Egy modern remete – Nicolás Gómez Dávila

A L’Harmattan Kiadó gondozásában megjelent Konzervatív arcképek című kötetből közöljük Hudy Árpád tanulmányát Nicolás Gómez Dáviláról.

A kötet fülszövegéből:

Mi a konzervativizmus? Általános világszemlélet vagy meghatározott ideológia? Természetes mentalitás vagy politikai mozgalom? Örök emberi vagy újkori jelenség? Ellenforradalmi, forradalmi vagy forradalomellenes felfogás? A régi rend vagy a fennálló, vagy jövendő berendezkedés híve? S milyen társadalmi, erkölcsi és politikai tanok fűződnek a nevéhez? Ezek a kérdések minduntalan fölvetődnek, amikor a konzervativizmusról szó esik napjaink eszmecseréiben, szakmai vitáiban és közéleti harcaiban. E kérdéseket ráadásul máig rendszerint sok félreértelmezés és tájékozatlanság is szokta kísérni. Ahhoz tehát, hogy ezekben az elvi kérdésekben tisztábban láthassunk, először is elengedhetetlenül szükséges maguknak a konzervativizmus klasszikus képviselőinek megismerése. Ezt a célt szolgálja jelen kötet, amely a XIX. és XX. századból 74 konzervatív gondolkodó arcképét mutatja be. A 37 szerző tollából születő összeállítás kétharmada külföldi, egyharmada magyar gondolkodók portréját tartalmazza. Ezek áttekintik a konzervativizmus mérvadó alakjainak életpályáját, műveit, eszméit, hatását és a kapcsolódó szakirodalmat. A kötet így elősegíti a konzervativizmusra vonatkozó alapvető tájékozódást, kiindulópontul szolgálhat az eszmekör átfogó megismeréséhez, és iránymutató lehet az áramlat további tanulmányozásához.

*

Nicolás Gómez Dávila (Bogotá, 1913. május 18. – Bogotá, 1994. május 17.)

Az Andok fennsíkján elterülő Santafé de Bogotá ideális hely egy száműzöttnek. A falusi bevándorlók nyomorúságos kunyhói és a vigasztalan betonsilók többnyire esőfelhőkbe burkolóznak. Itt él évtizedekig a „nevezetes névtelen”¹, a modern világ legkérlelhetetlenebb szellemi ostorozója, a mindenhonnan kitaszított reakció remetéje. „Többé nem volt fontos számomra, hol élek, mióta láttam, hogyan borítja el gyermekkorom tág, magányos rétjeit az ipari és emberi hulladék.” 

Kolumbiai földbirtokos család fia, nagy vagyont örököl, szabadon alakíthatja életét. Hat éves korában szülei Párizsba költöznek, a bencésekhez jár iskolába. Két évig otthon tanul, magántanárokkal, mert egy súlyos tüdőgyulladás ágyhoz köti. A francia, angol és német mellett kiválóan megtanul ógörögül és latinul, elsajátítja a klasszikus ókori és középkori műveltséget. Huszonhárom évesen visszatér a szülői házba, a Bogotá peremén álló Tudor-villába. Beleszeret egy huszonegy éves, férjes asszonyba, aki elválik, és a felesége lesz, az író haláláig. Három gyermekük születik. Teológiával, filozófiával, történelemmel, irodalommal foglalkozik, de szívesen jár az elegáns lovas klubba is, mígnem egy alkalommal, amikor a nyeregben szivarra akar gyújtani, lova megbokrosodik, és leveti. Súlyos csonttörései miatt később nehezen mozog.

1948-ban segít megalapítani Bogotában az Andesi Egyetemet (Universidad de los Andes en Bogotá). Ő maga sohasem járt egyetemre.  „Egy tiszteletre méltó egyetemen még említeni is tilos volna a kortárs problémákat.”

1949-ben feleségével fél évig utazgat autón Európában. Tapasztalatait így foglalja össze: „Bordély, tömlöc és cirkusz keveréke.” Többé nem látogat a „vén kontinens”-re. Napilapokat nem járat, tévéje nincs. „Vulgáris szórakozás és vulgáris elfoglaltság ma már az egyetlen, ami miatt nem kell szabadkozni.” A politika nem érdekli. „A hatalom legitimitásának kérdésében nem számít sem a szavazás, sem a hatalom eredete. A hatalom akkor legitim, ha teljesíti azt a megbízást, amelyet adott társadalom erkölcsi követelményei rónak rá.” 1974-ben visszautasítja, hogy hazája londoni nagykövete legyen.

