Lenszkij áriája

– Öt óra körül lesben álltam, kíváncsi voltam, milyen állat eszi a fal mellett a ponyván száradó mogyorót. Az én mogyorómat! – meséli Öcsi nagy lelkesen, az első sör mellett, amit a halászléhez kikértünk. Nem mintha nem tudnánk, hogy a halászléhez száraz, fehér bor dukál. Csak jobban szeretjük a pilsenit, ennyi az egész.

– Egy akkora patkány jelent meg, mint egy kisebbfajta nyúl. És hiába tettem le három patkánycsapdát, kukoricapufival meg más csemegével, nem érdekelte. Ekkor határoztam el, hogy a mogyoróval csalom lépre. Deszkára erősítettem a patkánycsapdát, mert akkora erő van ezekben, hogy félholtan is elvonszolják, be valamelyik bokor alá, én meg majd kereshetem, csak a bűzre figyelek majd fel napok múlva, hogy hol rohad a dög.

– Tényleg nagyon erősek – vágok közbe, próbálok én is szóhoz jutni, de Öcsi lesöpör az asztalról minden egyéni kezdeményezést, és ha lehet, még nagyobb hangerővel folytatja:

– Így is kimászott, azt képzeld el, kihúzta valahogy a fejét, és odébb kúszott vagy fél métert. A szürkületben nem vettem észre, csak mikor ráléptem, ijedtem meg, hogy valami még élő és puha van a lábam alatt. Még belém harap, rémüldöztem, és gyorsan előkerítettem a leghegyesebb ásómat. Azzal szurkáltam meg a nyakát egy kicsit, hogy biztosabban átkerüljön az örök vadászmezőkre.

– Nekem is az volt az egyik első melóm a kutatóban, jó negyven éve, hogy nyírjak ki egy zsáknyi patkányt – vetem föl újból, hátha lázba hozza a történetem. Meg a történelem. Ma már az állatvédők ezért biztosan rács mögé juttatnának. De Öcsit a múlt nem hozza lázba.

– A deszkákra még téglákat is tettem a biztonság kedvéért, de a mogyorót sem volt egyszerű odaerősíteni, csak egy vékony dróttal lehetett, amit kétszer is átfűztem a mogyorón, aztán még a deszkába is belefúrtam, és kihúztam a lyukon, és visszahajtottam a drót szárát, nehogy kitépje valahogy a bestia.

– Étert kellett rájuk öntenem, és szorosan befogni annak a vastag nejlonzacskónak a száját, amibe előzőleg bedobáltam a kísérleti patkányokat, pontosabban, azokat, amik már részt vettek egy kísérletben, tehát nem volt rájuk semmi szükség.

Párhuzamosan mesélünk, egymás szavába vágva.

– És alighogy felállítottam a csapdát, és léptem be a házba, már hallottam is a csattanást – mondja ő.

– Én meg sajnáltam őket, és féltem is egy kicsit, nem fogtam be jól a zacskót, és az egyik dög kiugrott – mondom én.

– Megyek vissza, és nem látom sehol, mert olyan bitang erős, kifúrta valahogy magát, a régi csapdák fűrészfogasak voltak, abból nem jött volna ki.

– És métereseket ugrált, pattogott akár a gumilabda. Egy ugróbajnok.

– Kimászott a rohadék, akkor léptem rá, de meg is ijedtem, majd megállt a szívem félelmemben, hogy most harap belém, és megfertőz valami rémes vírussal, nem elég nekem a szemem, még ez is...

– Egy darabig néztem, aztán egy jól irányzott rúgással felküldtem a plafonra. Elég magas lehetett a labor, legalább három méter vagy még több, négy is lehetett, inkább négy volt.

– El szoktam ásni, rendesen, valahol odakinn, de már sötét volt, hát ráraktam egy lapátra...

– Rögtön megdöglött, de a nyoma ott maradt a mennyezeten. A sarokban meg szőke és hamvas laboránslányok öntögettek finom kezeikkel kecsesen és óvatosan holmi folyadékokat gyanús kinézetű üvegcsékbe, miközben ijedt és megvető pillantásokat vetettek felém. Talán két napja dolgozhattam ott, lehet, a nevemet sem tudták, csak azt látták, hogy egy hosszú hajú ürge patkányokat rugdos a plafonra...

– ...Kivittem hát a Déri-kertbe, és bevágtam a bokrok közé.

Néztük egymást. Mindketten befejeztük a történetet. Ő ezt a mostanit, én meg a régit. Kipillantottam az üvegfalon át a folyóra. A novemberi sötétségben a holtág túlpartján csendben égtek a töklámpák, az elharapózott tengerentúli divatnak megfelelően. Öcsi nem nézett ki jól, bár a meséléstől egészen kivirult, jókedvűen kacarászott, főleg, amikor az általa megfogott és a biztonság kedvéért még a halálban is megszurkált döglött patkány röptét ecsetelte a bokrok fölött. El is képzeltem, ahogy úszik a levegőben, akár egy kelet-közép-európai James Bond.

– Hatvan kiló vagyok – mondja most Öcsi, pedig épp olyan magas, mint én, hat láb, mondanák valami rossz amerikai regényben, ehhez elég kevés a hatvan kiló. – De hát nem ettem mást egész nyáron, csak tökfőzeléket, attól nem lehet meghízni.

– Csokit kell enned tévézés közben – szúrja közbe a feleségem, mert ő is itt van, Öcsi tulajdonképpen az ő rokona, az egész patkányhistóriát is inkább neki meséli, őfelé fordulva, de mivel nekem is van patkánysztorim, kénytelen néha hozzám beszélni, ha arra már nem is figyel oda annyira, amit válaszképpen én mesélek.

