Éden földi mása

„Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
majd lombosodnak s bennük járni jó,
és kertjeinknek sűrü illatában
fáján akad a hullni kész dió!”

– Radnóti Miklós Himnusz a békéről című versének sorait választottam kicsengetési kártyám mottójául az érettségi küszöbén, 1974 tavaszán, egy réges-régi aradi kert gyümölcsfáinak árnyékában. A kert végigkíséri életemet.

A kert végigkíséri az ember életét.

Földi létünk kezdete. „És ültete az Úristen egy kertet Édenben...” (Ter 1.8) „És vevé az Úristen az embert, és helyezé őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrizze azt.” (Ter 1.15) Nyelvünk első szövegemlékének megfogalmazásában: „odutta volá neki paradicsumut hazoá.” De aztán kiűzetett az ember boldog ősállapotának kulisszái közül, s azóta visszavágyik oda. És addig is amíg – reményei szerint – legalább földi megpróbáltatásai után eljut majd az égbe költözött Paradicsomba, idelenti sivár, vad világában megteremteni igyekszik maga körül az őskert mását.

A babiloni Szemiramisz függőkertjeitől, a császári Róma pazar díszligeteitől a középkori magyar főurak, főpapok pompás palotáinak vadaskertjein és a francia királyi kastélyok mértani szigorúságú botanikus ornamentumain át a modern nagyvárosi népligetekig. A közrendűek, a gyaloghalandók pedig szerényebb lakóhelyük, a tanya, a parasztporta, a polgári ház, a munkáslakás körül a jóízű, egészséges terményekkel tápláló veteményest, gyümölcsöst, szőlőst és a szemet gyönyörködtető, illatot árasztó virágágyásokat, bokrokat.     

A legősibb és a legszebb, legemberibb munka a kerti. Verejtékes is, még ha az ásót, kaszát, metszőollót és locsolókannát mindinkább felváltja is kapáló és vágó-nyíró masinák hada, gombnyomásos öntözőrendszer és vegyszerek arzenálja. A füvek, fák, bokrok és virágok világában az ember együtt lélegzik a természettel, érzékeli a legtitkosabb erők működését. Tapasztalja a négy őselem, a föld, a víz, a levegő és a tűz – a meleg és a fény – isteni összjátékát, bepillanthat a teremtés és létezés legnagyobb csodájába, a MAG misztériumába. A kertben mindenki egy kicsit Zarathusztra. 

És hát a kert művelése a forrása minden más anyagi és szellemi kultiválásnak, kultúrának is, beleértve a nyelvet és az irodalmat is. Berzsenyi elképzelhetetlen hervadó ligete nélkül, Petőfi, midőn először látogatta meg Szalontán barátját, Arany Jánost, kerti munka közben találta őt. József Attila is arról álmodozott, hogy kertész lesz, a már idézett Radnóti pedig megrendítő egyszerűséggel otthonos kertként rajzolja meg a szülőföldet irodalmunk legszebb hazafias versében: „Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom.” (Nem tudhatom...)

A gyümölcsérlelő nyár adta a gondolatot szerkesztőségünknek, hogy néhány mai magyar költőt és írót bírjunk megszólalásra személyes és családi élettere e meghitt szférájáról. Valljanak profi irodalmárként és – talán nem is annyira – amatőr kertművesként ők, akik követik a gyakorlati bölcsességet, amelyet Voltaire hőse, Candide mond ki a róla szóló regény végszólamaként: „Dolgozzunk minden okoskodás nélkül, mondá Martin, ez az egyetlen mód, mellyel az életet elfogadhatóvá tehetjük. (…) Igazad van, mondá Candide, de most fogjunk munkához: műveljük kertünket.”