„Don Colacho” – ahogyan barátai nevezik – vasárnaponként nagypolgári ebéden látja vendégül barátait. A hét többi napját harmincezer kötetes, bibliofil ritkaságokkal teli házi könyvtárában tölti. Ez az igazi otthona. Amikor beteg, oda viteti ágyát. Könyvei között hal meg. „A gondolkodást leginkább egy jó könyvtár pótolja.”

Ebben a modern remetelakban végzi napi rituáléját a világos látás és megszólalás megszállottja, az értelem aszkétája és moralistája. Dávila mindennapos lelkigyakorlata a rutin banalitása ellen az olvasás – saját kifejezésével: biblioterápia – és az írás.   „Bizonyosan nem hiszem azt, hogy mindig írni kell a gondolkodáshoz, meditáláshoz vagy álmodáshoz. Vannak emberek, akik némán és tágra nyílt szemmel képesek átsétálni az életen. Vannak szellemek, amelyek elég magányosak ahhoz, hogy belső hallgatásukban saját magukkal osszák meg tapasztalataik gyümölcsét. Én azonban nem tartozom ehhez az ennyire elutasító értelmi típushoz; nekem szükségem van a beszédre, mely társául szegődik a ceruza halk neszének, amint az érintetlen papíron siklik.”

Konok céltudatossággal évtizedeken át csak jegyzeteket ír. Több ezer oldalas életműve töredékek, tartalmilag és stilárisan végletekig csiszolt mondatok halmaza. „Írni pontosan az ellenkezője annak, amit az írók többsége művel.” Önálló műfajjá nemesíti az ókori filológusok segédeszközét, a tekercsek, fóliánsok szélére vagy sorai közé írt kommentárt. A görög szkólion – spanyolul escolia – jelentése magyarázat. Ezzel a szóval jelöli írásait, e címmel jelennek meg három alkalommal, öt kötetben összegyűjtött széljegyzetei fiktív (ahogyan ő nevezi: implicit) művéhez. De még ezt a virtuális alkotását is könyörtelen intellektuális szigorral pusztán így említi: szöveg. „Kijelentem, hogy a legcsekélyebb jelentőségük sincs, és épp ezért széljegyzetek, glosszák, kommentárok, vagyis a legdiszkrétebb, a hallgatáshoz legközelebb álló formák.”

A gondolatait kikristályosító aforizmák és esszészilánkok legközelebbi rokonai formailag, stilárisan és szellemileg is a nagy francia moralisták, La Bruyère, La Rochefoucauld, Rivarol és főképp Montaigne, Pascal művei. „A művészet csúcsa szavak segítségével visszaadni a gondolatnak az egyszerűséget, amelytől a szavak megfosztják.” Látszatra minimalista, végletekig sűrített, elliptikus írásmódja valójában elvi, etikai és esztétikai maximalizmusát és szkepticizmusát fejezi ki elemi erővel, költői szuggesztivitással. „Rövid mondataim egy pointillista kompozíció festékpöttyei.”  

Műveinek megjelentetése nem foglalkoztatja. Első gyűjteményét, az Escoliosok előzményének számító Notast 1954-ben testvére – az ugyancsak író Ignacio – adja ki Mexikóban, mindössze száz példányban. Első hivatalos spanyol kiadása ötven évre rá, 2004-ben (halála után tíz évvel) jelenik meg Kolumbiában. Nemcsak azért idegenkedik a publikálástól, mert korát nem tartja képesnek az Aquinói Szent Tamás Summájához hasonló, hatalmas szellemi építmények befogadására. A közlés gondolata intellektuális alázatba forduló büszke igényessége miatt is ellenérzést kelt benne. „Nem akarok műveket hátrahagyni. Azok, amelyeket szeretnék, végtelenül távol vannak kezeimtől. Egy kis kötetet azonban mégis, hogy hébe-hóba felüsse valaki. Egy halvány árnyékot, amely megragad néhány embert. Igen! Egy összetéveszthetetlen és tiszta hangot, hogy felcsendüljön az időkön át.”

