Az idő hamuszürkévé oldja a koromfekete emlékezést

Lövétei Lázár László új verses regénye hosszú idő óta érlelődő munka:

„Lassan húsz éve jelennek meg az Ős-Feketemunka darabjai

     [az Alföldben (Debrecenben) és az Új Forrásban

     (Tatabányán)]

Lassan húsz éve tervezed tehát

Hogy a családon belül marad a projekt

Van (volna) sztori bőven

Neked is

Apádnak is”

(Fekete munkás).

A szerző régi adóssága, lelki terhe, hogy emléket állítson a ’90-es évekre jellemző jelenségnek, amely ekkoriban leginkább a határon túli, erdélyi férfiak feketén alkalmazását jelentette a fellendülő magyar építőiparban. Smid Róbert kritikájában (Feketén-fehéren – Lövétei Lázár László Feketemunka című kötetéről, Kultúra. hu, 2021. 11. 12.) ezt a jelenséget korspecifikusnak nevezi. Ám, ha kevésbé szembeszökő módon és más csapásirányokba (Nyugat-Európa) áttevődve is, egy máig meglevő, sokak számára maguk és családjuk anyagi boldogulását biztosító életformáról van itt szó. A kötethez toldott Függelék három verse ugyancsak ezt jelzi: a jelenség messze túlmutat a ’90-es éveken, még napjainkban is elevenen él.

Lövétei Lázár Lászlónak nem ez az első verses regénye, 2005-ben Két szék között címmel megírta rákbetegsége és gyógyulása történetét. Abban a kötetében még a formakultuszra épülő költői vonulathoz kötődve nagy elődök, Arany és Babits elégikus hangulatú verseire játszott rá. Hasonlóan a '90-es években indult erdélyi magyar költőgeneráció más alkotóihoz, Kovács András Ferenccel az élen, ekkor még neki is a szövegközi játék, az átírás, a parafrázis és a paródia volt az anyanyelve.

A Feketemunkában viszont a formakultusz helyét átveszik a szabad versek és a rímtelen hosszúversek. Ahogy a mottó jelzi, erről a világról csak úgy lehet beszélni, ha lecsupaszítjuk, megfosztjuk a költőiség minden elemétől: „S a fekete? / mint tompa csönd közel és messze, / se éneke, se üteme.” (Weöres Sándor: A vak). Mint ahogy ennek a világnak a komorsága is kifejezhetetlen szavakkal: „Feketemunka lesz tehát a könyv címe / S már csak a szó / Az a Knut Hamsun-féle »igazi szó« »legfeketébb szó« / [»kegyetlenül fekete szó« kellene (Fekete munkás). Ha a nagy elődök verseivel való játék el is marad, a kötet darabjainak mottóiban azért sorra megidéződnek. Hivatkozási pontként szerepelnek a magyar irodalomból: Weöres Sándor, Áprily Lajos, Tolnai Ottó, Tar Sándor, József Attila, az orosz irodalomból: Turgenyev, Solohov, Bulgakov, Hlebnyikov művei és a norvég Knut Hamsun Nobel-díjas regénye, az Éhség.  

A kötet sokszorosan többszólamú. Egyrészt a műfaji keveredések miatt. A nyitóvers, a Baráber-CV a Magyar Néprajzi Lexikon szócikke alapján határozza meg a feketemunkás fogalmát: „építkezéseken dolgozó hitvány alak”, ahogy a Fehér ló vagy a Filmajánló újságcikkekből beemelt szöveg, egy tragikus baleset és egy félresikerült emberrablás története, vagy a Krumplis gulyás, a Macbeth boszorkányjelenetének átirata. Másrészt a polifónia jelen van az elbeszélői nézőpont sokrétűségében is. A 25+1 vignetta élőbeszédszerű vendégszöveg, megszólalói a költő barátai, ismerősei, akik saját történeteiket mesélik el mintegy adatközlőkként, interjúalanyokként. Ezt fejezi ki a „vignetta” szó szerepeltetése, amely nemcsak címke, fejléc értelemben használatos, de jelenthet háttérbe beolvadó arcképet, komikus jelenetet, rövid irodalmi karcolatot is. Lövétei Lázár László pedig kötetében mindhárom utóbbi értelemben használja ezt a kifejezést. A vendégszövegeket a dőlt betűs szedés is elkülöníti a kötet többi versétől, amelyek viszont legtöbbször egyes szám első személyben elhangzó monológok, önéletrajzi visszaemlékezések. Néhol pedig egyénített emberi portrék, például a Tanulmányfej alcímet viselő Sanyó, Zotyó, Lali, vagy a Függelékben szereplő Kórházablak, ahol egyik barátjának, az alkoholbeteg Mihály Andrásnak állít emléket, halála körülményeit párhuzamba állítva Bohumil Hrabal öngyilkosságával.

