Ritka szerencse, amikor az ember szinte átintegethet interjúalanya ablakába. Arany Zsuzsannával egy kellemes nyárestén ültünk le a szomszédos otthonaink mellett elterülő parkba, hogy többek közt a Pardon – Az Új Nemzedék rovata Kosztolányi Dezső szerkesztésében 1919–1921 című kötet tanulságairól beszélgessünk, és mindarról, amivel az irodalomtörténész az utóbbi években foglalkozik.

 

– Hogy érzed magad Budán?

– Sokkal jobban, mint Pesten. Annak idején, tizenöt-húsz évvel ezelőtt izgalmasnak találtam a belvárost, szerettem a nyüzsgést, de azóta az is sokat változott, meg én is. A belső kerületek hemzsegnek a bulituristáktól, és a körút is még koszosabb lett. Nekem fontos a nyugalom is, nemcsak a pezsgés, és az sem mellékes, hogy sok zöld vegyen körül, sőt, egyenesen virágillatban kelljen a villamoshoz kisétálnom.

– Nemcsak budai lettél, de részben veszprémi is. Néhány éve a Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Karának docenseként oktatsz, és átvetted a Sziveri Intézet vezetését. Hogyan osztod meg az idődet a mindennapokban Veszprém és Budapest között?

– Hivatalosan heti három napot töltök Veszprémben, ahol órákat tartok, és részt veszek az egyetemi életben. A sziveris programokat bárhonnan tudom szervezni, ez ma már nem gond, tehát akkor is dolgozom, ha fizikailag nem vagyok ott. Van egy kitűnő és nagyon talpraesett segítőm, Kellerné Kovács Dominika, akivel állandó telefonkapcsolatban vagyunk, levelezünk. Mellette György Norbert nevét kell említenem, mert ő az, aki az összes technikai, videós és egyéb online elképzelésünket megvalósítja, s teszi mindezt gyorsan és rugalmasan. Most, a nyáron amiatt járok rendszeresen Veszprémbe, hogy egy komolyabb hagyatékot nézzek át, de erről még biztosan beszélünk.

– A Sziveri Intézet alaposan megújult, rendszeresen külditek a meghívókat az eseményekről, ahol sok irodalomtörténészt láttatok már vendégül, jobbnál jobb előadások hangoznak el. Célod volt, hogy élőbbé tedd ezt a kutatóhelyet?

– Bevallom, előtte nem követtem túlzott figyelemmel a Sziveri Intézet működését. Teljesen mással foglalkoztam, más körökben mozogtam. Amikor átvettem a vezetését, épp afféle holtszezonban járt a Kar. Személyi váltások történtek, és a dékán, Navracsics Judit kérésére elvállaltam a feladatot, mivel a korábbi kollégák az új felállásban már nem akarták folytatni eredeti tevékenységüket. Miután a Sziveri-hagyaték jó része elkerült Veszprémből, a dékán felajánlotta, hogyha vállalom a vezetést, bővíthetem az intézet profilját, kutatási területeit. Sziveri János özvegye, Utasi Erzsébet engedélyezte az intézet nevének megtartását (de nem ragaszkodott hozzá), így aztán lehetőség adódott arra is, hogy olyan témákat dolgozzak/dolgozzunk fel, amelyek Sziverin kívül a határon túli irodalmi élettel és a Nyugat korszakával kapcsolatban bővítik ismereteinket. Utóbbi kettő össze is ér, hiszen Trianon például a nyugatosoknál is fontos témává válik ’19 után, sőt, sokan maguk is határon túli szerzővé váltak, elég csak Csáth Gézát vagy Kosztolányit említeni. Sziveri János kiemelkedő költő, komolyan jegyezhető az életműve, de én a magam részéről nem éreztem affinitást, hogy kutatóként alaposabban elmerüljek a munkásságában, noha szimpatikus a karaktere és az a szellemiség, amit képvisel.

– Egyfajta szabadegyetemre is hasonlít a működésetek.

– Igen, bárki meghallgathatja az előadásokat személyesen és online is. A legutóbbi szemeszter épp egy erősebb Nyugat-félév volt, amit szeretnék folytatni. De fontos a kortárs vonal is: egyik kollégám, Kovács Gáborján mai színházi embereket hívott meg az elmúlt időszakban, a nyitórendezvényünkön pedig az Irodalmi Jelen volt a vendég, biztosan emlékszel – Böszörményi Zoltán, Varga Melinda, Kopriva Nikolett és Pejin Lea idézték meg Sziveri szellemét. Most pedig archívumjelleggel is bővül a profilunk, így aztán közelebb kerültünk a „kutatóközpont” elnevezéshez.

– Ha már a kutatást említed: nagyon kíváncsi vagyok, hogy a két nagy Kosztolányi-kötet óta van-e valami nagyobb projekt, amibe belevágtál. Az előbb említetted, hogy hagyatékot kutatsz – elárulhatod, mi ez?

– A nyár elején érkezett Veszprémbe a Csáth-hagyaték egy része (ezek közül néhány dokumentummal korábban Szabadkán találkoztam), valamint izgalmas Kosztolányi-anyagok is jöttek, levelekkel, fényképekkel. A mostani hetekben-hónapokban ezt a nagy korpuszt dolgozom fel filológiailag, de segítségemre van a Pannon Egyetem Könyvtár és Tudásközpont is, ahol Urbán Katalin vezetésével komoly fejlesztések zajlanak, és biztosítják a hátteret a munkához. A katalogizálást pedig Sagmeisterné Patakfalvi Andrea végzi a munkatársaival, így velük működöm még együtt.

