„Akár az ég, szemed, ha csillan…”

                   Fogoly
                    Узник

Nyissátok a tömlöcajtót,
Adjatok nappali fényt,
Fekete szemű leányzót,
Fekete sörényű mént.
A gyönyörű lányt azonnal,
Kényeztetem édes csókkal,
Majd a lóra pattanok,
S a pusztába vágtatok.

De az ablak magasan van,
Nehéz ajtón vas a zár;
Messze, kényelmes szobában
Él az éjszemű leány;
Jó lovam a zöld mezőben
Szabad, játszik nyergeletlen,
Vígan ugrál egyedül,
Farka a szélbe repül.

Magam vagyok örömtelen:
Körben a csupasz falak,
Lámpa lángja félsötétben,
haldokló kis sugarak;
Hallom csupán éji csendben
Egyenletes lépésekkel
Kopogva ajtóm előtt
Járkálni a börtönőrt.

1837


              A szomszéd
                 Сосед

Nem is tudom, ki vagy te odaát,
Ifjú koromban megkedvelt barát,
     A társad véletlen vagyok csak,
A sors alattomos játéka bár,
Hogy minket elválaszt örökre tán,
     A fal most – később a titok majd.

Mikor a piros esthajnali fény
Át börtöncellám ablaküvegén
     Egy haldokló sugarat küld be,
És támaszul használva fegyverét
A börtönőr, hogy egykor hogyan élt,
    Álmodja újra szenderegve, –

Akkor a nyirkos falhoz homlokom
Hajtom homályos csöndben, s hallgatom
     Csodás sorát dallamaidnak.
Miről beszélnek – nem tudom, de bú
Sír bennük, mind oly szomorú,
     S akár a könnyek, úgy csorognak.

Szebb éveim reménye s szerelem
Átüt életre kelve lelkemen,
     És gondolatim messze futnak,
Agyamban szenvedély és vágyözön,
S a vérem forr, és szememből a könny,
     Akár a hangok, úgy csorognak.

1837


              Elmélkedés
                 Дума

A nemzedékemre én bánatosan nézek!
Jövője – vagy üres, vagy hiábavaló.
Miközben terhe alatt tudásnak, kétségnek,
   Úgy öregszik meg, mint naplopó.
   Alig ringott a bölcsőnk, gazdaggá tett
Atyánk sok hibája s maradi agya,
S cél nélküli útra visz minket az élet,
        Mintha várna lakoma.
   Jó vagy rossz iránt – közönyünk gyalázat,
Indulva pályánkon harc nélkül lankadunk;
Szégyen, hogy csüggedünk, ha némi veszély támad,
S a hatalom előtt rabok, senkik vagyunk.
   Aszott gyümölcs, mit az idő túlérlelt,
Se íze, se színe, nincs, mi örömöt ad,
Virágok közt árva jövevényként fityeg,
Azok elbűvölnek, ez csak, ha lezuhant.

Hasztalan ismeret szárítja ki velőnket,
Rabolunk rokontól, baráttól torkosan
Szép reményeket, jó szót, szívélyességet,
   S szenvedélyeiket, hit nélkül s gúnyosan.
Alig érintettük élvezetek kupáját,
   De meg nem óvnánk ifjúi erőnk;
Félünk, minden örömből csömör szakad ránk,
   S legjobb nedvünk herdáljuk legelőbb.

Költői álmok és művészi alkotások
Bűvös buzgalomra nem mozdítják agyunk;
Önzőn keblünk kis érzelmeit vigyázva –
Mohón haszontalan kincseket kutatunk.
Véletlen, gyűlölünk vagy szeretünk-e éppen,
Sem jó érzést fel nem áldozunk, sem gonoszt,
Uralkodik titokzatos hideg lelkünkben,
      Míg vérünkben a tűz lobog.
Unalmasak a kisded ősi fényűzések,
Ezek a tisztességes vigalmak nekünk;
Boldogságot holtig se szerzünk, s dicsőséget,
       Hátra gúnnyal tekinthetünk.

Mogorva csoportként és hamar elfelejtve,
Éltünk csendben lejár, s nem is hagyunk nyomot,
A századoknak semmi gyümölcsözőt se vetve,
   Zsenink torzót hagyni se fog.
Hamvunk felett bíró és polgár szól szigorral,
S utódunk versben megvető ítéletet,
És csalódott gyermekünk keserű gúnnyal
   A tékozló atyák felett.

1838

           Akár az ég…
              Как небеса...

Akár az ég, szemed, ha csillan,
    Olyan kékes zománc,
Akár a csók, mely cuppan s elhal,
     Hangod, mikor kiáltsz;

Egy bűvös hangodért, ha hallom,
     És tekintetedért,
Örömmel adnám drága kardom,
     Damaszkuszi acélt,

Mely fenségesen ragyog néha,
     S a hangja élvezet,
A lélek megremeg e hangra,
     Szívben a vér pezseg.

A harc s a lázadás azóta
     Nem mulatság nekem,
Hogy meghatódtam hangod hallva,
     S láttam szép kék szemed.

