Gyönyházfényű álmatlanság
itt lenni
sokáig kell élnünk
most már nincs kiszállás
játék a gondolattal
hogy mennyire vág a kés
milyen lehet a mesterséges homály
nem lehet élvezni a zuhanást
nem botladozhatunk a ködben
nem várjuk meg a fagypontot téli estéken
enni kér a tizenegy kilós életigen
fürdővizet tíz ujjat testmeleget
nem halhatunk meg nem szabad meghalnunk
hogy legyen aki kergeti a bútorok körül
aki visszagurítja a labdát
akivel asztalhoz ül
mert ha korán elveszít állva eszik
gyűlölni fogja az űrlapokat mert
be kell írni az egyik szülő nevét
ami emlékeztetés a másik hiányára
és ha már egyikünk sem akkor
jön a számonkérés hogy miért
a rövid vonal a szülő neve helyén
rövid vonal hosszú bánat
nem halhatunk meg
nem is tudná miből kifizetni a temetést
a legolcsóbb koporsót állja az állam
de a papot neki kell
az atya nem ad kedvezményt az árváknak
kiszámolja hogy visszamenőleg
hány évig nem fizettük a hitközségi adót
nem fog sírni mert bénultan intézi majd
a temetkezéssel járó hivatalos ügyeket
aki korán elveszít ajtótól ajtóig zuhan
összemosódik a belépés a kilépéssel
nem tudja hova érkezik távozik
sovány lesz
illatos hajú lányok zongoráznak a bordáin
és képtelenek lesznek beljebb jutni
visszhangoznak majd a szavaink
a benne tátongó űrben
nem halhatunk meg
beszélj hozzá fésüld meg
beszélj hozzám fésülj meg
sokáig nem halhatunk meg
vagyis élnünk kell
az elalvás szentélye
néha zuhanok közöttük
ahogy elmélyül a légzésük
be merem csukni a szemem
fénylezárás
ha ugatni kezdenek a kutyák
imádkozom az éjszakának
hogy borítsa ránk sötét kabátját
nyomja el az állatok hangját
próbálok a nyugalomra gondolni
hogy szabályosan verjen a szív
az elalvásom mindig mögöttük baktat
az elalvásuk után
csak a hold éjszakázik többet
és azok akik a halottjukat virrasztják
de ez most élet
évekig tartó gyönyházfényű álmatlanság
magad fölé
félbeszakítottad a műveletet
már csak egy kicsit kellett volna
nyomni a gázt a kuplungon tartani
a lábad de elengedted a rendszert
az autó nem áll egyenesen a ház előtt
ahogy benned is elferdült minden
még csak tíz óra volt de az érzékszerveid
tökéletesen összekeveredtek
beleszagoltál a műszerfalba
markoltad a levegőt
csak a határozott mozdulatra emlékszel
hogy kihúztad a kulcsot a járműből
és elhajítottad valahova
csak ki csak ki innen
a gyereket is vinni kell
nem hagyhatod magára
különben is elvesznél nélküle
a hiányától üvöltene a tested
kiemeled a friss levegőre
de mielőtt még kijózanodnál
berohansz vele a házba
leteszed a futószőnyegre
zihálsz hátat fordítasz zihálsz
zokog rázkódik kis testén a kabát
csorognak a könnyek a nyakán
de még nem tudsz még nem
beomlott a bejárat hallod
hogy nyüszít egy sovány fénycsík
be kéne engedni a világosságot
a folyosó nem mozdul
szigorúan hallgatja a sírást
nincs kulcsod az autóhoz
nincs kulcsod a gyerekhez
az autót nem viszi el senki
a gyerek sok könnye dunaként
belefolyik a fekete-tengerbe
messze tőled
a szíved verjen ne a kezed
sötétben építkezni nem lehet
ha szültél
az életre mondtál igent
söpörd ki magadból
a tankokat a sírhelyeket
két marokkal hordd vissza
a földet amit mások
a cipőtalpukkal elvittek belőled
ha az ölébe hajtod a fejed
a cipőkkel egy vonalban leszel
mégis emelkedsz
vele születtél meg