– Ezek még sosem látott dokumentumok?

– Vegyes. Akad köztük ismert forrás, de van ismeretlen is. Kosztolányi családi hagyatékából, a feleségétől és a fiától szintén előkerültek iratok. A kutatási eredményeknek szerencsére több helye is lesz, nem utolsósorban a Kosztolányi-életrajzom tervezett második kiadásában, ez pár éven belül megjelenhet. Következő nagy tervem, ami igencsak erőt próbáló munka lesz, hogy szeretnék magáról a Nyugatról is egy könyvet írni: főleg a folyóirat eszmetörténeti vonatkozásairól, a nyugatosokra ható filozófiai áramlatokról, irodalompolitikai összekülönbözésekről stb. Résztanulmányokat már írogatok hozzá, tehát párhuzamosan dolgozom ezen is. Egy korábbi tervem, a Karinthy-életrajz ötletét elvetettem, mert műfajilag is új kihívásokra vágytam.

– A teljes korszakot átfogva írod a Nyugat-könyvet?

– Igen, az egész Nyugat-időszakról szólna a könyv, történeti áttekintéssel, fókuszban a vitákkal, esszékkel. Az eszmetörténet már a Kosztolányi-életrajzban is hangsúlyosan jelen volt, itt pedig most különösen aktuális kérdések felől közelítenék: Kelethez vagy Nyugathoz tartozás; mennyi beleszólása lehet a politikának az irodalomba és fordítva – az irodalom mennyire foglalkozzon politikával. Napjainkban szintén izgalmas Európa szerepe és a „Nyugat alkonyának” kérdésköre. Vajon hogyan viszonyultak ők ott a századfordulón kontinensünkhöz, mennyire látták hanyatlónak Nyugat-Európát mint kulturális egységet, s miként értékelték a válságjeleket: itt van-e az idők vége, vagy sem? Ezek a kérdések nem újak, már ott és akkor föltették őket – és hát engem is most ez érdekel a legjobban, talán nem véletlenül…

– Megjegyzem, ahogy a Pardon-kötetet olvastam, Kosztolányi publicisztikájában lépten-nyomon előkerül Nyugat-Európa ostorozása. Ahogy például 1919-ben maró gúnnyal megjegyzi egy bolsevikellenes írásában: a Nyugat azt hiszi, hogy mi itt ilyen kis ártatlan vegetáriánusokat végzünk ki a Margit körúti fegyházban, holott... De ha már a Pardon-kötet, beszéljünk erről a nagy vállalásodról. A hetvenes években indult el a Réz Pál sajtó alá rendezte Kosztolányi-sorozat, azon belül a publicisztika-válogatás. Ami publicisztikát te néhány éve összegyűjtöttél a Pardon-kötetben, feltételezem, a Réz Pál-féle kiadásnál sokkal bővebb, ugyanakkor csak a Pardon rovatra koncentráló gyűjtemény.

– Réz Pál ezekből tudomásom szerint nem közölt egyet sem.

– Gondolom, mert kényesnek találta.

– Pontosan, és hát az akkori kultúrpolitika sem adott túl nagy mozgásteret, mint tudjuk. Eleve az Új Nemzedék című laphoz sem igazán nyúlt hozzá [a radikális jobboldal lapja Bangha Béla jezsuita páter szerkesztésében, Kosztolányi 1919 és ’21 között volt a munkatársuk – a szerk.], amelynek rovataként futott a Pardon. Azt nem tudom, Réz mennyire olvasta akkortájt ezeket a cikkeket, ismerni nyilván valamennyire ismerte őket. Mindenesetre a Nagy-Balogh János festőművészről szóló nekrológot – amit Kosztolányi névvel jegyzett – közölte, tehát szerepeltetett Új Nemzedék-es szöveget is a Szépirodalmi Kiadónál, majd az Osirisnél megjelent gyűjteményeiben. Annak idején kérdezgettem Réz Pált több mindenről, de ezt úgy tettem, hogy nem árultam el: nekem ott van – gyakorlatilag kiadásra készen – a teljes anyag a „virtuális asztalfiókomban”. Mert akkor még képlékeny volt a cikkek sorsa. Eredetileg a Kosztolányi-kritikai kiadás keretében akarták megjelentetni, a kutatócsoport velem kezdte összegyűjtetni, tehát a publikálás (meg egyáltalán a kutatás maga) nem saját ötlet volt. De hosszú évekig dolgoztam vele, jó nagy munkám, időm és energiám volt benne. Réz Pált azért tovább faggattam közben: mi a véleménye ezekről a cikkekről, ki lehet-e adni, mit gondol róluk. Egyértelműen azt felelte: az egészet a süllyesztőbe tenné, felejtsük el, ne szennyezze be se Kosztolányi nevét, se úgy általában az irodalom ügyét, mert az egész úgy gusztustalan, ahogy van. Szóban, négyszemközt tehát ez volt a véleménye. De ahogy őt ismertem, másoknak is ugyanezt mondhatta. Ha jól emlékszem, idővel aztán megmutattam neki a teljes anyagot, amit persze hamar el is olvasott. Talán ekkor fogalmazta meg a véleményét.