1838


           A Terek ajándékai
                      Дары Терека

Bőg a Terek vad haraggal,
Nagy sziklák közé szorult,
Mintha viharé a jajja,
Könnye gyöngyként szertehull.
Ám a sztyepeken szaladva
Ravaszabb külsőre vált,
S kedves becéző lesz hangja,
S vén Kaszpinak morgicsál:

„Engedd öledbe, vén tenger,
Menedékbe nagy vizem!
Hatalmas utat megtettem,
Kis pihenés jár nekem.

Én a Kazbekben születtem,
Felhők keble szoptatott,
Idegennel, az emberrel
Folyvást hadakoztam ott.
Fiaidért kedvtelésnek
A Darjalt szétszabtam én,
Ezer köves görgeléket
mostam medrem fenekén.”

De lágy partjára hajolva
Öreg Kaszpi szundikál.
S Terek hízelegve újra
Vén fülébe morgicsál:

„Hozok neked ajándékot!
S bizony nem is semmiség:
A harctérről egy kabardot,
Kabard férfit, hőst, merészt.
Drága páncéling van rajta,
S könyökvédője acél:
A Koránban szent vers írja,
Arany csillan betűjén.
Zordan mozdult szemöldöke,
Vörös szélű bajusza,
Elszínezte nemes vére,
Heves vére sugara;
Szótlan, nyílt a tekintete,
Benne ősi gyűlölet;
Fonott fekete üstöke
Tarkóján tekeredett.”

De lágy partjára hajolva
Kaszpi hallgat, szendereg.
S a háborgó Terek újra
Az öregnek fecsereg:

„Az ajándék, bátyám, lom csak!
De mit most kapsz, többet ér.
Van, mit eddig eltitkoltam
Egész világ elől én.
Hullámim ölelve hozták
Kozák lányka tetemét,
Nézd a sápadt, sötét vállát,
S kontyát, édes szőkeség.
Arca búbánat ködében,
Mint ki aluszik talán.
Kicsiny seb a kebelében,
Vértől piros, csordogál.
Könnyes sóhaj száll a szélben
E gyönyörű lány után,
Siratja kozák legényke,
Falujában ő csupán.
Felpattan holló lovára,
S hegyekben, éji csatán
Gonosz csecsen tőre várja,
Sorsa kegyetlen halál.”

Csendesül az ár haragja,
S felette, mint hó, fehér,
Felbukkan egy fej s fonatja,
Ázott, ring víz tetején.

S az öreg hatalmas fényben
Feláll, vihar ereje,
S áradásban, szenvedéllyel
Csillog sötétkék szeme.

Felujjong vígan, s kinyílva
Ölelésre teljesen,
A beömlő hullámokra
Vár csobogó szerelem.

1839


           Hazám
                      Родина

Szeretem én hazám, de furcsa szerelemmel.
Nem másít rajta bölcs ítéletem,
Se hírneve, habár úgy vette vérrel,
S a büszke öntudat nyugalma sem.
S az ősi, éjsötét múlt szőtte kába vágyak
Bennem hiú remény – s vigaszra nem találnak.

De szeretem – miért, nem is tudom –
A tágas sztyepek hűvös hallgatását,
A sűrű erdők parttalan ringását,
S tengert utánzó áradást sok nagy folyón.
És szeretek döcögni földúton szekérrel,
S az esthomályba fúrva tekintetemet
Míg éji szállást kutatok, merengve nézem
A bánatos falukban rezgő tüzeket.
Kedves nekem a füst a tarlón,
Az éji sztyepp szekérsora,
S a lankás dombon, szőke rozsból
Fehérlő nyír, pár árva fa. 
Nem is tudják mások, mit érzek,
Ha kerek szérűt láthatok,
S ha szalmatetős kunyhót nézek,
Faragott zsalus ablakot.
S ha harmat hull az ünnep estjén,
Éjfélig nézném táncaik,
Ahogy dobbantva, füttyögetvén
Ropja pár mámoros muzsik.
                                
1841    

***

Mihail Jurjevics Lermontov (1814, Moszkva – 1841, Pjatyigorszk)
Puskin mellett az orosz romantika legnagyobb alkotója. Ő is mindhárom műnemben írt.
Mondhatni, Lermontov kapcsolja be az orosz irodalmat az európai kultúrkörbe. Anyja halála után irodalomkedvelő nagyanyja neveli Tahani faluban. Az észak-kaukázusi táj, a falusi emberek nagy hatással vannak rá. Több nyelvet beszél, ismeri a kor jelentős külföldi irodalmát. A képzőművészetek és a zene iránt is fogékony. Erős szabadságvágy, a zsarnokság gyűlölete jellemzi. Puskint A költő halála című vádló hangú versében siratja el. Többször szembekerül a hatalommal, börtönbe csukják, délre száműzik. A kaukázusi harcokban is részt kell vennie. Nagyanyja befolyása csak néha segít visszakerülni a haladó ifjúság körébe, Moszkvába, Szentpétervárra. Végül ő is „megszervezett” párbaj áldozata lesz.