Szenvedéstörténet újraértelmezve
Áhítattal, személyes titkot feltáró várakozással vettem kezembe Németh Péter Mikola Mysterium carnale / Misterium ciala – Hommage à Pilinszky című verskötetének harmadik, magyar–lengyel nyelvű kiadását, s már az első oldalak után éreztem, feltárul előttem a teremtés misztériuma, amelyet a szerző elképzelhető, hihető világba helyez, ahol a vallásos odaadás, a transzcendens és személyes Isten hozzátartozik a kulturális környezethez.
A kötet Pilinszky János születésének 100. és halálának 40. évfordulója alkalmából született. A szerző – aki egy személyben költő, performer és színész–rendező – rendkívül eredeti formai és szerkesztési megoldásokat választott a megvalósításhoz, a szöveget vizuális élményekkel gazdagította. Írásaival Pilinszky újraértelmezésére vállalkozott olyan módon, hogy saját szenvedéstörténetét, traumáit is beledolgozta. A passió eseményeinek drámai feldolgozását Németh Zoltán Pál és Csorba Simon fényképei teszik teljessé.
Pilinszky költészete a keresztény értékrend lenyomata. Ezen a nyomvonalon halad Németh Péter Mikola is, arra törekszik, hogy megismerje a megismerhetetlent, megértsen örökérvényű igazságokat, kaput nyisson elmélkedéseivel Isten országa felé, ahol örökös béke uralkodik a cselekvő szeretetben. Valójában, ahogy Northrop Fry is megfogalmazza Az Ige hatalma című munkájában, a képzelet számára a világ egy köztes tér, ami a fenti és a lenti között foglal helyet. Ebben a versvilágban, amely egyfajta ideológia illusztrációja is, a felemelkedés képei kerülnek túlsúlyba. Az éteri magasságban – ahogy a Requiem aeternam elénk tárja – ott ülnek a Felhőtlen égen / harangszó ringásban/ csurom fehéren / a béke galambjai.
A Mysterium carnalét olvasva az az érzésünk, mintha az Elmélyülés Könyvének parafrázisát tartanánk a kezünkben, ahol az alkotói képzelet egy hihető világot tár elénk a szent és profán kettősségében, amely a fantázia, az álom és valóság konglomerátumában főként a felemelkedés képeit ragyogtatja fel. Mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy az első pillanattól érezzük a Megfeszített karok ölelését.
Már az indító sorok is sejtetik a végső igazságot, a passióban Jézus úgy van jelen, hogy szenvedésének tragikumát csillapítja a végtelen szeretet és az önzetlen önfeláldozás. Másrészt csak akkor érthetjük meg Jézus szenvedését, ha belátjuk, hogy az istenembernek a legszörnyűbb magárahagyottságot is át kellett élnie, amikor az Atya akarata szerint cselekedett. Így vagyunk képesek arra, hogy saját szenvedésünket Krisztuséval egyesítsük, hogy megpróbáljuk befogadni a megváltás misztériumát, ahogy a szerző megfogalmazza a XX. századi álommaradék záró soraiban: Pogány hitemből testálok rátok / fekete szárnyakon fehér gondolatot / Szeretni indultam, / azóta úton vagyok…
Mikola istenképében világossá válik, hogy az Úr szolgálata határozza meg valamennyi isteni parancs értelmét, kiemeli Isten emberrel kötött szövetségét. A szerző elmélkedései Márai Sándor gondolatát idézik fel bennem, miszerint alázatosan lehet „csak” szeretni, és hittel. Az életnek csak úgy van értelme, ha igazi hit van benne. A bűnössé vált ember megigazulása azonban szinte lehetetlen, képtelenek vagyunk arra, hogy puszta moralitásból jók legyünk, a megváltást az üdvözítő Isten kegyelmétől várjuk. A kegyelemből fakadt szabadságként, ahogy Pál apostol fogalmaz, elnyerjük Isten gyermekeinek szabadságát. A szorongó, bizonytalanságok csapdájában vergődő költő mintegy számvetésként, önreflexióként a maga kételyeit is megfogalmazza a Tamás figyelmeztető soraiban: Már nem igazak ezek a szavak: / – Bűn és bűnhődés – / TE / a kereszthez háttal simuló alak / az ötödik stigmát szíved alatt / hitetlenségemmel én ejtém!?