– Neked viszont más a véleményed. Ha az ember elolvassa a bevezetőt, esetleg mellé böngészi az életrajzot is, kiviláglik, hogy egy alkotó élete nem szedhető szét ártalmas és „szép” vetületekre – az szerves egészet alkot. Az Irodalmi Jelenben néhány éve közölt tanulmányodban kitérsz Kosztolányi és az aktuálpolitika viszonyára. Nekem ez amolyan folyamatos táncnak tűnik: hol rendre kinyilatkoztatja ő is meg a felesége is, hogy politikával nem foglalkozik, hol meg nyakig benne van.

– Ha valaki a századfordulón napilapos főmunkatársként keresi a kenyerét, kizárt dolog, hogy arról szóljon az élete, hogy heti egyszer leül, s nagy elegánsan tárcákat írogat, és műfordításokat közölget a Vasárnap rovatban. Ez nonszensz, hiszen akkor mire kapja a fizetését? A passziózásra? Kosztolányinak tehát muszáj volt vastagon politizálnia és tájékozottnak lennie. Állítom, hogy nem egy országgyűlési tudósítást is ő írt a belpolitikai rovatba.

– Ez miből sejthető?

– Más írásai elejtett utalásaiból kiderül, hogy bejár a parlamentbe, és ott lejegyzi, mi történik. Alaposan tájékozott lehetett a politikában. Már évekkel Trianon előtt megszületnek például azok a cikkei, amelyekben arról beszél, hogy a csehek amputálni akarják Magyarországot, aztán amikor újabb szintre emelkednek a nagyhatalmi játszmák, és egyre szélesebb körben világossá válik, hogy nem maradhat meg a Monarchia, ő már sok mindenről tud. Olyan dolgokról is, amikről az átlagember nem, de ez eleve az újságírói munka természetéből is következik, pláne a különböző cenzúrák idején. Szóval szerintem igen jó szeme lehetett a politikához. Bevallom, idővel bosszantani kezdett, hogy az irodalomtörténet – szándékosan vagy sem, de – valamiféle vaksággal viszonyul a realitáshoz. Ideálképet lebegtettünk Kosztolányiról, amelyet valakik kezdetben talán mesterségesen tartottak fönn, mások esetleg naivitásból folytattak, de világosan látnunk kell: nem lehet valaki apolitikus, „lilaködös”, ábrándozó világfi, miközben azért kapja a fizetését, hogy egy napilap főmunkatársaként, frissen és felkészülten, profi módon és keményen ontsa a politikai cikkeket.

– Sőt, tudhatjuk, hogy nyomást is helyeztek rá, hogy még élesebb hangot üssön meg. Idézed a feleségét, aki úgy nyilatkozott, hogy Dezső nem elég véres a szerkesztőknek: ezek „a terroristák” rá akarják venni, hogy még szélsőségesebben írjon, mondja Harmos Ilona.

– Igen, de a felesége azért erősen torzít, és ha az ember összehasonlítja a forrást, meg amit az az asszony összeírt, hát… Harmos Ilonában erősen működött a bestsellerírói véna, a romantizálás, no meg a teatralitás is, gondoljunk csak a kiskamasz Kosztolányi első randevújának leírására, ami korántsem lehetett olyan rózsaszín és finomkodó. Szegedy-Maszák Mihály kritikusabb volt vele szemben (ő inkább Radákovich Máriát emlegette kissé idealisztikusan), mint Réz Pál, aki viszont szerette, így aztán védte. „Ilona párducnő volt” – valami ilyesmit mondott róla. Lám, még a nők tekintetében is kialakultak az egyes „Kosztolányi-pártok” az irodalomtudományban, nemcsak azzal kapcsolatban, hogy vajon „fasiszta” volt-e az író.

– Az viszont tény, ha az ember elkezdi olvasni ezeket a Pardon rovatban megjelent publicisztikákat, és él benne az a bizonyos idealizált Kosztolányi-kép, akkor csakugyan mellbevágó, amivel találkozik. Némelyik írás valóban nagyon karcos, nagyon irredenta, nagyon antiszemita. Nyilván ez a mából nézve mást jelent, mint akkor jelentett, de mégiscsak kemény fordulat Kosztolányi életében és gondolkodásában. Az életrajzban írod, hogy a tízes években még kifejezetten pártolta írásaiban a zsidó kulturális jelenlétet. Valami tehát történt vele, körülötte…

 – Nem nevezném ezt teljes fordulatnak. Bár korábban az irodalomtörténetben cenzúrázták, tabusították a témát, de Lengyel András is felkutatta, hogy már a szabadkai gyermek- és kamaszkort is belengte egy jó adag antiszemitizmus. A családban határozottan (Kosztolányi nagyanyja például kiborult, mikor megtudta, hogy az unokája zsidó lányt vett feleségül), de úgy általában, a közéletben is a levegőben volt. A Csáth-naplók ugyancsak hemzsegnek az antiszemita kiszólásoktól. Emlékszem, amikor Dér Zoltán szabadkai Csáth-kutatónál eredetiben olvashattam a naplóbejegyzéseket, s ők épp akkor dolgoztak a kiadáson. Egyébként most Veszprémben találkozom olyan anyagokkal, amelyeket még Dér dolgozószobájában fotózgattam, amikor ő és a felesége, a néprajzos Beszédes Valéria megengedték, hogy pár napot náluk kutassak. Meg is lepődtek utána az ELTE-n, ahol – mint utóbb kiderült – arra számítottak, ha lemegyek Szabadkára, Dér majd elhajt engem melegebb éghajlatra… Szóval akkor és ott épp belefutottam egy keményen „zsidózó” naplóbejegyzésbe (Kosztolányi gimnáziumi kicsapatásának sztorijánál), aminek utánanéztem egy régebbi, újvidéki, vonatkozó kiadványban, és láttam, hogy ott bizony ki van pontozva. Az újabb kiadásokba aztán már ezeket a mondatokat is bevették.

