Végtelenné nyúlt jelen idő

Oberczián Géza regényfolyama egyetlen végtelenné nyúlt jelen idő, egy pillanat, amely mintha mindig a jelenben maradna, sosem kerülne át a jövőbe. A Téridő három fejezete – Szingularitás, Eseményhorizont, Entrópia – látszólag különálló történeteket mond el, szálai mégis egységes regényszövetbe integrálódnak. Szimultán játszódó eseményeit az időcentrikus látásmód és maga az időkezelés, illetve a jelen idejű narráció kapcsolja össze. Itt mindent az idő irányít, az idő a szervezőerő, és – időnként úgy érezzük – az idő maga a cselekmény is. Ugyan csak a regényfolyam felénél kezdi fejtegetni a narrátor a bergsoni időszemlélet jellemzőit, mégis a kezdetektől érezhető valami szokatlan és furcsa az időkezelésben: Oberczián Géza a fizikai, mérhető időtől ugyanis szándékosan eltávolodik, hogy inkább a – francia filozófus által – tartamnak, élményidőnek nevezett időben merüljön el, szinte kizárólag ez a bergsoni ,,időlátás” foglalkoztatja, miközben az idő egyénre gyakorolt hatását boncolja. Izgalmas prózauniverzumot teremt a fejezetek előtti felütésekkel, melyek az idő-megközelítések fizikai, filozófiai kérdéseit taglalják, a Téridő ennek ellenére nem válik ontológiai vagy természettudományos eszmefuttatássá, nem tanítani akar, hanem mesélni. Méghozzá erről a belső időről, miközben Bergson, T. S. Eliot, Einstein, Stephen Hawking vagy akár a kortárs olasz elméleti fizikus, Carlo Rovelli bölcseleteire megkapó módon ráfeszít egy-egy élettörténetet. Sajátos ez az Oberczián-feszület: mintha az időre húzná rá az embert, mintha a szereplők, helyszínek és cselekmények szükséges kellékként lennének csak jelen a regényben, pusztán azért, hogy az időről való gondolkodáshoz asszisztáljanak. Ebből az aspektusból a trilógia első fejezete a legerősebb szöveg, különösen figyelemre érdemes annak narratív megoldása és emlékezéstechnikája: a Szingularitás (43 epizódra) tagolása akár egy-egy rövid naplóbejegyzésnek is tűnhet. A szerző ránk bízza ennek eldöntését, mint ahogyan azt is, helyezzük el mi, olvasók, térben és időben a férfit, a történet fő karakterét, akinek alapvetően annyi a dolga a fejezetben, hogy ül egy apró szobában, és naphosszat csak emlékezik. ,,Fotelban ülök, a támla már felvette a hátam görbületét, kényelmetlenül belesüppedek, de nincs kedvem megmozdulni. Semmihez sincs kedvem, mozogni végképp nincs.” A Szingularitás egyetlen személy tudatára koncentrál, tudatának működése alakítja a narratívát. Emléktöredékek villannak fel gyermekkoráról: a kisfiúról, aki leihatta a sörről a habot, a pálinkás korszakáról, az első csókról a szőkével, a vállalati bulikról, apjáról – aki elhagyta a családját –, de leginkább egy Anna nevű nőről. Ezeken a szöveghelyeken erősen érződik egyfajta prousti hatás, elsősorban a történések belső időben zajlása miatt, ahogyan ezt az intuitív módon telő – olykor előre haladó, máskor visszalépő, megint máskor álló – időt próbálja érzékeltetni velünk a narrátor. Tovább erősíti az allúziót, hogy az események a Téridőben sem ok-okozati összefüggésben játszódnak, nincsen semmiféle lineáris rendje a narrációnak, ami miatt végig ezt a mondatot érezzük pulzálni a szövegtestben: ,,… itt vagyok kimerevedve, bennem a múlt és a most végtelenje.” Vagy, ahogy Einstein írja: ,,Az idő korántsem olyan, amilyennek látszik. Nemcsak egy irányban halad, hanem egyszerre létezik benne a jövő a múlttal.”

