Az 1956-ban elesettek emlékére

Virít a felhők között a foltnyi vér,
ívlámpák szórnak hajadra lomha fényt.
A körönd is a fénykép része, apró
máglyák ülik körbe. A mélyben ajtó,
 
rég elillant ködök bugyrába vezet,
az est fátyla mögött tűnődés remeg.
Omlanak, betemetnek illatfalak,
ijedt szél hasal a száraz bokor alatt.
 
Felsikolt az idő, mezítláb szalad,
október lángjai, veretlen hadak.
S hol vörös csillagok hulltak le egyszer,
 
szavaidra ablakok nyílnak, s kegyszer
egy szál virág. Te eleven valóság,
emlékek súlyos ruhája való rád.