Mintha velünk történt volna

Életműsorozatának hetedik darabjaként jelent meg új kiadásban Mezey Katalin Lyukak az osztálykönyvben című kötete. A könyv az 1986-os első közléskor ifjúsági regény műfaji besorolással került a köztudatba, s lehet, hogy a szerző is annak szánta, de pár évtized távlatából visszatekintve lényegesen többnek tűnik, hiszen a mű máig ható üzenete nem csupán a fiataloknak szól.

A szerző egy olyan történelmi időszakot tár elénk, amelynek sorsfordító eseményeiről már sokan írtak, ám ez a könyv sajátos módon közelít a témához, hiszen egy – az életre épp csak rácsodálkozó, s a rá váró létpróbákkal először szembesülő – 14 éves diáklány szemüvegén keresztül vetíti az olvasó elé a kor hétköznapjainak megélt valóságát.

A történet középpontjában egy kamaszkorú iskolás kislány áll, aki most készül kilépni a látszólagos gondtalanság világából: a nyolcadik osztály befejezésével pályaválasztásra készül, döntéseket kell hoznia, s halványan bár, de már megérinti a szerelem romantikája is.

A hétköznapok megszokott rendjét – amit eddig legfeljebb a régimódinak tartott stílust képviselő nagymama elégedetlenkedése, a két iskolás korú testvér torzsalkodása vagy egy-egy vendég betoppanása tett színesebbé –  váratlan iskolai konfliktus borítja fel. Kiderül, hogy az osztálykönyvből valaki eltüntetett (kivakart, kimetszett) néhány elégtelen osztályzatot. Az első benyomások alapján az osztályfőnök arra a következtetésre jut, hogy a három bukásra álló tanuló valamelyike lehet a vétkes, akiknek a rossz jegyei sajátos módon elillantak a naplóból. „Valaki furcsa kémiai kísérletet hajtott végre az egyesekkel. Sikertelen kísérletet, mert az egyeseket eltüntette ugyan, de a helyükön lyukak maradtak” – kezdi a nyomozást Mária néni abban a reményben, hogy kezelni tudja a helyzetet, és taktikájával beismerésre bírja az elkövetőt. A tettes azonban nem jelentkezik, nem vállalja cselekedete következményeit, s ezzel hagyja, hogy a gyanú árnyéka ártatlanokra is rávetüljön.

A helyzetet bonyolítja, hogy a gyerekek rémeként nyilvántartott Irma néni, a gyakran durva hangnemet megütő, keménykezű „tornatanárnő” felfedezi egy általa beírt elégtelen eltűnését is, amit azért adott a történet főszereplőjének, a minden tárgyból jelesre álló Czeglédi Erzsinek, mert nem vállalta a tornavizsgán való részvételt.

Persze már az a tény is gusztustalan és gyomorforgató, ha egy gyerek jövőjét azzal akarja megkeseríteni valaki, hogy szándékosan lerontja a jegyét – kérdőjelessé téve ezzel a továbbtanulási elképzelés eredményességét –, ám a volt ávósból lett tanárnő bosszúja ennél is messzebb vezet: azt állítja, hogy Erzsi a tettes, és a másik három gyerek egyeseit csak azért semmisítette meg, hogy magáról elterelje a gyanút. Mindezt olyan határozottan és ellentmondást nem tűrőn hangoztatja, mintha egyértelmű bizonyítékai lennének, s ezzel eléri, hogy a többiek szemében is egy alattomos és aljas osztálytárs alakja körvonalazódjon.

A látszólag egyszerű történet már ezzel a pártállami időkben megszokott „nyomozati eredménnyel” is kap egy csavart, de hamar kiderül, hogy az eset további mélységeket is takar. Amint beleásunk az események mögöttesébe, a gyerekcsínyre alapozódva nyomban felsejlenek a korszak jellegzetes mozgatórugói, a családok társadalmi hátterével kapcsolatos politikai alapú előítéletek, az osztályidegennek tituláltak sajátos megítélése, és persze felbukkan az emberi aljasság, az árulás, a felelősségvállalás hiánya, a tisztesség és a morál megannyi kérdése.

A történet ugyan a gyerekek világában játszódik, de valójában mindenhol jelen vannak a felnőttek. A szülők, nagyszülők, baráti családok, a tanárok mind-mind a felnőttkor skrupulusaival szembesítik a gyermeket. Erzsi naponta hallja a velük együtt élő nagymama messzi időket idéző érvelését, látja a gyámoltalan és szinte szolgaként megalázkodó Rozka néni reakcióit, szülei vitáját, a bányász-rokonnál tapasztalható társadalmi presztízst, és persze az iskolai közeg is sajátos deformálódást mutat.

Rádöbben, hogy a játékosság, a bolondozás a múlté. A barátságnak hitt kapcsolatok kísérteties változáson mennek át, foszladoznak, gyűlölködésbe, ellenségeskedésbe csapnak. A rendkívüli helyzet szembefordítja őt barátaival – a barátnak hitt társakkal. Míg ő megóvni akarja a kapcsolatukat, és nem akar rájuk nézve terhelő információt adni, hiszen ő maga sem bizonyos abban, hogy az a szerepjátéknak hitt szituáció, amibe az egyik tanórák közötti szünetben véletlenül belecsöppent, valójában maga a bűncselekmény, inkább magát hozza kiszolgáltatott helyzetbe – mert a végsőkig bízik társaiban. Meg van róla győződve, hogy a barátok kiállnak majd mellette, s az elkövetők sem hagyják, hogy egy ártatlan vigye el a balhét, inkább felfedik kilétüket.

