A nyolcadik Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál előadásain jó érzékkel egymáshoz kapcsolt színpadi produkciókat követhettünk végig. A Félelem – Remény kulcsszavakra építkező színházi mustra a legkülönfélébb stílusú műveket találkoztatta egymással. Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója a fesztivált úgy álmodta meg, mint egy-egy színpadi rendezését, mindennek megvolt a pontos helye és szerepe a programban, ezért sokkal intenzívebb volt a befogadói élmény is. Az előadások párbeszédet folytatnak egymással, hasonló témákat teljesen más szemszögből, merőben eltérő színészi karakterekkel, rendezői habitusokkal színre vivő művek találták meg a kapcsolatot, és formáltak minket mássá, jobb vagy legalábbis lelkiismeretesebb, őszintébb emberré.

A tizenegy napos Interferenciák programjában kilenc országból tizennégy társulat előadását kísérhettük végig Lázár Kinga és Ferencz-Nagy Zoltán kollégámmal és az újságírói, az irodalmár és a színházi szakma több fontos képviselőjével. Az ilyen fesztiválok arra is alkalmat adnak, hogy rég nem látott ismerősökkel beszélgessünk a szünetekben, előadások után, mindez a látottakhoz hozzátesz. A találkozás, a beszélgetés a nézőben tovább formálja az előadást, beépül a mindennapokba, felülértékelődik a szerepe.

Színvonalas kísérőprogramok, az előadások alkotóival folytatott délelőtti beszélgetések – amelyek az online térnek köszönhetően virtuálisan is visszanézhetőek voltak – kiállítások, kötetbemutatók gazdagították a műsort, és adtak hozzá mindig valami újat az esti színpadi jelenléthez, a nézőtéri feszült figyelemhez.

Izgalmas volt megtapasztalni, hogyan épülnek be a társművészetek egy-egy előadásba, koncertszínházi produkcióba, hogy a halállal, a félelemmel, az Istennel és önmagunkkal folytatott dialógusokat milyen szépen feloldja a Kodály és Bartók életét feldolgozó, sok zenei elemmel és improvizációval dolgozó Ifjú barbárok, amelyet a kolozsvári társulat és a Gyulai Várszínház vitt színre ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében. Az egyik legimpulzívabb, legerőteljesebb színpadi munkát ebben az előadásban éreztem, a színészi alakítások olyan eredeti megoldásokkal éltek, amilyeneket eddig még színházban nem tapasztaltam, a zene, a tánc, a látvány mindezt megemelte.

A világunkat és mindennapjainkat felforgató eseményekről, mint a háborúról kicsit másképp gondolkodtunk egy-egy pódiumalkotás után, de helyet kapott a repertoárban a személyiség, az én, az idegenség-érzés, a szerelem, a magány, a családi konfliktus, az erőszak, a pedofília, a hatalom és az egyén viszonya is. 

A kolozsvári közönség olyan elismert nemzetközi és hazai alkotók előadásait láthatta a rendezvény tizenegy napja alatt, mint Christoph Marthaler, Heiner Goebbels, Nagy József, Silviu Purcărete, Andrei Șerban, Vidnyánszky Attila, Tompa Gábor, Urbán András, Jihye Park, ifj. Vidnyánszky Attila, Diana Mititelu, valamint Catinca Drăgănescu.

Napjaink egyik legismertebb rendezője, a svájci Christoph Marthaler először lépett fel a Szamos-parti színházban. A Théâtre Vidy-Lausanne Nincs ötletem (Aucune Idée) előadása frenetikus élményt nyújtott, a humor, a zene és színészi jelenlét összhangja olyan volt, akár egy szimfonikus mű.

