Kölyökszaké, nimfománia, tangóharmonika

Járatom a Ma este színház! nevű hírlevelet, amely last minute jegyeket kínál, reklámja szerint féláron, valójában plusz párszáz forint kezelési költséggel, amitől mindjárt kétharmad áras lesz a jegy, de mindegy is, mert még így is simán ki lehet fogni olcsó színházbelépőket, főleg a színpadtól távolabbi sorokba (jó szeműek előnyben). Úgy volt, hogy angyalföldi albérletemből indultam tömegközlekedéssel Budafokra, az általam épp korrektúrázott Andrzej Wajda-életműkötet papírmunkáját elvégezni, onnan a mostanában felfedezett, mesés budapesti tömegközlekedéssel (de tényleg!) és a még mesésebb Budapest GO alkalmazás segédletével gördülékenyen visszanavigáltam Újpestre, az UP Rendezvénytérbe, ahol Pintér Béla újabb darabjára vettem előző nap jegyet ezzel a praktikus kis jegyüzér-alkalmazással. A démon gyermekei nem friss darab, másfél évtizede tartják műsoron a budapesti színházak.

A cselekmény 2002-ben játszódik – elmondhatom, hogy az időtállóság próbáját rögtön kiállta a darab, mivel ma ugyanúgy aktuálisak a közéleti allúziók, mint húsz évvel ezelőtt; ez persze Pintér Bélának nem csupán érdeme, de szerencséje is, hiszen ugyanúgy, sőt még jobban ül az a poén is, miszerint apa és fia a Japán Szocialista Pártra, illetve a Fiatal Japánok Szövetségére szavaztak a parlamenti választáson, következésképp nem állnak szóba egymással. A nem túlságosan mélyenszántó irodalmi anyagra felhúzott cselekmény egy fiatal pár eljegyzése köré szerveződik, akik mindketten diszfunkcionális családban élnek: az ara részéről adott egy nárcisztikus, zsarnok anya, Zsuzsa néni, aki a japán kultúra professzora és szerelmese; egy leépült, otthon rabszolgaként tartott, eredetileg hajléktalan, neje által a Boráros téri aluljáróból menekített apa, kiknek nászából csak valami irracionális véletlen folytán születhettek gyermekeik; valamint egy érzelemszabályozási deficittel küzdő fiútestvér, aki sűrűn szívott jointjaival tartja kordában indulatkitöréseit. A vőlegény családja – akik hangsúlyosan „nem azon az oldalon állnak” – sem szalonképesebb: apuka súlyos alkoholproblémával küzd, emiatt felesége, a karikatúraszerűen vénlányos, kis retiküllel, horgolt kardigánban tipegő Baba szan nem is engedi rendes itallal koccintani az eljegyzésen, csak kölyökszakét kaphat, de aztán persze bezugszakézik, amitől beszámíthatatlanná válik, illetve később nem emlékszik, hogy elkövetett-e egy szörnyű gyilkosságot, vagy sem. A nászasszony az eljegyzésen összeszűri a levet menye erőszakosan udvarló smoker öccsével. A menyasszonynak, Yamamoto Kovács Mónikának súlyos kisebbségi komplexusa van, bojlerteste leplezésére egy tangóharmonikát „visel” folyton, de toxikus anyja szerint egy fekete zongora lehetne csak alkalmas e funkció betöltésére. A menyasszony egyébként „nimfomán és kukifób” egyszerre, ennek a bonyolult pszichoszexuális zavarnak a szelíd lebontása majd ifjú házastársának feladata lesz.

Pintér Béla olyan otthonosan és erőteljesen alakítja a démoni anya szerepét, mintha csak rá szabták volna azt, azaz e szerepet szabta konkrétan saját magára a rendező; ezzel önmagában is elvinné a hátán a darabot, de erre amúgy egyáltalán nincs szükség, mert a többiek is ott vannak a szeren. A nemek felcserélése a darab szervezőelve: minden férfit nő, illetve az összes női szerepet férfi játssza, az androgünné alázott, egy szál, japán stílusú ágyékkötőben szolgaként tébláboló örömapa kivételével. Jellemző a japáni környezet és a gyér díszlet (a kiszáradt kóróként árválkodó antibonsai és egy nagy, piros lábdob fejmagasságban, amely kerek felével a közönség irányába fordítva a japán zászló szimbolikáját hozza be), a zenét a színpad hátterében helyet kapott négytagú zenekar szolgáltatja, japán maszkokban és fekete, japán stílusú frizurában távolkeleti dallamokat megszólaltatva. Az egész darab át- meg átszőtt japános díszletelemekkel, ruhákkal és szövegbéli utalásokkal, de az egész japánosdi mögött azért tisztán látni, hogy itt bizony minden, de minden reménytelenül, visszavonhatatlanul és lehangoló provincialitásában is magyar.

A végén egy tragikus közjáték is kibontakozik, amikor is démon-anyu reggel elindul a piacra, de oda soha nem érkezik meg, sőt nem is tér haza, viszont kiderül, hogy felakasztotta magát a padláson, amit a meglehetősen visszafogott érzelmekkel tudomásul vevő család persze nem jelent a rendőrségen, sőt azzal próbál eltussolni, hogy bebetonozza őt a ház talapzatába, így a darab végén a Zsuzsa néni ügyében nyomozó detektív szerepében ismét felbukkanó Pintér Béla dolgát sem könnyíti meg. A színész nő-férfi szerepváltása zökkenőmentes, mindkét szerepben önazonos tud lenni.

A helyzet- és jellemkomikum átitatja a darabot, sokat lehet kacagni az üdítően feszes, térdkímélő előadáson (az Újpesti Piac színháztermének székei nem túl kényelmesek, pontosabban nem lehet a lábat kinyújtóztatni, ami csak korlátozott időtartamra teszi lehetővé a felhőtlen szórakozást, szerintem Pintér Béla gondolt erre is). Akkor van vége a darabnak, amikor ezt még nem várnánk, kicsit a befejezetlenség érzetét adva; így enyhe, de érezhető hiányt hagyva maga után.

Kép forrása: https://pbest.hu/galeria/a-demon-gyermekei/