Az élettelen elevensége
Drávucz Zsolt 2021-es kötetéről írott értekezésem címéül nem véletlenül választottam a fentebbi paradoxont. A Képeslapok Sziszüphosznak versei elmossák a tárgyak és élőlények között feszülő határokat. Drávucz költészete egyetlen világ számtalan kontinenssel, ahol az élettelent élőlények teszik elevenné. A három ciklusra tagolt debütkötetben (Télire letakart kerti szobrok, Metszetrajzok, Képeslapok Sziszüphosznak) csak helyenként érezni a pályakezdőkre jellemző botladozást. A versnyelv letisztult, az alkotások vizualitása erős. A kötetbe foglalt versek közül elsőként a Télire letakart kerti szobrok ciklus darabja, a Balaton, március soraiban halványul el az élő és élettelen közti határ. Költőnk természeti képpel indít. Ebből bontakoztatja ki a magányos nyaralót: „Sötét víz, kövek, nádas, / meztelen talpak alatt / a szúrós fűtakaró. Szél, / hullám, üres nyaraló, / nyitva maradt ablak.” A mű második szakaszában kiegészíti egymást a megszemélyesítés, valamint a szinesztézia. Az említett szóképek tömörségük által válnak figyelemreméltókká: „Lecsavarozott padok / bámulnak a kék / csendbe.” A vers fokozatosan vezeti át és vissza olvasóját élőből az élettelenbe, egyforma jelentőséget tulajdonítva mindkettőnek: „Üres égbolt, / néha sirályok, felhők.” Hasonló a hangulata az Utószezon című versnek is. Az alcím alapján a versbeszélő 2019-es élményeit osztja meg egy harkányi őszről. A felütésben érezni a háttérbe vonulás méltóságát. A szökőkút nem üzemel tovább, az elmúlt nyárra egyedül a játszótér tárgyai emlékeznek: „A klórgőzös szökőkút csobogása elhallgat, / a játszótér fagerendái őrzik a nyári zsibongást.” A vers utolsó szakasza egyben a teljes ciklus megkoronázása, feltárva azt, hogy a télire letakart szobrok egy kimerevített pillanatban felejtett emberek: „A leengedett medence szélén vízkő, / leülünk a kék csempés partra. (…) Úgy maradunk ott, fejével / a vállamon, akár a télire letakart kerti szobrok.”
A Metszetrajzok Gömbkőris című versében a költő egy kőrisfa emlékeit idézi fel. Bár az emberek gondoskodása lassan-lassan feledésbe merül, a növény nem elkeseredett. Múltjára szelíden gondol vissza, de nem bánkódik a jelen miatt sem: „Régebben megitattak, (…) Türelemmel / nemesítettek, gallyaim gondozták. / Karácsonykor fényfüzér, nyáron / lampion – így teltek el az évszakok. (…) Ma gyerekzsivajtól reszketnek / leveleim. Valaki épp a törzsembe / karcol nevet és dátumot. Nem bánom. / Éppen húsz éve, hogy erre vártam.”
A szarvas-motívum nem ritka a kortárs költészetben. Drávucz Zsolt egy meglőtt vad gondolatait tolmácsolja Ima című versében. Az alkotás magasztos, de nem patetikus. A haldokló szarvasbika senkit sem hibáztat, élete utolsó pillanataiban a vadon istenéhez szól, elismerve az erdő hatalmasságát: „Leborulok a hűs avarban. / Lábadat bámulom. Lépteid nyugalmánál / csak a lombkoronák hirtelen némasága magasztosabb.” Figyelemreméltó a talajszint világának kidolgozott leírása, annak érzékeltetése, ahogyan azt a fekvő gímszarvas láthatja: „Közel / vagy, egyre közelebb. Ágak reccsennek, / bogarak szaladnak orrom előtt, arcom / nem rezzen.” Az állat tudja, milyen sors vár rá a halál után: „Nemsokára koponyám alatt vacsorázik / a család a zöldre festett faasztalnál, / a vendégek gyönyörködnek bennem.”
A Vakító fény szárítja uszonyaimat egy bálna partra vetődésének története. A vers erőssége, hogy a fulladást egy délután nyugalmába préselve szemlélteti, a halállal való szembenézés nem válik túlzóan explicitté: „Vakító fény / szárítja uszonyaimat. Többtonnás / tehetetlenségem nyugalom / egy napsütötte délutánon.” A második ciklus állatversei bebizonyítják, nemcsak az élettelen válhat elevenné az élők által, hanem az élők is átléphetnek az élettelenség dimenzióiba.
A kötet harmadik, címadó ciklusa versbe öntött képeslapok gyűjteménye. Ezekben az alkotásokban a közép- és észak-amerikai, a skót, valamint a budapesti táj benyomásait ragadja meg a költő a kimerevített pillanatokban kronologikusan haladva 1959 és 2020 között. A Puerto Rico, 1960 annak látlelete, hogyan lett az ember a hétköznapok sziklagörgetője. Bárhogyan is múljon az idő, bennünk sokszor órákon át ugyanaz a kép él, ugyanaz a szikla ugyanúgy gördül vissza elénk : „benne órák óta egyetlen eltorzult / pillanatkép él a hullámokról, melyek / áradáskor a bokájáig futottak.” A ciklus egy másik darabjában 1972-t írunk. A Los Angelesben tartózkodó versbeszélőt kínozza a sűrű esti pára, miközben fülében zúg a fűöntözők zaja: „A szomszédos golfpálya fűöntözői tizenegy / körül kapcsolnak be, erre alszom el napok óta. / A pára elviselhetetlen.” Az elalvás forrásaként szolgáló öntözők által ismét elmosódik a határ élő és élettelen között, mindemellett az említett kép keretes szerkezetet biztosít a versnek, mivel a zárlatban is helyet kap: „A locsolófejek még forognak. / Ma is erre alszom el.” Az öntözők jelenléte alátámasztja korábbi állításomat, mely szerint bizonyos sziklák időről időre visszagördülnek elénk, hozzászoktatnak dolgokhoz, habitusokat hoznak létre bennünk.
A ciklus, valamint a kötetegész záróverse, a Budapest 2020 a rohanás és a sehova sem tartozás érzését ragadja meg. A „bőröndökbe gyűrt, tízkilósra csomagolt élet” a végeérhetetlen vándorlás ismérve; a köszönést is nélkülöző időhiány pedig a jelenkori vándorlásunkhoz tartozó, örökös sietségé.
Drávucz Zsolt első verseskötete megrajzolja rohanó világunk körvonalait. Az alaposan megválogatott stílusalakzatok, és a jól ismert, mégis egyedivé tett szóképek világában felfedezzük személyes Sziszüphoszainkat, akik nap mint nap útnak indulnak az emelkedőn, maguk előtt görgetve azokat a sziklákat, amelyekbe erőfeszítéseik által csempésznek életet.
Drávucz Zsolt, Képeslapok Sziszüphosznak, Bp., Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021.