A fesztiválon a legnagyobb sikert a dél-koreai Jaram Lee aratta, aki ezúttal Az öreg halász és a tenger pansori változatát adta elő. A közönség állva tapsolta meg az európai kultúrkörben ismeretlen műfajt színre vivő művésznőt. A negyedik alkalommal Kolozsvárra látogató Jaram előadásában Hemingway művét hallgatni olyan volt, mintha visszamennénk az időben, mintha egy sámánéneket, ritmikus verset hallgatnánk lefekvés előtt. Nyugalmat, békét és jókedvet sugárzott Jaram alakítása, mágikus ereje volt, valósággal megbabonázott. Az előadás ugyanakkor arra is rávezetett, hogy meg kell tanulnunk örülni az élet látszólag aprónak tűnő dolgainak, a felkelő napnak, az étel ízének, a bor zamatának, egy jó szónak, egy kellemes illatnak. Az ilyen pillanatokból tevődik össze a harmónia és a belső egyensúly.

Politikailag inkorrekt és sokkoló színházi előadás

A Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Az Úr nevében című előadását vártam leginkább a fesztivál programjából. Egy korábbi Interferenciákon találkoztam először Urbán András rendezésével, Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című művének színpadi adaptációja felejthetetlen élmény volt. Azért járok színházba, hogy meglepődjek, elgondolkodtasson az, amit látok, szeretem a bizarr megoldásokat, a vad, kissé barbár színpadi jelenlétet. Csak azokra az előadásokra emlékszem évek múltán is, amelyek bekúsznak az életembe, kapcsolódnak ahhoz, aki vagyok, kételyeket támasztanak bennem, felkavarnak, kihoznak a sodromból.

Az én meglátásomban az a jó színházi előadás, amely nem finomkodik, hanem elmegy a falig, amely megosztja a nézőket, amelyről akár ki is mennek, és a végén a taps nem a jólneveltség és a tisztelet jele, hanem a valódi elismerés és lelkesedés kifejezésére szolgáló gesztus.

A színház nekem vers, a vers pedig csupa indulat, tűz, érzelmi attrakció, ima, kegyelmi állapot.

Az Úr nevében címe sokatmondó, vallásos, hittel kapcsolatos tartalmat jelez, önmagáért beszél a nagy iniciálé is. Urbán Andrásra azonban nem jellemző, hogy a hitet poétikusan közelítse meg, hogy csupa szépet lássunk csak a színpadon, hogy úgy érezzük magunkat, mint a templomban. A Vajdaságban élő rendező az utóbbi években gyakran foglalkozik a migráns-menekült témával, formabontó politikai színházat is művel, megoldásai sosem hétköznapiak.

A kelebicai erdőtől nem messze egészen másképp látjuk a migránsokat, mint Kolozsváron vagy Budapesten, sőt a Szabadkától 100 km-re fekvő Újvidéken is hihetetlennek tűnik egy-egy történet, valós eset, a média sok mindenről nem beszél, vagy másképp beszél, retusálja az eseményeket és elkeni a probléma fontosságát.

A nyitójelenetnél kissé meglepődöm, az előadás négy szereplője: Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek és Nagyabonyi Emese egy katolikus mise rituáléját eleveníti meg, a háttérben az oltáriszentséget látjuk. Az előadásban a kereszténység két legfontosabb imája hangzik el, a Miatyánk és a Hiszekegy, valamint az evangélium alapvető hittételei, az idegenek befogadására, a foglyok meglátogatására, az özvegyek, árvák felkarolására, a javaink megosztására vonatkozó részek, a szegényekre fordított figyelem és empátia, illetve az utolsó idők jeleire utaló evangéliumi részből is hallunk néhány passzust. Mindez párosul azokkal a félelmeinkkel, jogos vagy jogtalan előítéleteinkkel, amelyek a migránsokkal, a muszlim kultúrával kapcsolatosak.

Ez az előadás is jó érzékkel kapcsolódik a fesztivál mottójához a reményhez és a félelemhez. Jézus is mondja, ne féljetek! A remény pedig az adventi időszakra most különösen rímel, de a világunk problémáira is. Mindez az Urbán előadásában felnagyítódik, szinte kiabál.