– A Pardon-cikkek közreadásakor te nem pontoztál, viszont ami igazán izgalmas kérdés: honnan tudtátok a kötet lektorával, Bónus Tiborral, hogy melyek azok az írások, publicisztikák, amelyek biztosan Kosztolányitól származnak, és melyek azok, amelyek csak vélhetően? Milyen módszerrel azonosítottátok be őket?

– A rovatot ugye többen írták, és persze névtelenül. Az volt a kiindulásunk, hogy nem azonosítunk be semmit, csak tárgyi jegyzeteket készítünk, s úgy jelentetjük meg a Pardon-publicisztikát. De ezt megelőzte egy jó tízéves huzavona az MTA–ELTE-kutatócsoportban, hogy egyáltalán kiadjuk-e az anyagot vagy sem. Amikor arra kényszerültem, hogy elhagyjam a csoportot – különben az életben nem tudtam volna megírni Kosztolányi életrajzát –, önálló lettem, és jogilag sem kötött semmi, hoztam egy döntést, miszerint ne maradjon az asztalfiókomban ez az anyag. Szabadulni akartam tőle, pontot tenni egy életperiódus végére, szakmailag pedig idegesített, hogy mindenki beszél össze-vissza ezekről a szövegekről, de maga a forrás nincs előttünk. (Azóta már az Arcanum hozzáférhetővé tette az Új Nemzedéket, de talán egyszerűbb egy kötetet forgatni, mint a neten bogarászni, keresőszavakat beütni meg letöltögetni a pdf-eket.) Szóval megkérdeztem az Osiris Kiadó vezetőjét, Gyurgyák Jánost – aki nemcsak a korábbi könyvemet adta ki, de épp a korszakkal és az antiszemitizmussal meg a fajvédelemmel is foglalkozó történész –, érdekli-e a kiadás, és igent mondott, plusz azt javasolta, hogy akkor lenne igazán érdekes a kötet, ha megpróbálnánk beazonosítani: a cikkek közül melyek lehetnek Kosztolányi írásai. Így aztán még két-három húzós hónap várt rám, ami lényegében ötször annyi munka volt, mint amit előtte végigcsináltam, hiszen a legnehezebb feladat épp a glosszák azonosítása, tulajdonképpen mind a mai napig. Mivel Bónus Tibor igen magas szinten ismeri Kosztolányi írásainak nyelvi-stilisztikai jellegzetességeit – az Édes Annát talán fejből is tudja –, s a Kosztolányi-féle szófordulatok a fejében vannak, nekem pedig nagyrészt megvan a filológiai háttéranyagom hozzá, nagyon jól kiegészítettük egymást a kötet véglegesítésénél. Ehhez jöttek még az ad hoc megérzéseim, a ráismeréseim, a „mintha ezt olvastam volna már valahol” bevillanások és társai. Árulkodók például Kosztolányi metaforái, és az, ahogyan asszociál. Minél többet olvasod, annál ismerősebb lesz az észjárása, a képzettársításai, amelyek ugyanúgy működnek a versekben, prózákban, újságcikkekben, levelekben. Megjelenik például egy metafora, és arról már tudod, hogy mire kapcsol, mert ezek ismétlődnek. Egyébként most, hogy Csáthot olvasok újra, sok déjà vu-élményem akad, ami nem véletlen, hisz unokatestvérek voltak, és szellemileg is igen közel álltak egymáshoz.

– Maga a „pardon” szófordulat is, ami a közös motívum az összes glosszában: erre építi fel őket.

– Retorikailag valóban bravúros. Egyébként létezik több olyan cikk is, amelyet azóta azonosítottam be, hogy lezártuk a könyv anyagát. Nemcsak a Pardon előtt írt munkáinak nyelvezete köszön vissza a cikkekben, hanem a ’20-as és a ’30-as évekbeli, Pesti Hírlapban közölt publicisztikával is megvannak az áthallások.

– Az írások tartalmi részét tekintve előfordult-e olyan, hogy magad is meghőköltél: hú, ez azért már „durva”?