Csalódnia kell. De a csalódást tovább fokozza, hogy otthon, a családban sem találja meg a feltétlen bizalmat. Talán csak az apa az, aki mindvégig kiáll mellette. A többiekben – ha csak egy pillanatig is –, fölmerül a kétség, s ez vigasztalhatatlan mélységbe taszítja a mindig, mindenkiben feltétlenül megbízó gyermeki lelket. Úgy érzi, magára marad.

Ez az a pillanat, amikor fellép a felnőtté válás első lépcsőfokára. A problémát ugyanis neki kell feldolgoznia, a döntést neki kell meghoznia. S ehhez minden szempontot számba kell vennie.

Az egyik ilyen szempont a barátság súlya és felelőssége. Mi az, amit egy ilyen viszony elbír. De azt is fel kell mérnie, hogyan jutott odáig, hogy az édesanyjában is kérdőjelessé váljon az ártatlansága. S amikor ezt átgondolja, rádöbben, hogy a fonák szituációnak részben ő maga az okozója, hiszen hallgatott, nem számolt be a történésekről. Márpedig a hallgatás is félrevezetés, a másik becsapása. Idő kell, amíg mindezt fel tudja dolgozni. Persze közben érik más – látszólag a téma szempontjából közömbösnek tűnő – hatások, ám ezek a jelentéktelennek tűnő apróságok is árnyalják a helyzetet. Erőt adnak, magabiztosabbá teszik. Ilyen elem a váratlanul érkező szerelmes levél, amit Rozka csempész be hozzá a postaládából, vagy a sportsikerként elkönyvelhető atlétikai edzéspróba (ami nem csupán helyreteszi az önbizalmát, de micsoda fricska ez az őt megalázó Irma néninek!). De segít a talpraállásban a mindig elegáns Sütő Éváéknál tett – édesanyák által kierőszakolt – látogatás is, hiszen megerősödik a tisztánlátása, tudja kezelni a problémát, és megalázottság nélkül tud távozni.

Komoly lélektani dráma játszódik le a kislányban. De felül tud emelkedni. Megoldást talál, s legyőzi a szégyent, a kiközösítést.

Mindez azonban csak a történet fő sodra. Az eseményeket folyamatosan kísérik azok a mellékszálak, amelyek egy történelmi kor jellemzését adják. Bár a hruscsovi enyhülés éveiben járunk, a keményvonalas kommunista diktatúra szemléletmódja egy-egy szereplő révén még megjelenítődik.

Jellemző, hogy a pedagógusok reakciói is eltérőek. Tökéletesen mutatják a társadalom szétszabdaltságát. Másként reagál a tisztességet és őszinteséget értékként számon tartó osztályfőnök, a megbocsátó lelkületű kémiatanár, a botránytól tartó s az ügy minél gyorsabb elsimításán fáradozó igazgató és az arrogáns, gyűlölködő, mindenhol ellenséget szimatoló és mindenképpen példát statuálni akaró tornatanárnő.

Döbbenetes, ahogy az iskoláskorú gyerekek alkalmazkodnak a külvilághoz. Maszatolnak, félrehúzódnak, elbújnak, kirekesztenek. A korrektség éppúgy hiányzik belőlük, mint a felelősségvállalás. Szilánkos megjegyzéseivel, szurkálódásaival még a testvére is ártani akar Erzsinek.

De jól lemérhető ez deformálódás a családi összejövetelek beszélgetéseiből is. Látható, hogy a környezet (az iskola, a munkahely) súlyosan rátelepedett az egyénre, s egy beteg politikai elvárásnak megfelelően próbálja befolyásolni a személyiséget és a gondolkodást.

És ez az a pont, ami továbbra is aktuálissá teszi Mezey Katalin regényét. Hiszen a külső hatások ma is megvannak, de míg az ’50-es évek brutális beavatkozásai átláthatók voltak, világos erővonalakként jelentek meg, jelenleg a felnövekvő generáció szinte ellenőrizhetetlen hatásoknak van kitéve a médiából, az internet világából érkező szennyező anyag révén.

Ahogy az ’50-es években, ma is a szeretet, a barátság és a család nyújthat segítséget és menedéket. Sérülések nélkül lehetetlen átvészelni a mindennapok egyre erősödő sodrását, de az igazság és a becsület védelme ma is a legfontosabb feltétele a nyugodt életnek.

A történet végén a főhős megkapja a lelkiegyensúly megtartását erősítő elismerést – az osztályfőnök korrekt döntése alapján ő mondhatja majd a ballagási búcsúbeszédet –, ám Erzsinek ezt is alaposan át kell rágnia, minden következményt számba venni. Mert a felelősség az övé. Ez is egy fontos üzenete a regénynek.

Örvendetes, hogy ez a kitűnő munka sok év után ismét megjelenhetett. Nemcsak maga a történet izgalmas, hanem a szereplők, a karakterek megformálása is olvasóközeli helyzetbe hozza a regényt. Együtt élünk, együtt mozgunk, együtt gondolkodunk a regény karaktereivel. Mintha az egész velünk történt volna.

Mezey Katalin: Lyukak az osztálykönyvben. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2021