Karácsony felé

Mécskanóc

Mi gyújtja még az ajkad égi szóra
e mélysötétben forgó sárgolyón?
Csupán a mennynek síri álma szórja
le rád a titkot, biztató mohón.
 
Már egyre tágabb űrt feszít a lélek, 
miközben újra önmagán kacag;
mivé lesz, hogyha összeroppan, s végleg
legyűri majd az egyszerű anyag?
 
Levettem minden harci maskarámat,
úgy állok itt, a szótlan ég alatt,
mint mécskanóc, ki néha napba sápad,
ha tiszta fényed rajta szétszalad.

*

Karácsony felé

Fagyos fuvallatot taszít a gyorsvonat,
s az este sűrű teste megremeg,
terítsd le rám az őszi felhőrojtokat,
apám, csak fázom, nem vagyok beteg.
 
Csak álmodom magam, kacajba fulladón
meleg karácsonyt, s mint a jó gyerek,
gomolyogatom szipogva csendbe hullt valóm,
jajongni többé én már nem merek.
 
Elindulunk, a táj idő ködébe vész, 
megértenem, talán nem is lehet,
hová suhan, s miért olyan nagyon nehéz
köszönni majd az érkező telet.
 
A kattogó ütem töretlen égbe hág,
dalát susogja, végtelent pereg,
mert reszketésem elkísér az éjen át,
simítsd fölém, apám, meleg kezed.