– A legelején igen. Még 2004-ben, amikor elkezdtem a Kosztolányi-kutatást, Szegedy-Maszák Mihály szó szerint azt mondta: ha igazán bele akarok tenyerelni, nézzem meg az Új Nemzedéket az 1919–20-as időszakban. Úgy fogtam tehát hozzá, hogy semmit sem tudtam a részletekről, a háttérről, csak annyit, hogy ott valami izgalmas dolog lesz. (Az egyik, épp Kosztolányival foglalkozó PhD-s társam még el is játszotta, hogy „tanácsokat kér tőlem”, annyira analfabétának tartottak sokan akkoriban. Nyilván úgy érezte, neki kellett volna kapnia ezt a feladatot, ami érthető.) Az első lapszámokban jelent meg az egyik szerkesztő, Lendvai István cikksorozata a „patkánylázadásról” – legalábbis ez a kifejezés szerepelt a szövegekben. Ahogy olvasni kezdtem, összeállt, hogy itt a Tanácsköztársaságról van szó. Aztán persze feltűnt a lap hangneme úgy általában, és bár valóban részben „analfabétaként” kezdtem a kutatást, rögtön gyanús lett, hogy a Pardon rovatra kéne fókuszálnom. Elkezdtem kiírni a cikkeket, mint egy másoló szerzetes, ami persze munkaterápia is volt, mert sztahanovizmussal védtem magam a mobbingoló kollégáktól, akik akkortájt körbevettek. Egyszóval meghökkentem a szövegek erején, indulatán, a nagyon direkt és nagyon nyers stíluson. Megjegyzem, a hazai újságírás nyelve az elmúlt években olyan mértékben brutalizálódott, hogy bizonyos fórumok mára újra produkálják ezt a szintet.

– Széchenyi Ágnes a Tiszatájban megjelent kritikájában azt írja, hogy ezek valóban nagyon arrogáns és sokszor uszító írások, de mégsem torkollnak „nyilas módra antihumánus áramlatba”. Ez azt jelenti, hogy Kosztolányi azért tudatosan egyensúlyozott, hogy ne lépjen át bizonyos határt?

– Mivel a névtelen rovatot többen írták, a felelősség eloszlott, vagy nem is volt igazán. A társtulajdonos Bangha és a vezető szerkesztők egyaránt beleszóltak, így egyensúlyozásról szerintem nem beszélhetünk. Ami Kosztolányinál visszavehetett a brutálisabb stílusból, az inkább a csillogó intellektusa. Ő eleve sosem nyersen primitív, hanem – ha gonosz akar lenni, vagy jól oda akar mondani – inkább cinikus, gúnyos, szatirikus, ironikus. Az ő glosszáiban nem a káromkodó kocsis nyilatkozik meg, hanem a szofisztikált író, épp ezért tartották sokan veszélyesnek később is ezt a szövegegyüttest.

– Ugyanakkor nagyon sokaknak konkrétan belegázolt a lelkébe, az életébe ezekkel a cikkekkel. Írod az életrajzi kötetben, hogyan bántotta meg Somogyi Béla emlékét, vagy Hatvany Lajost. Tehát csúnyán vagdalkozott.

– A családi visszaemlékezéseket, személyes elbeszéléseket mindig fenntartással kell kezelni, a szubjektív történetekkel nem mindig lehet azonosulni. Akkor tudunk empatikusak lenni, ha mi magunk is átéltünk valami hasonlót. És persze mindegyik részt vevő félnek megvan a maga problémája, traumája, sértettsége, így aztán mindenkinél találhatunk olyan szempontokat, amelyek miatt elfogadóak lehetünk, vagy legalábbis egy fokkal jobban megérthetjük az illető tetteit. De kétségtelen, hogy akadnak olyan esetek, amikor nincs mentség, és valóban emberellenes egy-egy cselekedet, gondoljunk csak a 20. századi történelemre. Tudósként azonban törekednünk kell a tárgyilagosságra, tehát részben félre kell tenni az empátiánkat (vagy épp a haragunkat), és hidegebb fejjel elemezni az ok-okozati összefüggéseket.

 – Az viszont sejthető – és ezt megint csak az életrajzban olvastam –, hogy Kosztolányit az Új Nemzedék-beli tevékenysége miatt bántotta a lelkiismeret. Füst Milán meséli egy visszaemlékezésében, hogy felment hozzá Kosztolányi egyfajta „gyónásra”, és sírt, annyira küszködött magával.

– Ezt megint nehéz megítélni. Mert látom egyfelől Kosztolányi harcos, karakán oldalát – ami sok szövegéből és magánleveléből kiolvasható –, ám ugyanakkor a visszaemlékezések olykor mintha kicsit pipogya, kicsit gyáva és szerencsétlenkedő férfiről vallanának. Nem tudom eldönteni, melyik igazabb a kettő közül. Az is elképzelhető, hogy valaki az általános intelligencia területén hatékony és erős, míg érzelmi intelligenciája korlátozott. Az irodalmárok egyszerűen elintézik ezt azzal, hogy nem ugyanaz a magánember és a szövegek szerzője, és hogy a mű felülírja az alkotó gyarlóságait, én azonban a hitelességet keresem mindenütt, még a fikcióban is, ami nem azt jelenti, hogy egyértelmű megfeleltetéseket teszek az elbeszélő és a biográfiai író között.

– Talán mindkettő jellemzi Kosztolányit. Abban, hogy elszegődött az Új Nemzedékhez, nyilván anyagi megfontolások is szerepet játszhattak.

– Az is, és a félelem is. Ő azért vastagon részt vett az őszirózsás forradalomban, szabadkőműves is volt, a fehérterror pedig összemosta a károlyistákat, a szocdemeket és a kommunistákat a pogromok idején.

– Miközben ezekben a publicisztikákban vadul ostorozza a szabadkőműveseket.

– Vagy ő, vagy mások, de vélhetően ő is. Nyilván sokat látott – például látta a hatalom közelébe került újságíró- és íróismerősöket, felebarátokat átalakulni. Gondolom, ez is indulatra gerjesztette, a „miből lesz a cserebogár” effektus és egyebek. Ma is látunk ilyesmiket.