Dávila összetéveszthetetlen és tiszta hangja a modernista pusztába kiáltott legélesebb szó. „Minden lélek seb, de a modern lélek bűzlik.”

„Az 1977 és 1992 között öt kötetben összegyűjtött borotvaéles aforizmák hajtóereje olyan elementáris gyűlölet a modernitás ellen, amilyet Nietzsche óta nem fogalmaztak meg. Ő azonban nem Istent temeti, hanem a modernek ama hitét, hogy Isten nélkül is ellehetünk. (…) Gómez Dávila nem akarja felszámolni a modernitást, ezt lehetetlennek is véli; el akarja azonban vitatni tőle azt a magától-értetődőséget, mellyel a jobb felé haladást hirdeti. (…) Különösen felháborítja a könnyedség, amellyel napirendre térnek a huszadik század óriási totalitárius kísérleteinek csődje felett, és ezekhez köntörfalazás nélkül hozzáveszi a liberális piacgazdaságot is. (…) A legcsekélyebb mértékben sem kell azonban egyetértenünk rebellis katolicizmusával ahhoz, hogy elborzadva konstatáljuk egyes diagnózisainak igazságát. Éles szemmel látja az emancipációs közbeszéd kilátástalanságát (…), a kultúra puszta eszközzé való lefokozását (…), és különösen élesen a tömegízlés demokratikusan legitimált terrorját.”²

Dávila következetesen és büszkén reakciósnak nevezi magát. A stilárisan meghökkentő, gondolatilag provokatív önminősítést legkedvesebb írójára, Thuküdidészre vezeti vissza. A peloponnézoszi háború története „a politikai realizmus máig legkimagaslóbb alkotása”, mert ógörög szerzője az emberi természet csalhatatlan ismeretében előre megmondja, milyen következménnyel jár majd egy-egy akció, gondolkodása tehát iskolapéldája a reakciónak, amely ebben az értelmezésben előrelátás, a dolgok, emberek, viszonyok és konzekvenciák helyes felmérése. „Dávila a huszadik század nem egyetlen, de talán legkövetkezetesebb reakciósa; mindenesetre ’a reakciós’ nála válik a szellemi magatartás általános típusává. Ő ugyanis a tizenkilencedik század reakciósaival – mint Donoso Cortés vagy Joseph de Maistre – ellentétben kezdettől fogva kizárja, hogy a reakció a restauráció elsődleges politikai alakzata lehetne; Gómez Dávila szemében bármilyen restauráció pusztán visszájára fordított jakobinizmus.”³ 

Az igazi, a szellemi reakciós nem visszahozni vagy megismételni akarja a múltat, hanem radikális konzervatívként korok és vidékek egyedi formái és eszméi helyett múlhatatlan értékekhez ragaszkodik. Mindenekelőtt a legfőbb értékhez. „Istenen kívül nincs semmi, amiről komolyan kellene beszélni.” A mélyen hívő és imponáló hitudományi ismeretekkel rendelkező Dávila számára végső soron minden tévedés gyökere teológiai. „Az ateizmus nem szabaddá, hanem a legabszurdabb immanens üdvözülési ígéretek rabjává teszi az embert.” Szilárd meggyőződése, hogy a modern kori bajok oka az ember elfordulása Istentől, önfelhatalmazása arra, hogy saját kezébe vegye sorsát – vagyis az az újkori hit, hogy az ember önmaga által, Isten kegyelme nélkül boldogulhat. A problémák, devianciák magyarázatát a modern ember nem az egyénben, a normák megszegésében keresi és találja meg. „Kizárólag a társadalom, egy közösségi struktúra felelőssé tétele a bűnökért, hibákért és perverziókért az egyetlen lehetőség reményt gyújtani az Isten távolléte miatt a kétségbeesés áldozatául esett szívekben.”