Oberczian Géza karakterei nem túl mozgékonyak: javarészt a nappali egyik falától a másikig mennek, hogy töltsenek egy Bacardit, de leginkább addig sem, inkább csak ülnek egy fotelben, fekszenek a kanapén (Eseményhorizont, özvegyasszony), egy matracon (Entrópia, Zita). Nem tudjuk meghatározni, hogy meddig. Többnyire addig, amíg jelenné nem változik a jövő. Ez a típusú narratív megoldás képes teljesen kimerevíteni a pillanatot, olyannyira, hogy a szövegtest, mint valami hatalmas ponyva, feszül előttünk. Elismerésre érdemes szerzői elgondolás ilyen végletesen leszűkíteni a teret. Nem egy településre, még csak nem is egy utcába, javarészt egyetlen helyiségbe zárja karaktereit a szerző, s ez a néhány négyzetméternyire aszalódó intim tér hatványozottan képes megmutatni az idő múlását. Vagy inkább állását. Sokszor olyan látványosan nem történik semmi a jelenben, hogy szinte látjuk magunk előtt a nem-történést, a jelen megélésének teljes képtelenségét. A múltban ragadás eklatáns példája a Szingularitás. Benyomásokon át kutatja a szerző az elmúlt időt, miközben a tudatban és a tudattalanban búvárkodva a lélek legapróbb rezdüléseit is rögzíti. Az első fejezet legelső benyomásai állandósulnak, és ezután bármilyen térbe helyezi karaktereit, bármiről mesél a szerző, ez a mozdulatlanság mindvégig meghatározza a regényt. Ezért nem is meglepő, amikor ilyen kérdések jönnek szembe az olvasóval: ,,Úristen, milyen évet írunk?” Ugyanez az időkezelés mutatkozik meg a második fejezetben – Eseményhorizont –, amikor az özvegyasszony, az albérlő, a gondnok vagy épp a festő egy-egy idősíkja tárul elénk. Az egykor tűzoltóként dolgozó – és egy tűzvészben balesetet szenvedett – gondnok és a magát még mindig fiatal, népszerű dívának képzelő, alkoholista, idős özvegyasszony karaktere szimbólumértékű: pótcselekvésük sűrű leírása drámai feszültséget teremt, ami attól válik különösen látványossá, hogy eseménytelen, tragikus jelenüket mozgalmas, sikeres múltjukkal párhuzamosan ábrázolja a szerző. Így válik a múltban ragadás archetípusává e két karakter.

Ezt a merev képet a trilógia harmadik része – Entrópia –, a nevelőotthonban nevelkedett fiatalasszony és kislánya története lazítja fel valamelyest. Míg az előző két fejezet szinte kizárólag a múltban és a jelenben időzött, addig itt megjelenik mindhárom idődimenzió. Ebben a fejezetben, noha pislákoló, erőtlen tervek szintjén, de megjelenik valami minimális jövőkép a karakterek fejében.

Oberczián Géza látszólag szándékosan zavarja össze az olvasóit, a lineáris rendet felborítja, a kauzális összefüggések megértését – ügyes narratív módszerrel – tudatosan késlelteti, és ha mindez nem lenne elég a sötétben tapogatózáshoz, karaktereit folyamatosan ugrabugráltatja az idődimenziók között. (Mindennek a képi ábrázolása tökéletesen jelenik meg a borítón). Mindezt azért teszi, mert a szépirodalom nyelvén akarja megmutatni, amit Einstein az általános relativitás elméletben, vagy amit Stephen Hawking Az idő rövid történetében állít: ,, …az utazó múltja és jövője a megfigyelő számára egyetlen végtelenné nyúlt jelen idővé alakul.” Oberczián a Téridőben úgy ír, hogy látjuk magunk előtt, amint a gravitációs erők meghajlítják maguk körül a tér és az idő alkotta dimenziókat.

Oberczián Géza: Téridő. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2023