Ez a többszólamúság a hangvételben is megmutatkozik. Leginkább groteszken ironikusak, szinte feketehumorral átitatottak a szövegek (Baráber-CV, Harmadik vignetta, Negyedik vignetta, Lali, Hatodik vignetta, Hetedik vignetta, Himnusz egy lapáthoz, Tizennyolcadik vignetta, Mosatlan póló). Mintha a húsz év távlatából való visszatekintés megszelídítené a fekete-munkáslét nyers valóságát, már csak ritkán süt át rajtuk a mély drámaiság (Fekete munkás, Krumplis gulyás, Tizennegyedik vignetta, Ehető papír, Emberfarsang, Mélykút). Így válik a Moszkva téri emberpiac a kiszolgáltatottság jelképéből jézusi szőlőmunkások példázatává (Az utolsó munkás). Az embertelen életkörülményekre visszaemlékező szégyen és indulat ekként kap ironikus felhangot egy bulváros környezetvédelmi akcióval párhuzamba vonva: „Egy hónapig mosatlan pólóban járt / És nem halt bele / Számol be érdekes tapasztalatairól / Egy fiatalember az újságban… Ki hitte volna / Hogy feketemunkásként / Balatonszárszón te is olyan jó fej voltál” (Mosatlan póló). 

Ebben a világban a hétköznapi valósággal szembekerülve a vallásos hit is elveszti fennkölt pátoszát. A két világ abszurd szembeállására példa az Elvetélt riport, amelyben Kempis Tamás (1379–1471) fő műve, a keresztény életbölcsesség kvintesszenciájának tartott Krisztus követése kapcsán írt költői levelében szembeállítja a holland teológus a hétköznapok nyűgeitől spirituálisan felemelkedett szemléletmódját a nagyon is földhözragadt mindennapi emberi sorsokkal. A Huszonhatodik vignetta és a Sanyó a falu papjának és lakosainak eltérő szemléletmódját ütközteti hasonló módon. Mert e két világ örökké csak párhuzamosan futhat, tagjai folytonosan elbeszélve egymás mellett alkalmatlanok a másik megértésére. Ahogy a biblikus témák is profán értelmet nyernek Lövéteinél. A legismertebb protestáns zsoltár kezdőszavát – „A mélységből kiáltok hozzád, Uram!" (Zsolt 130, 1.) – megidéző De Profundis egy duhaj mulatozást követő kijózanodás másnapos szégyenérzete, ahogy az Egyiptomi című versben a mózesi tíz csapáshoz méri a nyári hőségen végzett kubikusmunka kínjait.

A kötet szövegeinek jelentéstartományát tovább erősíti a jól megválasztott borító, egy agyonpecsételt útlevél, mint kordokumentum, Hrapka Tibor munkája. Ahogy a Baráber-CV című kezdő versben az önéletrajz személyes adatait tárgyilagos lexikoncímszóval helyettesítve, fénykép helyett Korniss Péter szociofotóit ajánlva – „Mivel fényképes önéletrajzot nem áll módunkban küldeni / Arra kérjük tisztelt művezető urat / Hogy lapozza fel Korniss Péter A vendégmunkás / című albumát / Ha jól figyel a tisztelt művezető úr / Minket is látni fog a képeken” – jelzi, nem konkrét egyének, hanem egy közösség sorsának megörökítője kíván itt lenni a költő. Mert bár személyes és családi élmények adják e versek kiindulópontjait, a Feketemunka szövegei másként személyesek mint a betegségnapló versei. A többes szám első személy is megerősíti, egy társadalmi réteg, az erdélyi feketemunkások népes táborának nevében szólal meg itt Lövétei Lázár László, messze túlmutatva saját életén és tapasztalatán. Pont ez szociografikus jelleg teszi a művet kordokumentumként időtállóvá, és ezért nem érezzük megkésettnek, elavultnak a kötet írásait. Még akkor sem, ha az emberi nyomorúság és kiszolgáltatottság miatt érzett egykori heves indulat és szégyenérzet az idő távlatából a riportversekben mára már leginkább fanyar hangvételű, anekdotikus emlékképekké szelídült. Mint mikor egyszerre görbül sírásra és nevetésre a száj.

Lövétei Lázár László: Feketemunka. (Egy hónap). Kalligram Kiadó, Budapest, 2021.