Komoly témák – kacagtató darab

Válságban a kultúránk. Ez tény. Hogy ma Magyarországon mi okozza ezt, az infláció, a politikai intézkedések, a háború, a szellemi kincsek elértéktelenedése vagy a kulturális szférán belüli széthúzás, kettéosztottság… erről megoszlanak a vélemények. Annyi bizonyos, hogy mikor egy tizennyolc-húszéves fiatal színésznek jelentkezik, már az első pillanattól kezdve állandó döntéshelyzetekbe kényszerül, amik többségénél az önmegtagadás a tét. Választania kell a szakmába kerülés/maradás és személyiségének felvállalása között. Ez részben régen is így volt, hiszen a színészi szakma velejárójaként a léleknek rugalmasnak kell maradnia ahhoz, hogy bármilyen szerepet magára húzhasson. Ennek ára az, hogy a színészek legtöbb esetben az átlagosnál később építik ki a személyiségüket, később válnak „valamilyenné”, körülhatárolhatóvá. Ha pedig egyáltalán nem történik meg ez a fajta fejlődés, akkor, bár később is akármilyen szerepet el tudnak játszani, ez a belső mag nélkül lét könnyen felőrölheti őket.

A hírnév, a reflektorfény csábító, és sokakat erre a pályára vonz. Azokat is, akiknek ez mélyről jövő vágya, ami később hivatástudattá alakul át, de azokat is, akiket csak a szereplésvágy fűt, vagy valami önmegvalósításról szóló maszlag, az exhibicionizmust igazolva. Utóbbiak aztán olykor el is foglalják a helyét azoknak, akik valóban erre a pályára születtek (csak több önkritikával rendelkeznek, ami eleinte beárnyékolhatja a teljesítményüket), és akik akár tízszer is felvételiznek a Színművészetire, mire átjutnak legalább az első rostán, hogy aztán hallgathassák az előítéletet, miszerint túl öregek.

Az értelmiségi beállítottságú diákok akkor szembesülnek csak azzal, milyen erős a szembeszél, amikor leérettségiznek, és kulturális pályát választanak. Különösen a színészvilágban. Ekkor döbben rá a felvételiző vagy már pályakezdő színészpalánta, hogy ebben a szakmában bizony nem lehet saját akarata.

Hol emelhetik fel hallhatóan a szavukat azért, hogy ne cseréljék le őket, ha valamire nemet mondanak, valamit nem helyeselnek? Sok fiatal színésztől hallani ma ezt a kérdést. Szerencse, hogy vannak még rendezők és dramaturgok, akik nem fosztják meg az önfelvállalástól a színészi lelket. Mint például Fábián Péter és Szabó Attila, akik a Pesti Magyar Színiakadémia Halasi-Szabó osztályának vizsgaelőadását, a Sárga csikót létrehozták és létrehozni engedték. Engedték, igen – ez a helyes kifejezés –, mert az előadásban sok szöveg szerepel, amit a színészek írtak, vagy az életükből vett improvizációjuk inspirálta.

Egyikük például azt veti fel, hogy ha a rendező azt mondja, tegyen három lépést jobbra, aztán három lépést előre, meg kell tennie. Ha le kell vetkőznie, mert az előadás, a rendezés úgy kívánja, le kell vetkőznie. Mert ha ő nem, pótolható: megteszi más. Sok a színész, és mindegyikük helyére találnak valakit, aki megcsinálja azt, amire ők nemet mondanak. Különösen pályakezdőkre igaz ez, akik felé elvárás, hogy mindent el tudjanak játszani, és ha nem, akkor Barátnő 4 szerepét megkapja más, és ennyi volt.

„Csepreghy Ferenc méltán elfeledett népszínművéről egyelőre csak ennyit: a sárga csikó elrablását Pityke Bandi követte el, mégis Csorba Mártont vetik börtönbe.
A népszínmű alapján forgatott némafilmről viszont kicsivel többet: Erzsi, a menyasszony tetemesen elkésett az esküvőjéről, ugyanis a viharos Tiszába esett. Akkor történt a baj. De nem a Bakaj Erzsivel, hanem egy másik Erzsivel, a színésznővel, aki Bakaj Erzsi fuldoklását játszta. Elég hitelesen…

Úgyhogy az egyik legelső magyar némafilm forgatása majdnem kudarcba fulladt. De Erzsikét lecserélték, a film elkészült, és óriási sikert aratott. Csak éppen meghalt valaki.
A Pesti Magyar Színiakadémia végzős osztályának előadása ennek a történetnek jár utána, a Lecserélhető Erzsikék lecserélését boncolgatja csöppet sem megúszósan, miközben persze eljátssza az eredeti népszínművet is nem kevés iróniával.” (A színlapról)

Komoly témák sorakoznak. Mégis, régen láttam ennyire kacagtató előadást. De nem ez a legfőbb erénye. A fiatalok olyan színészi munkát visznek itt végbe, amit egy tapasztalt színész is komoly kihívásnak vehet. A történet a felszínen népszínmű, a mellék- vagy inkább vele párhuzamosan futó szálon viszont nagyon is kortárs társadalomkritika a szakma – különösen a pályakezdő színészek – helyzetéről. És nem, ebben a társadalomkritikában nem (csak) a vetkőzésről van szó, ami rendezői utasításra kötelező. Hanem olyasmikről, amik minden művészeti ágban felütik a fejüket, de a színészetben kirajzolódnak: elmondhatom-e pályakezdőként őszinte véleményemet, felvállalhatom-e magamat anélkül, hogy valamelyik (politikával undorítóan átitatott) oldalt magamra haragítanám? Vállalom-e a kockázatot akkor is, ha ez a mellőzésemmel járhat? A szakmabeli kilátástalansággal, esélytelenséggel.