– Nem tudok tévézni, Géza itt hagyott nekem egy tévét, de rossz a hangszórója, zúg, baromira idegesít, ha nézem, folyton azt hallom utána, ha megyek a konyhába, ott is hallom a tévé zúgását, ha lefekszem az ágyba, ott is, velem marad, nem tudok aludni tőle, most sem aludtam egész éjjel.

– A tévé miatt? – kérdezi az oldalbordám.

– Dehogy a tévé miatt, a rengeteg elmaradt munka miatt! Hordót kell mosnom, leszedni a maradék szőlőt, a paradicsom még a szárán van, ásni kell, hagymát ültetni, új bort lefejteni, kénezni, azt sem tudom, melyikhez kapjak. És akkor még jönnek a rokonok is, nem ti, nem rólatok beszélek, hanem akik itt alszanak nálam, és ki kell szolgálni őket, főzni rájuk, reggelit készíteni. Géza szokott jönni, segíteni szüretkor, de nyolcvan éves, annyira gyenge, már az ollót is alig bírja, nemhogy egy vödröt... És meg is sebesült a nyáron, mert méhészkedés közben valamiért tüzet gyújtott, és meggyulladt valami ócska kátránypapír, a szél felkapta, legalábbis így mesélték, és megégett a Géza a fején, a karján, több helyütt. És a saját lábán ment át a szomszéd faluba a komájához, ott mondták neki, hogy csöpög a fejéből a vér, vagy inkába savó, az égés nyomán felhólyagosodott sebekből, mentőhelikopterrel vitték be a városi kórházba...

Öcsi hangja zsongássá halkul, odakint egyre sűrűbb a köd, a víz fölött megáll, fura látomások, csillogó pontok tűnnek fel benne. A temetőben sem voltak sokan, még három nap mindenszentekig, kevesen járnak odakünn, az étterem is kong az ürességtől, csak a parton volt napközben néhány helybéli roma, akik a legolcsóbb konzervsörrel a kezükben igyekeztek a víz felé, ahol egy szem ember úszkált az október végi hidegben, akár egy újabb Schirilla. A kacsák unottan nézték, és felültek a hullámok hátára, amit egy motorral hajtott kis csónak gerjesztett.

Öcsi egyedül lakik a nagy házban, ahol sok szoba van, valamikor, hajdanán öt testvér élt benne, némelyik házastársával és gyerekeivel együtt, a ház tele volt élettel. Mára csak az öreg bútorok maradtak. Az egyik néni szobájában élire fésült ósdi szőnyeg, rojtjai úgy álnak, mint a kerítés oszlopai, rajta lehangolt zongora. Nem fűt csak egy szobát, abban sincs több télen tizenhat foknál.

– Nem félsz itt egyedül?

– Mitől félnék?  Egész évben dolgozom, járok ki a kertbe, most ültettem három barackfát, a szomszédok tisztelnek, mert más senki sem műveli meg a földet, csak én. Nyaralókká váltak, legfeljebb levágják a füvet, mást nem csinálnak. És a nővérem is mindig azt mondja, kétszáz kilométerre innen, a nagyvárosból, ahol lakik, hogy minek ez, miért rakom el a rengeteg befőttet, miért termelek annyit, miért...

– És mi a véleményed a háborúról? – kérdezi most a feleségem.

– Szomorú dolog, ezt Amerika generálja – feleli ő. – Nem szeretem az ukránokat, mert ők sem szeretnek minket. Mondjuk az oroszokat sem – teszi hozzá. – Tőlük még mindig jobban tartok.

Az étterem lassan kiürül. Volt itt egy fiatal, vidám társaság, jókedvű és csinos, meglepően karcsú lányok pálinkát ittak hosszú poharakból, a fiúk meg nézték őket. Most már ők is elmentek.

– Lassan mindenki elmegy – mondja Öcsi sokatmondóan. Kinézek újból a folyóra. Túloldalon egy apró ágyú szobra áll. Ilyennel lőtték az itteniek 1849-ben a rájuk támadó császáriakat. Az ágyú mögött most megjelenik valaki. Egy katona, sapkáján cirill felirat. Megrázom fejemet.

Egy darabig kísérjük Öcsit hazafelé a város központján át, az őszi ködben. Csak néhány fiatal bóklászik itt, a kocsmák, vendéglők mind bezártak már, vagy ki sem nyitottak, mert már korábban tönkrementek. Kísérteties a csönd. A kelta szellemek is ilyenkor szoktak kóborolni, jut az eszembe... Megyünk a Déri-kert mellett, szórványos lövöldözést hallunk.

– Lövik a ruszkik a patkányt – vigyorog Öcsi, aki egyre rosszabbul lát a glaukómája miatt, de leginkább a tévé recsegő hangszórója zavarja.

– Nem tudom megjavíttatni, mert nem jön ki a szerelő, nekem meg nincs autóm, hogy bevigyem a szervizbe.

Én meg összerezzenek, mert nem értem, hogy jönnek most ide a ruszkik... Öcsi már túllépett a témán, most éppen a pincéjében eltett krumplikról mesél, amiket nagyság szerint szokott szortírozni. A méhek is megint eszébe jutnak, hogy amikor az apjával méhészkedett, egyszer Karcsi bácsi tátva felejtette a száját, és berepültek a méhek és... és...

Sűrű a köd. Öcsi házában a zongora mögött életnagyságú patkány ül, fején „Kapitány” feliratú sapka. Lenszkij áriáját játssza, és nagyokat röhög közben. A zene egyre hangosabb, átfordul valami pattogós csasztuskába, kizúdul a holtág partjára, átcsap rajta, elárasztja a folyót, és a várost.