Szembesít bennünket azzal, mi a zsigeri gyűlölet, hogyan jut el az ember az egyik legfőbb és halálos bűnhöz, az öléshez, még ha csak gondolatban is. Megtudjuk, hogy a muszlimoknak más az illata, mivel kecske- és juhhúst esznek, büdösek, akárcsak ezek a jellegzetesebb szaggal bíró állatok. Egy adott ponton elhangzik az is, le kell őket mészárolni. Persze megjelennek a jól ismert sztereotípiák is, amelyek inkább tanult gyűlölet-automatizmusok, mintsem valóságosak.

Mindeközben megjelenik a másik szélsőség, a muszlimok integrálását tűzön-vízen keresztülvivőké, és ők is megkapják a magukét, még maga Angela Merkel is.

A muszlimok rólunk alkotott gondolatai sem túl fényesek.

De az sem túl szívderítő, amikor kiderül, hogy a disznóhús 28 különböző betegséget hordozhat, meg hogy a disznó megeszi a saját ürülékét és kismalacait, ha a helyzet úgy kívánja.

Két egymástól teljesen különböző kultúra találkozása háborúhoz vezet, a szokások átalakulnak, a jelentések átrendeződnek. A feszültségek a menekülttáborokban mindennaposak, fegyverek eldördülése hallatszik a szabadkai erdők felől. Mindez a színpadon is megjelenik.

Döbbenetes és nagyon fontos díszletelem a keresztre feszített három csontváz. Nem test, hanem csontváz, mintha Jézust ottfelejtették volna, mintha nem támadt volna fel, nem hozta volna el a megváltást, a bűnbocsánatot.

A kulcsjelenet számomra a disznófej felkoncolása. Állati és brutális gesztusokat látunk, a szereplők önmagukból kifordulva esznek a fejből. Mi nézők érezzük az állati hús illatát, tán meg is éhezünk, és pont ez a cél, az elemi ösztönök, az indulatok felkorbácsolása.

A négy színművész túllép azon, hogy szerepet játsszon, a szenzuális jelenetek, a düh, a gyűlölet nem mímelt érzések, hanem ösztönszerű megnyilvánulások. Ebből az okból kifolyólag néhány alakításbeli baki is becsúszik, például megakad a nyelvük egy-egy kifejezésnél, de az előadás intenzitása annyira sodor magával, hogy nincs időnk ezen fennakadni.

A művészek végig a közönséghez beszélnek, a szemkontaktus már-már zavaró. Az előttem ülő idős bácsin látom, hogy szívesen kiszaladna, de ez a stúdióelőadásokon csak úgy sikerülhet, ha a távozó személy is az előadás részévé válik, azaz átmegy a színpadon, más kijárat nincs a teremből.

Közben egyre jobban megismerjük a muszlimokat, hallunk részleteket a Koránból, a vallásuk szent imáit rituális mozdulatokkal eljátszva követhetjük végig. Alapos betekintést kapunk a muszlim nők életébe is. Mi, európaiak meghökkenünk a burka vagy a hidzsáb láttán, hogy nem léphetnek ki az utcára kísérő vagy engedély nélkül, sőt még a barátnőjük sem mehet hozzájuk kávézni bármikor, nem tarthatnak kisállatot, mert ha hozzájuk érne egy macska vagy kutya, beszennyeződnének, nem festhetik magukat, nem hordhatnak magas sarkút, és nem beszélhetnek hangosabban, mint egy férfi. Azonban mindennek van fény- és árnyékoldala is. A muszlim feleségeket szexuálisan köteles a férjük kielégíteni (akkor is, ha nemcsak egy asszonya van!), amennyiben ez nem valósul meg, el lehet válni, és újra férjhez menni, az előző házasságából hozott gyerekek ugyanolyan bánásmódban részesülnek, és gondoskodik róluk a férj, köteles eltartania a családját. Persze, hogy a valóságban így van-e, csak akkor tudnám meg, ha lenne egy muszlim barátnőm, aminek az esélye a különböző kulturális háttér miatt elég kevés, nem hinném, hogy barátkozhatna velem csak úgy, mint bármely európai nő.