– Ahogy nyilván nem lehet figyelmen kívül hagyni az 1919–21 közötti évek tragikumát. Vesztes háború, Tanácsköztársaság, Trianon…

– Ráadásul a túlérzékeny, neurotikus Kosztolányi ekkor már régóta különböző nyugtatókkal próbálja tartani a tempót, amikre a túlhajszolt, napilapos életmód közepette főleg nagy szüksége lehetett. Hol doppingolja magát a munkára, hol meg nyugtatózik, mert túlpörgött a szertől… Mindez a folyamatos kávézással, éjszakázással kiegészülve valóban a kiégés állapotába juttatja az embert. Túlfeszült idegállapotban pedig sokkal érzékenyebben reagál mindenki mindenre. Kosztolányi nyakán ott volt a család és a házadósság is, a feleségének nem volt önálló keresete, cselédeket tartottak stb. A Tanácsköztársaság alatt pedig elveszti a jól fizető állását a Pesti Naplónál, s egyáltalán nem tudják, mi lesz másnap. Olyan „alakok” packáznak az egzisztenciájával, mint Kun Béla, akiket korábban föltehetően semmibe vett. Közben meghal Csáth (a szerbek nem engedik Budapest felé menni a már totál szétroncsolódott morfinistát), de az apja is belerokkan a háború utáni helyzetbe. Ha megnézed a korabeli napilapokat, a halálozási rovat tele van öngyilkosokkal, a válság tehát nagyon komoly volt a mindennapok privát szintjén is. Mindezt képzeljük el a maitól sok szempontból fejletlenebb orvostudomány korában, amikor a magas vérnyomást, a stresszt, a depressziót még nem igazán tudták kezelni, és nem csöpögtek a csapból is az életmódtanácsok – noha az életreform-mozgalom már jelen volt. Részben ehhez kapcsolódó, jellemző mozzanat, amikor a ’20-as években a Kosztolányi család áttér a bicsérdista étrendre. Mi a csudának lesznek vegetáriánusok, amikor Kosztolányi odavan például a borjúpörköltért? Ez is kiégésről árulkodik, stresszbeteg-tünetekről és valamiféle megoldás kereséséről.

–  Ugyanakkor ideológiailag korántsem maradt érintetlen az irredentizmustól, a fajvédelemtől. Ő szerkesztette a Vérző Magyarország című antológiát, Szabó Dezsővel együtt csinálták a Magyar Írók Szövetségét… Jó, legyünk igazságosak: ő fogalmazza meg azt a mondatot is később, hogy „Magyar író az, aki magyarul ír.”

– Sokan ezt az antiszemitizmus megbánásaként olvassák, de erősebb szerintem az a jelentése, ami a határon túlra került értelmiségiekre, írókra vonatkozik, tehát amikor a revizionizmus idején Kosztolányi a területi egység helyett kulturális és nyelvi egységről kezd beszélni. A nyelvtisztító mozgalomban aktív szerepet vállaló író esetében – és egyáltalán magával a nyelvtisztítással kapcsolatban – még egy szempontot behoznék, ami csak tovább bonyolítja a helyzetet. Tudni kell, hogy a századfordulón egyfajta mellékjelentéssel bírt, ha valakire azt mondták, germanizmusokat vagy egyéb más idegen kifejezéseket használ. A „germanista stílusú újságírás” ugyanis burkolt utalás volt a zsidóságra is, mondván, hogy ők nem tudnak magyarul. Nem véletlen, hogy a zsidó szerzők minél bravúrosabb, minél magyarabb nyelvi stílusra törekedtek. Amit Kosztolányi a nyelvről írt, az teljesen „píszí” része lett az életműnek, noha itt is keményen megjelennek a (nemzet)politikai kérdések.

– Valószínűleg erre az egész „kényes” publicisztikai munkásságára igaz, hogy mai tudásunkat – a holokauszt utáni korból – nem vetíthetjük rá arra a korszakra.

 – Az igazság általában középen van. Vannak, akik úgy látják: ezeknek a magyarságvédő írásoknak semmi köze a nácizmushoz meg a vagonokhoz. Mások szerint dehogynem, hiszen ez színtiszta antiszemitizmus, és ebben a korban ágyaznak meg a nyilasterrornak és a többi szörnyűségnek. Én is úgy gondolom, hogy valóban nem lehet a kettőt egymástól élesen elválasztani. Végeláthatatlan, nehéz, konfliktusokkal és traumákkal terhelt folyamat, amikor különböző értékrendű és/vagy mentalitású embercsoportok keverednek egy olvasztótégelyben, s úgy próbálnak meg együtt élni, hogy hiányzik a kölcsönös elfogadás, nincsenek kibeszélve a múltbeli sérelmek, és a többi... Az utóbbi időben Adynál és Kaffkánál is sok vonatkozó kérdésről olvastam, megoldási javaslatokkal fűszerezve a témát, amelyek persze illúziók maradtak. Rengeteg történelmi mozzanatot fel lehetne sorolni, amelyek szerepet játszottak az indulatokban, gondoljunk például a feudális arisztokrácia társadalmi presztízsvesztésére.

– Miért jött el végül is Kosztolányi az Új Nemzedéktől 1921-ben?

