Két nő. Két kolléganő. Az üres tanáriban csak ketten ülnek. Egymásnak háttal, két külön

asztalnál, az egyik olvas, a másik valamit ír. Az egyik túl az ötvenen, a másik még kicsivel

előtte. Nem néznek egymásra.

– Nem tudom, ha mondtam neked, de felvételiztem a nyáron az egyetemre...

– Na most jössz te is az órarenddel!

– Hát nem azért, de pénteken is lesznek óráim…

– Ne gyere az órarenddel, mert nem érdekel! Egyelőre innen kapod a fizetésed.

Hallgat. Hosszan. Csend.

Magában azt képzeli, hogy válaszol, vagy hogy sms-t ír majd délután a kolleganőjének:

„Nem azért mondok neked dolgokat, hogy csúfságolj. Fontosnak tartottam, hogy tudj róla. Szükségem lesz a pénteki napra… Nem, inkább: szükségem lesz a pénteki rövid napra…”

Az utolsó mondatot kitörli. Teljesen. Talán igaza van. Talán a másik döntése a fontos, a másik

igénye, a sajátja nem. Ledorongoló volt. Átfogalmazza magában:

„Megértem, hogy nehéz feladat egy olyan órarendet összeállítani, ami mindenkinek jó.

Látom, hogy nagy munkát fektetsz bele minden évben, de rosszul esik, hogy meg se hallgatod,

amit mondani szeretnék. Tudod jól, hogy alkalmazkodom, amennyire tudok, ahogy eddig is.

Arra lenne szükségem, hogy meghallgass, és kommunikálj velem. Emberi módon,

tisztelettel, ha kíváncsisággal nem is. Havonta egy hétvégén távoktatáson leszek, valószínűleg

pénteken is. Nem félek attól, hogy nem fogom tudni megoldani, csak jól esett volna tudni, hogy

tudsz róla, és támogatsz, bátorítasz. Ha azt mondod, hogy megpróbálunk majd mindent

megoldani. Ahogy eddig is.”

Gondolatban már nem is sms-t, hanem levelet ír neki, és az asztalára teszi egy színes

könyvjelzővel együtt. Ráírja: „Boldog új tanévet!”

Gondolatban. Soha nem fogja se leírni, se letenni, se elmondani. Mert elhiszi, amit a kolléganő

sugall. Mert egyelőre innen kapja a fizetést. „Azt a nagyot.” Elvigyorodik. Mert a távoktatása

magánügy. Majd elcseréli az óráit egy olyan kollégával, akivel még tud emberi módon beszélni,

alkalomadtán legalábbis, hátha sikerül. Ha nem, vesz egy fülhallgatót és a buszon hallgatja

a kurzust. Éjszaka fog tanulni. Vagy miközben főz. Majd beosztja. Majd beosztódik. Majd

szétosztódik. Szét. Magát osztja szét. Éles a kés. Szeletek? Morzsák.

Utolsó, legelképzelhetőbb, legreálisabb megoldás. Hallgat. Hosszan. Csend. Egész évben. A

legközelebbi endokrinológiai vizsgálaton az orvos az ultrahang után közli, hogy a pajzsmirigyen

talált csomó sajnálatos módon megnagyobbodott.

A trolin ül, vizes hajjal és átázott cipővel. Kint ázik a város. A telefonjába süpped. Most pont ezt

olvassa: Patricia Lynn Reilly, Havasi Mia fordítása: „Képzelj el egy nőt, aki kimondja az

igazságot, egy nőt, aki bízik a megtapasztalásaiban, és kifejezi azokat… Képzelj el egy nőt, aki

kreatív impulzusait követi. Egy nőt, aki eredetit alkot, aki személyes spiritualitásán keresztül

tájékozódik a mindennapokban… Képzelj el egy nőt, aki elutasítja, hogy megadja magát

isteneknek, guruknak, képzelj el egy nőt, aki érzéseit tisztán és közvetlenül fejezi ki, aki

megengedi, hogy érzelmei olyan lágyan vezessék őt, akár a lélegzet… Képzelj el egy nőt, aki

tudásában és önmaga szeretetében kiteljesedett, egy nőt, aki hűséget fogadott saját életének és

képességeinek. Aki minden mást figyelmen kívül hagyva hű marad önmagához. Képzeld el,

hogy te vagy ez a nő!”

A tárcát Schneider Bence fotójával illusztráltuk