea maxima culpa”;

Csillagszámláló: „időbe telt, míg ráeszméltem, hogy nem jöhetsz / én csak élve felejtettelek”;

A hazudság igazsága: „mit gondolsz meggyógyulok én még valaha / ebben az életben kérdezted egyszer…”; „…hazudtam szemérmetlenül igazam tudatában…”;

Megbocsátás: „… te pedig megbocsátod a Teremtőnek mert neki / én már nem tudok”;

Mosoly: „… jövök ha esik ha fúj mindennapi örömöd / reményében  és kapom helyette / mindennapi halálodat…”;

Az utolsó látogatás: „ne ijedjen meg mondta az ügyeletes nővér…”; „… de te néma voltál már / mint a hirtelen kikapcsolt porszívó a folyosón”;

Egy év: „… minden bizonnyal társbérlőd leszek / már lepengettük a foglalót – 400000 – / ennyiből akár élni is lehetne…”;

Ágyad mellett: „… az utolsó szót elvitte egy arrogáns angyal – / a megborzongó pillanat / mint kutya a vizet rázott le megáról / húgyszagú ágyad mellett”;

Tapló a fán: „megjöttél ma is / mint mindennap / kérés nélkül de nem ellenemre…”; „bocsáss meg én / élve felejtettelek élősködöm rajtad / mint tapló a fán;

Mire megyek: „… szálkaként sajogsz / kibújsz minden mondatomból / … mire megyek most már magammal”.

*

Bocsásson meg olvasóm, sokkolni nem volt kedvem. Bizony, pontos versek ezek az „alkonyatról” (Radnóti nyomán), még pontosabban a halálról. Halálpontosan…

Semmi sem örök; ezekkel a versekkel költőnk sokszorosan felülírta a 30 évvel ezelőtti, saját, súlyos betegsége után közölt Zárójelentés című versének önironikus sorát: „Istenem, mennyivel könnyebb elviselni mások szenvedéseit!” Madáchi gondolat a kötet legvégén: „volna még itt annyi minden / hát hogy mehetnék el innen”. Ez a küzdés és bízva bízás parancsa. Maradni, élni, tenni kell! Folytatni dolgainkat…

Ezeket a verseket Fecske Csaba minden eddiginél jobban „élve élte”. Úgy, ahogyan Utassy József írja: „…mert a verset nem írják, a verset élve élik, és ezért időtlenül a szó – és fénylik, fénylik, fénylik”. Mint az örök világosság – teszem hozzá fájdalommal, gyáván, teli félelemmel, saját, sajgó életem okán is.

 

Fecske Csaba: Árnyűző élet. Magyar Napló Kiadó, Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2020