– Elérkezett a bethleni konszolidáció időszaka, és már nem lehetett olyan szélsőségesen megnyilvánulni, mint előtte. Források tanúskodnak arról, hogy szóltak Horthynak, ahogy más vezetőknek is: az akkori Európa nem nézi jó szemmel, hogy Magyarországon zsidók elleni pogromok dúlnak. Kezdtek tehát visszavenni az antiszemitizmusból, meg persze az irredentizmusból is, ami többek között a harcos sajtóorgánumok visszafogását jelentette. Ráadásul Bangha anyagilag csődbe vitte az Új Nemzedéket, túlköltekezett. Paradox, de épp annak a Miklós Andornak adja el végül a lapot, aki a liberális napilapokat kiadó, Az Est Lapok cég tulajdonosa. Tehát változik a politikai tér Európa-szerte, s Magyarországnak már csak azért is érdeke visszafogni a szélsőségeket, hogy szövetségeseket találjon a revíziós politikához. Ebben a konszolidációs folyamatban mindenki menekül a süllyedő hajóról. Az Új Nemzedéknél ráadásul sok belső konfliktus nehezítette a munkát, Kosztolányi régóta nem érezte jól magát, így hát kapóra jött neki a fordulat.

– Írod egy helyen, hogy ebből az időszakból nem is maradtak az életére vonatkozó források; ebből feltételezhetjük, hogy ő vagy a család igyekezett eltüntetni ezeknek az éveknek a nyomát.

– Ez egészen biztos. Az is árulkodó, hogy Harmos Ilona körülbelül két mondattal elintézi ezt az időszakot az életrajzi könyvben. Szintén gyanús, hogy alig maradt fenn levél ezekből az évekből, és szinte egy árva szó sem esik a Tanácsköztársaságról vagy a fehérterrorról. Mindez nem lehet véletlen.

– Mit gondolsz, ennek a kötetnek a megjelenése változtat-e bármit is Kosztolányi-képünkön? Kell-e, hogy változtasson rajta, más fénybe vonja?

– Őszintén szólva nem változtat túl sokat, hisz ugyanolyan szemellenzősen gondolkodnak a kérdésről a különböző érdekcsoportok, mint előtte. Az egyiknek az tetszik, ha Kosztolányi fehér, a másiknak az, ha vörös, a harmadiknak, ha rózsaszín. Mindenki ugyanúgy ragaszkodik a saját előfeltevéseihez, a saját értelmezési kereteihez, a saját kliséihez, és az álláspontján nem változtatna akkor sem, ha díszkiadásban jönne vele szembe az eredeti forrás. Egy-két üdítő kivételt azért említek, például Széchenyi Ágnest, Szénási Zoltánt, Kőrizs Imrét vagy Hahner Pétert, akik alaposabban utánanéznek a filológiának is, és ebben a szellemben ragadnak tollat. De ők eleve a korszakkal foglalkozó kutatók, vagy legalábbis rokon területeken mozognak. A sajtó világából Borbás Barnát és Leimeiszter Barnabást hozom példaként, akik ugyancsak igényesen álltak hozzá a kérdéskörhöz.

A kötet megjelenése idején viszont több olyan kritika is napvilágot látott, amelyeknek a szerzője meg sem várta, hogy kézbe vehesse a gyűjteményt. Egy-két nap alatt nyilván semmit sem olvashatott belőle (pláne, hogy még nem is volt forgalomban a kötet), de már megírta a recenzióját, ami hemzsegett az ötven éve hangoztatott merev kliséktől. Szóval gyakorlatilag nem változik semmi, hiába adsz ki bármit, az automatizmusok továbböröklődnek, a szellemi komfortzónákból pedig sokaknak nehéz kilépni…

 – Említetted, hogy lesz második kiadása az életrajznak, amit kibővítesz a friss anyagokkal.

 – Most még nem látom át, de ha rátalálok olyan dokumentumra, amit érdemes belevenni, akkor kiegészítem. Plusz az irodalmárkollégák is tovább dolgoztak, publikáltak újabb adalékokat. Egyébként szépen fogyott az első kiadás, kétezer példány biztosan elment belőle. Egészen váratlan helyekről is jött visszajelzés – színházi emberek, történészek vagy magyartanárok ugyanúgy megvették a kötetet, mint az irodalomtörténészek. Van egy szerzői Facebook-oldalam, ahol egyre több a követőm, pedig nem foglalkozom külön azzal, hogy közönséget szervezzek magamnak. Néha leveleket is kapok, ismeretlenektől, akik megköszönik, hogy megírtam a könyvet. Azzal a véleménnyel viszont sosem tudtam mit kezdeni, hogy „az örökkévalóságnak dolgozunk”, mert én itt és most élem az életem…

– A Nyugat-kötetet mikorra tervezed?

– Bevallom, ma már nehezen veszem rá magam olyan típusú sztahanovizmusra, ami korábban hosszú éveket vitt el az életemből, részben feleslegesen. Azonkívül tanítok is, ingázom is, a Kosztolányi-kötet előkészületei idején pedig volt három-négy olyan évem, amikor semmi mást nem csináltam. Igaz, ez a szabadság az anyagi biztonság rovására ment. Meg aztán szeretek a testi-lelki egészségemre és az emberi kapcsolataim ápolására is időt és energiát fordítani, szóval mindez így együttvéve kicsit lassabb munkát eredményez.

– Mit gondolsz, lesz benne olyan meglepetés- vagy felfedezésértékű újdonság, amelynek nagy irodalomtörténeti hozadéka lehet? Valami, amit nem sejtettünk, nem tudtunk a Nyugatról, nem gondoltuk volna?