Vannak a bátrak, eszesek, akik kihasználva a két oldal szembenállását, kreatívan szakmai előnnyé kovácsolják azt. Előkerül egy ilyen eset is a darabban: a már megújult SZFE felvételijén – stílusgyakorlatként – freeszfe-s maszk mögé bújva mondja el kételyeit a jelentkező. Egy szerep, amit mégis önmagából épít. Zseniális húzás, mi tagadás. Legalábbis tökéletes példája annak, mit jelent minden egyes szerep egy színésznek. Amit önmagából ismer, amit a saját életéből meríteni tud, azt használja fel. De maradjon a szerepben, és ha lejön a színpadról, legyen olyan, mintha Léthe folyóján kelne át. Mossa magát tisztára a szereppel!

Vannak ugyanakkor, akik nem képesek erre a megtisztulásra – vagy azért, mert a szerep nem adja meg a lehetőséget, vagy más okból –, és feláldozzák magukat a felsőbb utasítás, rendezői elv oltárán. Talán az előbbiek is. Mert kötelező a szakmai képzettség csúcsán lenni, és akármit kérnek, tedd meg, légy képes mindent szerepet eljátszani. De csak a színházban legyél jelen. Máshol és más módon nem létezhetsz.

A kételyeket őszintén felvállalni nem kis bátorság. Ezek a fiatalok ezt teszik. Méghozzá a színpadon, ott, ahol egyedül hallatszik a hangjuk. Persze nem eléggé. Mégis. Kultúrává, művészetté formálni a belső vívódásokat, ez az egyik alappillére a darabnak. Az előadás egyik csúcsjelenete, amikor minderről beszélni egyetlen levegővételnyi idejük van. Ami különösen szimbolikus annak fényében, hogy nem tudni, lesz-e és mikor lehetőségük eljátszani újra az előadást (anyagi okok miatt).

A történet másik szálán, ahogy kiderült, egy elfeledett népszínművet tekinthetünk meg. (Ami – a pletykák szerint – nem véletlenül elfeledett, csak a megfilmesítés során történt haláleset miatt vált híressé.) Az előadás nyíltan megmutatja, leleplezi a népszínmű műfaji gyengeségeit, miközben kiderül, hogy a mű paródiaként remekül működik. És látjuk az érem másik oldalát is, utalást a filmre: Erzsi, a statisztalány végig fehér ruhában áll, némán a színpad szélén, mint egy allegória. Csak az utolsó jelenetben mutatja be, mit tud: hogy mindenkit helyettesíthet, ahogy őt is bárki helyettesíteni tudta.

A színészi munka, a próbafolyamat epizódja mind a hátteret mutatja, a valóságot tükrözi, miközben a népszínmű egyszerű (bár fordulatos) cselekménye kirajzolódik. A színészek feladata, hogy az előadás egyes pillanataiban önmaguk legyenek, őszintén és valóságosan, más jelenetekben viszont az amatőr színjátszás kellékeit vessék be túlzó gesztusokkal, hangsúlyozással. Kezdőt játszani úgy, hogy közben megmutatkozzon, már nem kezdők: szinte maguk ellen kell dolgozniuk, játszaniuk. De megcsinálták, működik. Nemcsak a szöveg zseniális poénjai nevettetik meg a nézőt, hanem a színészi játékban rejlő humor lehetőségei is. Szinte magunk előtt látjuk a szöveg – néhol felesleges – instrukcióit: „Anya aggodalmasan felzokog.” És az anya, mint aki álomból ébred, hirtelen akkorát zokog aggodalmasan, hogy ugrik egyet a nézővel a szék. Aztán, mintha mi sem történt volna, folytatódik a történet. Ezeket és hasonló, a leírt szövegben rejlő hibákat kiaknázni, kifigurázva megmutatni olyan teljesítmény, amit látni nemcsak izgalmas, de – gyakori színházlátogatóként mondom – szinte eufórikus.

Úgyhogy kérek minden színházszerető embert, nézze meg ezt az előadást, ha újra játsszák, mert kihagyhatatlan és végtelenül fontos alkotás. Legutóbb a Szkénében volt látható, talán ott lesz legközelebb is. (Legutolsó információim szerint talán februárban.)

A Sárga csikó szereplői

Bakaj András, jómódú parasztgazda: Kassay Márton
Erzsike, a lánya: Magos Fanni
Csorba Márton, csikósgazda: Zováth Evelin
Ágnes, a felesége: Jászay Dorina
Laci, a fiuk: Kovács László Márton
Gelecséri, pusztabíró: Gécsek Bendegúz
Peti, a fia: Tarján Lőrinc
Kincsó, vak cigányasszony: Szatmári Alíz
Zsuzska, kocsmárosné: Fürnstall Fanni
valamint, aki Erzsike fuldoklását túl jól játszotta: Murányi Eszter

Zene: Rozs Tamás
Hangszeren közreműködik: Zádori Szilárd
Koreográfia: Göndör Dávid
Dramaturg: Szabó Attila
Kellék: Madarász Viktória
Rendező: Fábián Péter

Fotók: Juhász Éva