Ady Endre egy 1910-ben megjelent írásában a vívódó ember istenképét vetíti elénk, hangsúlyozva, hogy hitetlenül is hisz Istenben. Pilinszky az elfogadás hangján így szól: Költő vagyok és katolikus. Mikola versszövetében egy megálmodott, új világ jelenik meg, ahol Isten ujjával / űzi el Belzebubot / ha vers születik. Személyes és kollektív traumákkal telített világunkban a transzcendens élményekről akkor tud valaki igazán beszélni, ha megtapasztalt egyfajta lelki emelkedettséget ebben a transzcendentális „kalandtúrában”, ahol az [e]lnehezült szív, / Mégis emelkedni kezd. –„Íme az ember!”
Pilinszky János nyomvonalán haladva Németh Péter Mikola saját szenvedéstörténetén keresztül az általa átélt igazságokat közvetíti, miközben mindvégig tisztában van azzal, amit Simone Weil is hangsúlyoz: a tökéletes istenkép Jézus alakjában rajzolódik meg. A kötet sajátos verbális–vizuális ötvözete lehetővé teszi, hogy az olvasóban felerősödjön az elveszett mítoszok közös emlékezete. Érdekes elolvasni, hogyan hangzik Mikola olvasatában a legismertebb ima, a Miatyánk: …jöjjön el végre jóságodnak ígérete… és bocsásd meg a mi f é l e l m e i n k e t… és ne vezess minket a S e m m i b e… de szabadíts át a m i n d e n s é g b e! Életünk szinte minden pillanatában ott van bennünk a magány és az ürességtől való félelem. Pilinszky Örökkön örökké című versének vallomásos sorai láthatatlanul is kísérnek bennünket a Mysterium carnale / Tetté vált hittitok olvasásakor egy ambivalens istenképben: Halálom után majd örök öleden / fölpanaszolom akkor, mit tettél velem…
A reményből életünk során sokszor félelem születik, emiatt folytonos biztonságérzetet szomjazunk, de a biztonság megszerzése legtöbbször nem a szeretet útján történik, hanem az én totális érvényesülésére épít. Pedig, ahogy Joseph Ratzinger fogalmaz Krisztusra tekintve című könyvében, „egyetlen dolog jelent igazán veszélyt az ember számára – ha elveszíti őt”. Németh Péter Mikola kötetében a transzcendens, megközelíthetetlen Isten és a személyes Isten az ember számára elérhető vagy elérhetetlen Isten kettőségében jelenik meg, a kiismerhetetlen megközelítésének, megértésének és befogadásának örök problémáját dolgozva fel – HÉTKÖZNAPJAINK keresztet ácsolnak / aztán körbetáncoljuk szenvedélyes vad izzásban / a vakok fehér botjaikat összetörve építenek máglyát! – együtt várjuk, hogy kivilágosodjék. Ez a kettőség – ahogy Martin Buber is írja – teszi lehetővé, hogy Isten és ember között egyenrangú viszony teremtődjön.
A misztikus Pilinszky vívódásai nyomán indul el Németh Péter Mikola is, megváltatlanul is a megváltottak örömével, akiknek folyamatosan fülükbe csenghetnek Jézus szavai: Ha magam teszek bizonyságot, az én bizonyságtételem igaz; mert tudom, honnan jöttem és hová megyek; ti pedig nem tudjátok, honnan jövök és hová megyek (Jn 8,14)
Mikola írásművészetéhez többen az avantgárdot is társítják, ami igaz lehet, ha a formabontás felől nézzük – nem a láthatót ábrázolja, hanem láthatóvá tesz. Jelen esetben, a Mysticum carnaléban, egy elképzelhető és hihető világ titkainak feltárásával.
Németh Péter Mikola kötete tartalmában és szerkesztésében a vizuális képi anyag segítségével különleges élményt kínál azoknak az olvasóknak, akik vonzódnak a keresztény jelképek és a misztikummal gazdagított világkép megismeréséhez. Jó szívvel ajánlom a azoknak, akik meg szeretnék találni és érteni helyüket a teremtett világban; azoknak az igényes gondolkodóknak, akik tisztában vannak azzal, hogy bármennyire is deszakralizálja az ember a világot, nem képes teljességgel elszakadni a vallásos alaptól, tapasztalástól; ahogy Mircea Eliade mondta: mindenki magában hordozza a világ vallási értékelésének jegyeit.
Németh Péter Mikola: Mysterium carnale / Misterium ciala – Hommage à Pilinszky.
Lengyelre fordították: Aleksander Nawrocki, Konrad Sutarski. Napkút Kiadó, Bp. 2021.