– Az utóbbi években a 20. század irodalomtörténeti kutatásaiból sok olyan munka megvalósult, ami régóta váratott magára. Gondolok itt a Babits kritikai kiadásra vagy az Osiris Irodalomtörténet sorozatra. Elindultak azok a folyamatok, amelyek hosszú ideig stagnáltak. A kollégák előszedik újra a forrásokat, megnézik, hogy a múlt rendszerben kiket-miket cenzúráztak stb., ami sok újdonságot felszínre hoz. Kosztolányinál például a befogadástörténet jelentős része olyan szövegekből áll, amelyek egymástól veszik át az értékeléseket. Én afféle szűz szemmel szeretném a Nyugatot is feldolgozni, tehát előbb a saját fejemmel gondolkodni, aztán utána elolvasni, mások mit és hogyan értelmeztek. Ignotus Kelet népe című írásával kapcsolatban például előbb lefolytatom a magam párbeszédét a szöveggel, és csak a végén ellenőrzöm, hogy eddig ki és mit gondolt róla. Nyilván vannak előismereteim, de igyekszem ezeket félretenni egy kis időre.

– A hónap alkotójaként igazán különleges meglepetéssel szolgálsz majd (bár ennek már voltak előjelei): szépirodalmi művet is olvashatunk tőled. Nekem például eddig sejtésem sem volt, hogy „titokban” költőibb szövegeket is írsz. Tervezed, hogy a jövőben máskor is jelentkezel líraibb műfajokkal – akár költői hangú prózával, akár verssel?

– Mint sokan mások, gyerekkoromban én is verseket meg hosszabb-rövidebb történeteket írogattam. A fantáziám elég színes volt, mindenféle irracionális meséken agyaltam. Aztán persze le is írtam ezek közül nem egyet, de nem jutott eszembe később (esetleg átírva) közzétenni őket, mert azt láttam: Dunát lehet rekeszteni idehaza költőkből és írókból. Az utóbbi tíz–tizenöt évben, mikor ilyesmiket írtam, mindig jött egy hangulat, ami adta a formát. Ebből aztán valóban változatos műfajok születtek, keverékek is. Rímes prózával is kísérleteztem például, de azt is csak azért, mert egyszerűen így jött ki belőlem egy érzés, hangulat vagy gondolat, vagy mindezek így egyben. De a lényeg, hogy én ebben is a megéltséget és a hitelességet keresem, „élet és irodalom” egybeforradását, tehát kevésbé vagyok képes egy intertextusokkal és/vagy célzatos politikai áthallásokkal teletűzdelt szöveg megírására, mint ahogy azt sem szeretném, ha valamiféle „terápiás írás” hangulatú anyagokat vinnék a nagyközönség elé. Bár az embernek megvannak a maga vakfoltjai, szóval ki tudja, melyik szövege miről árulkodik éppen...

De a kérdésre válaszolva: nem erőltetem különösebben a dolgot, de ha akad megjelenési lehetőség, akkor lehet, hogy élek vele, afféle kihívásként vagy épp játékként megélve a feladatot.

– Mondod, hogy odafigyelsz a „wellbeing”-re, a testi-lelki jóllétedre. Ezt tanúsíthatom is, mert nem egyszer összefutunk, amikor például edzésre sietsz. Fontos része a napjaidnak a sport?

– Nagyon. Szabadidősportokat kamaszkorom óta űzök, egy időben úszni és futni jártam, aztán kipróbáltam mindenféle fitneszirányzatot, majd maradt a modern- és a jazztánc. Sosem voltam klasszikus balerinaalkat, az erőelemeket és a talajgyakorlatokat azonban, amelyek közelebb állnak a tornához, szerettem, így három éve úgy döntöttem, hogy váltok, s kipróbálom a rúdsportot. Azóta ez lett a nagy szerelem, olyannyira, hogy részt veszek háziversenyeken, jövőre pedig országos megmérettetésen is akarok indulni, persze a saját kategóriámban, a stílusomnak, életkoromnak és a tudásszintemnek megfelelően. Mindebben az edzőm, Kascsák Jennifer segít, meg egyáltalán, az egész stúdió – a többi oktató és a csoporttársak –, ahova járok. Nagyon barátságos és motiváló társaság. Mindig úgy éreztem, hogy a sport nevelő hatással bír: nemcsak a tested erősíti, hanem a lelked is, hisz kitartást ad, határozottságot, sőt, fejleszti a személyiséged.

– Nem nagyon idegen közeg ez a szellem emberének? Vagy ez is csak egy klisé?

– Számomra nem idegen, és van némi családi indíttatásom is. Édesapám fiatalon versenyszerűen tornázott, édesanyám pedig még ma is, hetvenöt évesen, heti kétszer felkapja a hátizsákját, és lemegy az edzőterembe a nála húsz-harminc évvel fiatalabbak közé mozogni. De az sem mellékes, hogy a sporttársak között sokkal jobban átélhetem az összetartozás, a partnerség, az egymás iránti felelősségvállalás érzését, mint a tudományos világban. „Fair play” van, tehát „nem fűrészeljük egymás alatt a rudat”, hanem elkapjuk azt, aki épp le akarna pottyanni…

Laik Eszter

*

Kapcsolódó anyag:

Amikor az életet is műalkotásként olvasod – Beszélgetés Arany Zsuzsannával.