Mi bújhat meg nulla fok alatt?
Izgalmas kezdeményezéssel jelentkezett a Magyar PEN Club és az Irodalmi Jelen, amikor Facebook-eseményük leírásában így fogalmaztak: „Azt már tapasztalhattuk, hogy a kortárs irodalom 18 és 23 fok között, zárt térben könnyen befogadható. De mi történik vele fagyponton?” Nem értettem, hogy mit várhatunk el pontosan ettől a formabontástól, éppen ezért kíváncsian kerestem a feleletet a kérdésre, és elmentem a rendezvényre.
Menetrend szerint január 14-én, szombaton délben találkoztunk Kolozsváron, a Monostor negyed végén található Primăverii nevű megállóban, ahonnan Ferencz-Nagy Zoltán költő, az Irodalmi Jelen kritikarovatának társszerkesztője vezetésével indultunk neki az erdőnek. A negyedórás út alatt a légutakat kaparó levegő és az egyensúlyozás a sáros ösvényeken elterelte gondolataimat, hogy aztán meglepetésként érjen a megérkezés a helyszínre, amely nemcsak jól megválasztott tér volt, hanem otthonos hangulatot is teremtettek a szervezők: a gyertyával, pokrócokkal, függőággyal berendezett terep már önmagában is formabontó volt.
Egy szusszanás után Varga Melinda költő, az Irodalmi Jelen vers- és interjúrovatának szerkesztője köszöntötte az érdeklődőket, majd pár szót ejtve a kísérlet ötletéről, bemutatta merész csapatát, amely pályainduló, elsőkötetes, illetve kötet előtti fiatal költőkből és prózaírókból állt, akik még a fagypontot is bevállalták volna, hogy irodalommal töltsék meg az erdőt egy kis ideig – ez esetben 3-4 fokkal könnyített az időjárás a dolgunkon.
Kabai Henrik oldotta fel a várakozás perceit, Nulla fok című prózájával szólította meg a nagyérdemű hallgatóságot a Bükk nevében, de a mókus, a borz is helyet kapott a rendhagyó dialógusban, amit erre az alkalomra írt. Ahogy a nyitány felhangzott, kérdéseimre lassan választ kaptam. Egy gondosan megtervezett szöveg-szimfónia hangzott el, ahol különböző természeti jelenségekként hatottak ránk a szövegek. Hermán Dániel nyári viharként előadott verseit Kassay Sára tavaszi szellőként ellensúlyozta, Lázár Kinga a szorosok közül szólt hozzánk, hogy aztán Mátyás Emőke Ibolya tudjon felelni rá megható fohászával.
Így formálódott lassan egy kép bennem szószerkezetekből, költői képekből, és ahogy tovább hallgattam a szövegeket, egyre több mozaik-darabka került a helyére. Később Ferencz-Nagy Zoltán rótta le a tiszteletét versciklusával az erdő lényei előtt, Kovács Újszászy Péter pedig még tücsökvacogást is megidézett a szélcsendben, hogy aztán az első felvonást Varga Melinda zárja figyelmeztetésével: „Az erdő rég halott.”
A felolvasások végére mind egy körbe rendeződtünk, eltörölve az előadó és a közönség közötti szigorú határvonalat, önkéntelenül is egységet alkotva. Vitt tovább a lendület, a hallgatóságból Berszán István irodalomtörténész, a kolozsvári bölcsészkar egyik professzora részéről érkezett kérés: még, olvassatok még valamit! Így hát a rögtönzött második felvonásban a szólódaraboké lett a főszerep, mely méltán koronázta találkozásunkat. A végén egy füzetecske járt körbe, ahová mindenki beleírhatta a kísérleti felolvasással kapcsolatos gondolatait. Ráadásként Egyed Emese költő, író, szintén a kolozsvári bölcsészkar tanára egy Szerb Antal válogatta kötetet adott körbe, hogy aki akar, olvasson fel belőle, így a klasszikusok is megidéződtek a kortársak mellett.
Nem tudom, mi alapján döntötték el a szervezők, hogy a kísérlet végül sikeres volt-e, és azt sem tudom, hogy a kapott „eredményeket” mire használják majd fel, viszont szeretnék közölni pár sokatmondó tényt: a felolvasást követően nem ürült ki egyből a tisztás, a szervezők és a résztvevők egyaránt elidőztek még a természetben, kötetlenül és felszabadultan beszélgetve. A helyszín egyik barátomat Petőfi idézésére késztette: „Kiülök a dombtetőre, / Innen nézek szerteszét.” Volt a közönségből is olyan bátor jelentkező, aki spontán módon felolvasott még egy szöveget, melyet a többiek ugyanúgy tapssal jutalmaztak. Felhívom a figyelmet, hogy mindez fagyponthoz közeli, 3-4 fokban történt, kint a természetben.
A válasz, amivel hazajöhettem erről a formabontó kísérletről: ahogy a téli erdőnek sem kell feltétlenül hó, hogy szép legyen, úgy az irodalomnak sem kell feltétlenül a négy fal biztonsága, hogy megszólíthasson.
Fotók: Varga András