A négy színművész hol menekültgyűlölő európaiba, hol őket minden áron befogadni akaró migránspárti bőrébe bújik. Mindkét oldal igaza helyet kap, az előadás mégsem foglal állást, de tükröt tart, kinek-kinek a saját tükrét. Mindvégig intenzív, erőteljes a színpadi jelenlét.

A felvett szerepek annyira hitelesek, hogy szinte borzongok tőle. 

Az előadás zárójelenete az ősi színházi rítusokat idézi, a színészek szellemekké válnak, maszkot tesznek arcukra, a testüket befestik. Teátrális, nagyon erős képek ezek, amelyek ellensúlyozzák az addig látottakat, és eljuttatnak a katarzisig.

Az emberiség végnapjai

Urbán András előadását követő nap néztem meg a Tompa Gábor rendezésében Godot-ra várva című előadást, Samuel Beckett kultikus darabját, amelyet több feldolgozásban láttam már.

Az előadást a kolozsvári rendező-színházigazgató a portói São João Nemzeti Színházban vitte színre, Estragont João Melo, Vladimirt Mário Santos, Pozzót Rodrigo Santos, Luckyt Sérgio Sá Cunha, a fiú szerepét pedig Vicente Melo alakítja.

Izgalmas a portugál színészek játékát figyelni, a mediterrán temperamentum, a másféle színházi iskola és Tompa Gábor rendezői megoldásai egyedi megvilágításban láttatják a klasszikus művet, és eltérnek a közismertebb színpadi megközelítésektől. A díszlet minimalista, cipőket, televíziót (itt jelentkezik be a Godóról, azaz Istenről hírt hozó fiú) látunk magunk előtt, Vladimir és Estragon ruházata inkább kolduséra emlékeztet, a bohóc jellegzetes vonása a színpadi játék során körvonalazódik inkább, az öltözékben nem olyan hangsúlyos.

A világvége, a pusztulás, a végítélet napjait idézik a képek. Már nincs remény, nincs szerelem, csak a várakozás feszültséggel teli órái, a holdsütötte sivatagi éjszaka reménye, hogy talán másnap tényleg eljön a várva várt Godot. Mint tudjuk, Godot nem jön el, de a remény arra – amire a második jelenetben kizöldülő fa is utal –, hogy a megváltás közel van, az üdvözülés órái hamarosan bekövetkeznek, tartja a lelket Estragonban és Vladimirban.

Ha csak ennyivel maradnánk az előadás után, azt mondhatnánk, hogy egy klasszikus Godot-ra várva jelent meg újra a színpadon, ahol a monológok kapnak hangsúlyt, a szöveg viszi az előadást, a dráma gondolatisága, és nem a színpadi jelenlét dominál.

A jelképes fa, amely a második jelenetben kivirágzik, nem mondana semmit, a reményt nem éreznénk, csak a pusztulást és a kilátástalanságot. Tompa Gábor a portugál színművészek játékába ezt a reményt csempészi be a humor, az életvidámság, a jellegzetes mediterrán bohémság megjelenítésével. Vladimir szeme, aki gondoskodó feleség, anya, nővér is egyben Estragon számára, folyton csillogó. Estragon úgy viselkedik, mint egy nagy gyerek, a vidámságával, az esetlenségével önkéntelenül nevetésre késztet. Az előadás másik fontos hozadéka, a barátság, mint az egyik legerősebb emberi kötelék megjelenítése. Nemcsak Estragon és Vladimir között van jó baráti viszony, hanem Lucky és Pozzó között is, még ha Pozzó Luckyt szolgálójaként is kezeli, nem tudnak meglenni egymás nélkül, tulajdonképpen barátok. Tompa Gábor kiváló rendezése megerősít abban, hogy hit nélkül nem érdemes élni, ha nincs miben remélnünk, ha nincs feltámadás, az életünk várakozásban és átmenetben telik el, ugyanakkor a földi élet értelme a születés, az emberi élet továbbadása, különben könnyen lehet, hogy a világ utolsó teremtményeivé válunk. 

Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház, Biró István