Dávila számára bölcselőként is a hit a legfontosabb. „Csak abban a filozófiában bízom, amely igazolja az elementáris vallási nézeteket.” Aztán továbbmegy egy lépéssel. „Minden filozófia, amely megkerüli a gonosz problémáját, csak mese ostoba gyermekeknek.” Majd megadja a kegyelemdöfést a jelenkori gondolkodói rendszerek racionalista és formalista irányzatainak: „E modern kijelentésre: »Ha egy filozófia nem tudományos, akkor semmi«, válaszoljunk így: »Ha egy filozófia tudományos, akkor semmi.«” Kritikai megközelítése, szellemi perspektívája ugyanis nem a „hivatásos” bölcselőé, hanem a filozófust magát, tárgyát és módszerét szkeptikusan szemlélő metafilozófusé, ha úgy tetszik, felettes értelemé. Mégsem elidegenítő absztrakciók, hanem az eleven konkrétumok dimenziójában. „Sajátos téveszme, hogy a filozófia szellemi diszciplína, ismeretek rendszere, kutatási terület. A filozófia élet. A filozófia a lehető legmélyebben értelemmel átitatott, tökéletesen tisztánlátó és a szellem tárgyaira irányuló életmód.”

A meghatározás tulajdonképpen Dávila életmódjának szabatos leírása.  Egyúttal megvilágítja kérlelhetetlen racionalitását, gyakran cinikusnak tűnő szigorát önmaga és mások megítélésében. Hogy nem sokra becsüli például hazája és általában Spanyol-Amerika kultúráját. „Az író általában egy személy, aki jól ír; a latin-amerikai irodalom története azonban arra tanít, hogy az író egy személy, aki ír.” Neves honfitársa, Gabriel García Márquez mégis ezt mondja róla: „Ha nem volnék kommunista, pontosan úgy gondolkodnék, mint Dávila.” Aki a későbbi Nobel-díjas író kérésére elolvassa a Száz év magány kéziratát, de terjengősnek ítéli a regényt, ezért ezt üzeni a szerzőnek: nem lett volna elég ötven év?

Nagyjából ennyi idő alatt, bő félévszázad magányában, egy patinás házikönyvtárban fénylik fel újra a vén Európa szelleme a hagyományait rég feledő-feladó óvilág egykori, távoli gyarmatán. Osztrák kiadó érdeme, hogy egy aforizma-válogatással⁴ „hazahozza” a konkvisztádorok utódját, és elindítja kései megismerését, lassú, de biztos befogadását az európai kultúrakörben. E folyamatban németeké a vezető szerep, őket követik az olaszok és a franciák, megelőzve a spanyolokat. Viszont alig vesznek róla tudomást az angol nyelvterületen, míg Közép-Európában a lengyelek a Dávila-recepció élenjárói. Magyar nyelven az Irodalmi Jelen folyóirat mutatja be először a kolumbiai szerzőt és közöl tőle aforizmákat tizenkét havi részletben 2011. szeptemberétől. Dávila születésének századik évfordulóján, 2013-ban a szöveg napvilágot lát könyvalakban.⁵ Ugyanebben az évben aforizmáinak egy másik magyar nyelvű válogatása is megjelenik ⁶, majd 2014-ben az Escolios-sorozat utolsó kötetének teljes magyar fordítása.⁷

Jegyzetek

¹Oviedo, José Miguel: Breve historia del ensayo hispanoamericano. Alianza, Madrid, 1991. pp. 150–151 (cap. 4, VIII: „Un ilustre desconocido”)

²Jesse, Jens: Der letzte Reaktionär. Die Zeit, Nr. 10/2004.

³Kinzel, Till: Parteigänger verlorener Sachen. Antaios. Schnellroda, 2003.

⁴Dávila, Nicolás Gómez: Einsamkeiten. Glossen und Text in einem. Karolinger Verlag, Wien, 1987.

⁵Dávila, Nicolás Gómez: A modernitás remetéje. Széljegyzetek a töredékek katedrálisához.

Válogatta, fordította és kommentálta Hudy Árpád. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2013

⁶Dávila, Nicolás Gómez: Az ízlés diadala. Fordította: Merkli Ferenc, Czetter Ibolya. Magánkiadás, Vasszécsény, 2013

⁷Dávila, Nicolás Gómez: További széljegyzetek egy rejtett szöveghez. Fordította: Pávai Patak Márta. Qadmon Kiadó, Budapest, 2014

Dávila műveinek eredeti kiadásai: