Az „állatos költő/állatok költője” jelző nem stigma, hanem ismertetőjegy

Borges, Hemingvay, állatok antropomorfizálása, szerelmes versek, levélregény, performantivitás és kortárs irodalom – kulcsszavakban erről beszélgetett Kovács Újszászy Péterrel, aki ősszel az Irodalmi Jelen debütdíját vehette át, Ferencz-Nagy Zoltán és Lázár Kinga.

– Hogyan gondolsz a hónap alkotója pozíció kényelméből a debütkötetedre? Változtatnál-e valamin?

– Debütkötetem nagyjából három-négy év alkotói munka anyagát foglalja össze. Ha most adnám ki, valószínűleg egy szelídebb hang szólalna meg. Ennek ellenére nem hiszem, hogy bármin is változtatnék. A csupaszodás gótikája egy olyan alkotói korszak lenyomata, amelynek egyetlen mozzanatát sem szégyellem. Első kötetem a maga gyermekbetegségeivel teljes.

– Egy korábbi interjúdban azt mondod, nem próbálod antropomorfizálni az állatokat, sokkal inkább saját húsvér valójukban jelennek meg a szövegekben. Milyen lehetőségét látod az állatok reprezentálásának az irodalomban? Kik azok a szerzők, akik szerinted ezt nagyon jól művelik? Hol válhat ez problematikussá?

– A tájékozatlanság csapda lehet. Mindegy, hogy milyen fajt helyezel fókuszba, ha nem volt szerencséd személyesen találkozni vele, a hitelesség érdekében jó, ha utánanézel, hogyan él az illető lény. Ha kardszárnyú delfinekről szeretnék írni, nem állíthatom, hogy az említett fogascet az Amazonasban őshonos. Abban az esetben, ha ezt írom, meg kell értetnem az olvasóval, ez csak egy keretmese, mi több,  jeleket kell adnom, hogy olvasóim ne értsenek félre, ne gondoljanak habókosnak.

Az állatok reprezentálásának lehetősége véleményem szerint végtelen. Az alkotó leleményességétől függ, hogy írásaiba hogyan olvasztja bele a nem emberit. Balázs Imre József például bámulatosan operál a vidrák köré épített magánmitológiájával, de legújabb felnőttvers-kötetének (Éjszakák a zenben, Prea-Lector, 2022) egyik ciklusában központi szerepet kapnak a sárkányok is. Az Idegen állatban Muszka Sándor erős állatperspektívát teremt. Örülnék, ha a jövőben akár egy teljes kötetet is szentelne e nézőpontnak. Lázár Kinga nem mindig nevezi konkrét nevén az állatot, de felettébb ígéretes az a misztikummal tűzdelt univerzum, amelyből nem egyszer hajszolt ünők és vadászok vágtatnak elő. Ferentz Anna-Kata lírájában ugyancsak szerepet kap a hajtás, a vadászat motívuma. Az előbbi kettő mentén rendkívül sokrétű képeket teremt nyúlmetaforáival Nyúlcipő című kötetében (FISZ-könyvek, 2021). Csányi Vilmost pedig a kutyalélek legnagyobb ma elő magyar tudósának tartom.

A problematikusságot a kellő ismeret és beleélés hiánya idézheti elő. Az, hogy az olvasó mi mindent fedez fel az alkotásokban, már személyes értelmezés, olvasat kérdése.

– Tartasz-e tőle, hogy „állatos költőként” skatulyáz be az irodalmi szcéna? Vannak-e határai ennek a paradigmának? Tartasz-e attól, hogy kimerül a téma?

– Nem tartok tőle. Úgy érzem, hogy az „állatos költő/állatok költője” jelző nem stigma, hanem ismertetőjegy. A paradigma határait pedig mi magunk és a másik iránt érzett tiszteletünk szabja meg. Véleményem szerint nem csak az számít, hogyan aknázzuk ki az állat-tematikát. A lényeg, hogy mindvégig tisztelettel tudjunk viszonyulni hozzájuk, ahhoz hasonlóan, ahogy Borges, Hemingway, Felix Salten vagy Fekete István tekintett az élőlényekre.

Fennáll a veszélye a téma kimerülésének, ennélfogva igyekszem nyitott szemmel járni, figyelni és új perspektívákat, új megközelítési módokat fedezni fel az állat tovább- és újraírásának lehetőségeire.

– Szerzői attitűdöd erőteljes tudatosság jellemzi. Milyen elképzeléseid vannak a jövőbeli rövid és hosszú távú terveket illetően?

– Jelenleg második verseskötetem kéziratának összeállításán dolgozom. Ez az Önfelüldözés munkacímet viseli. Részben A csupaszodás gótikájának folytatása, részben pedig valami új. Hosszú távú terveim között szerepel egy harmadik verseskötet, egy álomnapló és egy levélregény megjelentetése. Ez utóbbiakról azért nem mesélek, mert bőven van mit dolgoznom rajtuk.

Irodalom és performativitás tökéletesen megfér egymás mellett

– Fontos szerepet játszik a magánéletedben és a munkásságodban is az előadóművészet, a zene.  Hogyan látod az irodalom és a performativitás kapcsolatát?

– Nemrég egy kortárs képzőművészeti tárlaton vettem részt, és káprázatos volt megfigyelnem azt az interdiszciplináris kavalkádot, amelyet a kortárs művészet sok esetben kiaknáz. Az említett interdiszciplinaritást véve alapul határozottan állítom, hogy irodalom és performativitás tökéletesen megfér egymás mellett. Az irodalmi performansz ráadásul nem is újkeletű találmány. Erdélyi Miklós és a neoavantgárd képviselői a 20. század második felében nem egy performanszt szerveztek. Úgy gondolom, esszenciális, hogy verseinket felolvassák, vagy, ha úgy hozza a helyzet, éppen mi olvassuk fel őket. Mivel a zene és előadóművészet valóban fontos része az életemnek, attól sem zárkózom el, hogy irodalmi rendezvényeken ne csak költőként lépjek fel, hanem a mikrofon, a zongora mögé is besurranjak egy-egy dal eléneklésének erejéig.

– Korábban beszéltél arról, hogy a költészeted meghatározó vonása a női nemmel való kapcsolatod leírhatósága. Mit gondolsz a szerelmes versek aktualitásáról?

– Ezt sokan elmondták már, de én sem vélekedek másként arról, hogy a szerelem örökérvényű. Függetlenül attól, hogy hogyan éljük meg, írni kell róla. Természetesen örökérvényűségénél fogva kényes tematika, de nagy örömmel tapasztalom, hogy az irodalmi prérin portyázó művészek többsége egyedi és aktuális módon kezeli a szerelmet.