Versek a világ körül

Sem eszmék, sem irányzatok, sem csoportok, sem iskolák – csak hangocskák, darabkák, törmelékek. Ha röviden kéne bemutatnom a kortárs költészetet úgy általában, ilyen megengedő mélabúval tenném. De nicsak, kifelejtettem valamit, ami oldhatja a bút: a karaktert. A költői figurát. A versszerző embert, a tollforgató halandót, akit a leírt szó örökkévalóságának hübrisze kísért.

Látszólag a modernitással érkező, újfajta undokság az alkotó karakterének oly mértékű piedesztálra emelése, ami néha már a művészet nélküli művész paradox figurájává torzul. Valójában a karakter ugyanilyen fontos volt már – többek között – a középkori énekmondó-költők vagy mesemondók esetében is. Fontos személyiségjegy volt például a hangerő, és a jó minőségű, zengő hang (kötözködhetünk persze, hogy ez nem személyiségjegy, hanem adottság, ám hangunk használatának bátorsága már privát elszántságunk kérdése!). Ha az elektromosságot megelőző korban – vagyis az ismert emberi történelem legnagyobb részében – egy regös, bárd, igric, jokulátor, minnesänger avagy trubadúr nem tudta túlénekelni a piactéren a kofákat, akkor senki nem kapta föl a fejét arra, hogy mit csinált kegyes Szent László király vagy Tündérszép Ilona az Égigérő fán. A pre-villamossági (létezik már erre ilyen tömör kifejezés? Olvasóink hogy mondanák? Kíváncsian várjuk ötleteik!) korszakban ugyanolyan szilaj önérzet, művészi öntudat kellett ahhoz, hogy a megfelelő hangerővel és viselkedéssel interpretáljuk műveink egy piactéren, fogadóban, templomban vagy egy nemesi udvarban, mint manapság a különböző virtuális bugyrokban. Illetve anno némi állóképesség sem ártott, hisz a kritikák és a kommentek jó része záptojás, söröskupa vagy egy tartalmas éjjeliedény formájában érkezett.

Egyszerű paraszti ésszel is belátható: a főbb költői karakterek már a történelem kezdetein kialakultak. Ameddig csak hunyorogva visszalátunk, ott találjuk a vándor énekmondót, a garabonciást vagy a gyertyafánynél körmölő töprengőt. Megtaláljuk a harci dalokat, az istenek dicséretét, a szerelem és az asztal örömeit vagy épp fohász, könyörgés, kétely dalait zengőket. És alapvetően ma is ez archetípusoknak vagy ezek keverékeinek a verseit olvassuk – ha olvassuk. Nomádokét, letelepedettekét, netán olyanokét, akik épp most kelnek útra, vagy érnek célba (mondjuk ez utóbbit észrevenni kacifántos ügy).

A hosszas bevezetőre csupán azért volt szükség, hogy jól értsük, miért nevezem Böszörményi Zoltán Fellázadt szavak című versgyűjteményének költői figuráját egyszerre nomádnak és letelepedettnek.

Természetesen az utazó karaktert vesszük észre elsőnek. Az utazóét, aki darabokra tépett tájra írja lépteit, miközben csodaszarvas ered ifjúsága nyomába. Aki óceánok között sodródik, akinek idegen kontinens idegen városa apró darabkákat harap testéből, aki megfázva járja Monaco utcáit.

Hatalmas távolságokat teszünk meg, és hatalmas szenvedélyeken át haladunk a több évtizedet felölelő, vastag versválogatásban. Oldalról oldalra repülni tanulunk, elköszönünk, vagy épp menekülünk Ettore Majoranával, a sűrűn fölbukkanó alteregóval:

„Rómán túl fényörvény várt,
míg Páduába siettem,
távolt csent,
selyeminget varrt rám,
mart a szelíd láz,
újra velem volt minden vágy,
gyorsítván lépteim,
őssebem újabb járata nyílt,
fáradt könny gördült ajkamra megint.”

Kaotikus kötet ez, helyszínek és formák sűrűre szőtt káosza, meg az egész XX. század (és a közelmúlt) közvetve vagy közvetlenül megélt káoszáé. Olvashatjuk afféle tematikai és formai példatárként is, azt már persze nekünk kell kibogarásznunk belőle, hogy melyik a megzenésítést kívánó szerelmes dal, a kiválóan szavalható hazafias vers vagy épp a filozofikus-látomásos, létösszegző monológ. A mindenkori hatalom léthazugságaival szemben a valódi életvágy forradalmiságát csatasorba állító A vers nem lett osztályharcos-ban a cím s a visszatérő téma dacosságával felesel a refrénként visszatérő (és záró) sor kétségbeesésében is reményteli kérdése, mely az egész szöveget a történelmi bűnök és traumák szintjéről metafizikai rétegekbe emeli:

„ma a fák közerkölcse kifogástalan
ma nem tüntetnek a kormány ellen
ma a háború vércséi vijjognak felettünk
s tömött sorokban vonul fel a félelem
az Akropolisz tetején még fehér zászló leng
Kína nagyon olcsón vette meg vágyainkat
a világbörzén most fillérekért kaphatók

vers
látod a jövőt?

minek is lettél volna osztályharcos
ha az elvetett szó kóc és csepű
hazugok pofonjától fáj az arcod
és képmutatók mosolya a derű
tudatod égboltján keserű felhők
úgy érzed most igazán minden eldől
a merev falakba az ész nem botolna
gyűlnének a fény kazlai az égen
ó nagybecsű hamutartó a lélek
(és megvádolnak mert nem voltál erős
szerszámot ihletet lángot és hitet
ebre kiáltoztál mint kitett
kire mennykövek hullnak és ledől)

vers
látod a jövőt?”

Már-már blődlinek hat ezekről a világkörüli versekről kijelenteni, hogy épp olyan határátlépő természetük van, mint költőjüknek – a legjobban sikerült darabok legalábbis azok, ahol egészen szürreális ellentmondások feszülnek egymásnak. Sok vers kíván némi rejtvényfejtői szenvedélyt, hisz csak úgy kavarognak az egyetemes történelem és kultúrtörténet, valamint a közelmúlt alakjainak nevei, meg dátumok, olykor egyenesen képletek is – tényleg, hogy lehet elszavalni egy matematikai vagy fizikai képletet? Mármint milyen hangsúlyozást és hangszínt érdemes választanunk hozzá? Efféle kérdéseink éppúgy támadhatnak Böszörményi verseit böngészve, mint olyanok, hogy miért néma Rodostó, vagy miért áll bennem a szabadság négykézláb? Játszó emberként erre azt szoktam mondani: annyi megfejtést kívánok a versnek, ahány olvasót!

Ha valaminek őszintén tudok örülni egy versben vagy általában a művészetben, vagy még általában az egész életben, az a meglepetés. Mint amilyen Armanival és Petőfivel egyszerre találkozni a Forradalom abszurd történelmi tablójában:

„armani ruhákban
karcsú liliomok vonulnak
vállukon zöld lepel
ánizsszagú pompon
sárgarépavitézek bámulnak utánuk
de már felsorakoztak a dobosok
kék gallérjukon rubinkövek
köpenyükön szalamandra
hölgyeim és uraim
szól a kikiáltó
pár perc múlva kezdődik
minden képzeletet felülmúló
legszebb forradalmunk
ám addig
szíves türelmüket kérem
még korhűre kell állítanunk az időt
áttolnunk a díszleteket
felszámolnunk egy-két ellentmondást
és akkor máris kezdhetünk
de nem mielőtt megbizonyosodhattunk volna
hogy Petőfi is megérkezett
Segesvárra”

Van a kötet egészében valami dacos, fricskázó-kötekedő, fiatalos szenvedély, beszéljünk akár a harapósan vágyódó vagy cinikusan lemondó szerelmi lírákról, a kortársakhoz írt, párbeszédet, vitát folytató „közéleti” versekről, vagy a hatalmas ívű, több oldalas eszmélésekből, mint a Kényszerleszállás Shannonban. Utóbbi a kötet aranymetszése táján kap helyet, halál és föltámadás fordulópontján. Tekinthetjük lélektani látleletnek is a mindenkori halálélmény áradó-fröcskölő képzuhatagáról, amit hétköznapiul úgy mondunk: lepergett előttem az életem.

Az utazás végét, pontosabban a nomádizmust megelőző, szilárd talajt és jól ismert vidéket, ami a megállónyi vissza-visszatérés stabilitását adja, leginkább Az elvarázsolt szilvafa ciklusában találjuk. A mitikussá váló szülőföld szívet elnehezítő csodáit olyan egyszerű, balladai képek láttatják a legszebben, mint a Csenddé kötözve:

„kertes háza volt nagyapámnak
kertes háza
magánya
most melléülnék emlékezni
de nem tehetem
nincs már kertes háza nagyapámnak
kertes háza
magánya
a század ült mellé
csenddé kötözte
csenddé kötözte
nagyapámat”

Nagy, nehéz kötet a Fellázadt szavak, mondhatni: életre szóló. Sok más mellett lehet például olyat is játszani vele, hogy mondunk egy élethelyzetet, és utána megkeressük az ahhoz passzoló verset. Haladóknak: tudunk-e olyan élethelyzetet mondani, amihez icipicit passzoló vers sincsen a kötetben?

Böszörményi Zoltán: Fellázadt szavak. Magyar PEN Club, 2023.