Zabolátlan ösztönösség

Jól kösse föl a gatyáját, aki manapság önreflektív prózát akar írni: akinek nem olyan izgalmas az életrajza, mint Faludynak (s ez kortárs elsőkötetestől nem várható el), netán nem művészkedi patológiás önpusztítását őrült látomásokká, mint Csáth Géza, Hajnóczy Péter vagy William S. Burroughs, annak marad az önmagába és olvasóiba vetett bizalom, hogy valamitől mégis elég érdekes.

Kecöli K. Gergő Könnyű álmok utcája című, első novelláskötete nem vet be semmilyen különleges bűvésztrükköt, nem akar nagyot mutatni, nem merészkedik sem fogalmazásbeli, sem gondolati extrémitásokig. Közvetlenségével, őszinteségével, hitelességével akar a kortársakhoz, a ma olvasóihoz szólni, vagyis napjaink magyar valósága, annak is nyilván az alsóbbik szegmense van terítéken, főképp Budapesten és környékén.

A novellákban ugyanazzal a közeggel és hangvétellel találkozunk – az egységességet első kötetnél többnyire erénynek mondják. A változatos szerzői megszólalást egy köteten belül talán ritkábban dicsérik. Ami persze itt is van, csak nem novelláról novellára, hanem a könyv egészében, bekezdésről bekezdésre pulzál kissé a stílus. Ez afféle naplószerű, zabolátlan ösztönösség benyomását kelti. Hol jobban, hol rosszabbul sül el a fogalmazás:

„Mindenki azt akarja majd, hogy egyezzen a világról alkotott képével az, amiket mesélek. Mindig ez van, ha a politika megjelenik a színpadon, tapasztalatból mondom. Hogy úgy nézzen ki a dolog, ahogy szerinted ki kellene, hogy nézzen, de legalábbis közel legyen hozzá. Az ösztönéletről beszélünk, annak is a legaljáról, a vélemény, a világkép uralásának a vágyáról. De az, hogy mindenkinek megfelelő legyen a mondandóm, nem lehetséges, csak keveseknek: azoknak, akik köpnek a politikára, mégis fogva tartja őket és szeretik a magyar labdarúgó-válogatottat. Szerintem ez beszűkíti a lehetőségeket, de ha nem, úgy is jó.”

Teljesen közérthető, nyilvánvaló okfejtés, sokan vannak ezzel így, átélhető a dolog, csak kissé lapos, általános. Máshol sziporkázóan szellemes abszurdokra bukkanunk:

„Sötét volt, de június. A kavicson ittunk a démoni nővel, akiről még mindig nem tudtam semmi lényegeset, és az alkoholos terjeszkedés miatt nem is fogok, mondta a józan énem. Hanna pedig lehetett ezerféle, lehetett bármilyen: végső soron elérhetetlennek éreztem, miközben a testrészeimmel turkáltam benne.”

Ez az alkoholos terjeszkedés is a napjaink újbeszédét kitekerő, zseniális, spontán szóalkotás.

Afféle vagabund kisreált olvasunk tehát. Charles Bukowski mester is ott terjeszkedik valahol a történetek levegőjében, a különösebb csattanó nélküli, ám erős atmoszférájú kisreálokban. Zabolátlan, értelmiségi sportember hősünk kalandokba keveredik, vagy pia folyik, vagy vér, vagy egyebek, vagy minden egyszerre. Aztán dialógusokba is bonyolódik véletlenszerűen előtántorgó gengszterekkel, pszichológusokkal, festőkkel, csövesekkel, szamurájokkal, Dj-kkel, meg kísértetekkel, akik összevissza magyaráznak mindenfélét a saját világukból, és ez hol kapcsolódik a főhős világához, hol nem. Az elbeszélői én pedig mondatról mondatra billeg a szemlélődő megfigyelő és a kapcsolódó résztvevő attitűdje között.

Hétköznapian, egy pszichológussal való beszélgetéssel indul például a levelezés a világhírű Murakami Harukival (neve következetesen Hurakami Marukinak íratik – ha valóság és fikció határára akarunk helyezni egy élő személyt, ennél vagy csavarosabban kéne viccelődni, vagy hagyni a csudába az egészet, a cselekmény úgyis megteszi a magáét), mely egy legendás, ősi karddal meg szalonnasütő nyárssal vívott, edzőtábori csatába torkollik. Itt is akadok olyan megfogalmazásra, miből nem egyértelmű, hogy a kortárs, köznyelvi közlésbe átszivárgó hivatali és szakmai bikkfanyelvet parodizálja, vagy öntudatlan jópofáskodás:

„Mivel makacs hallgatásuk lassan, de biztosan ingerenciát növesztett bennem a káromkodásra, jobbnak láttam, ha odébb állok.”

Pár oldallal később szikárság és költőiség egyszerre, jól adagolva, gyönyörű fináléban:

„Fejem Aiko ölében pihent, kasmírpillangók táncoltak a forróságban, egyre vadabbul forogtak a tűzben, kecsesen mozdultak jobbra és balra, ami talán jel akart lenni, de már nem sokat értettem az egész kalamajkából, elgyöngültem, és Léna felé tartottam, ráadásul alig láttam a vértől, ami belefolyt a szemembe.”

Az elbeszélő-főhős alapállása a sodródás, ettől kap valami Kakuk Marci-s, pikareszk ízt a figura, aki többször is demonstrálja villoni, bukowskis mentalitástörténeti örökségét:

„A negyedik vagy ötödik sörömet ittam a Városligetben egy padon, és a harmadik vagy a negyedik versemet írtam Nettinek: három darabért húszezret fizettek. Nem ebből, hanem újságírásból éltem, meg abból, hogy kérdéseket írtam műveltségi vetélkedőkbe (foglalkozásaimat a véletlen hozta és azért űztem őket, hogy életben maradjak), de igazából verseket írtam Nettinek (…).

A figurák, akivel hősünk összefut, illetve maguk a zavaros kapcsolatok és konfliktusok is adnak valami szeszgőzön homályosan átderengő, elrongyolódott panorámaképet napjaink Magyarországáról, Budapestjéről. Ismerős látásmód, otthonos nézőpont. Helye van itt az alulnézeti szocio-hagyományoknak, pár örök értéknek a múló jelen pillanataiból (mint amilyen az írás aktusa maga, ahogy erre a szerző szintén vissza-visszatérőn emlékezteti önmagát és az olvasót, fölvetve ezzel az önmentő létszükséglet és az időtálló értékteremtés örök dilemmáját is), és annak sokféle igazságtól fölborult benső összhangnak, ami akár kortünet, vagy generációs életérzés is lehetne, ha nem termelné újra magát az ismert történelem minden korszakában:

„Vince az óráját nézte, üzleti fejet vágott. Ezzel a fejjel veri át a népet, gondoltam. A szerkesztőm már mutatott róla fotót: angyalarca van, emelte ki, de én csak egy bunkót láttam, aki a társadalom testén élősködik, és ha ez nem lenne elég, zselézte a haját, ami a kilencvenes évekre emlékeztetett, a primitív bűn évtizedére, amikor zselések és melegítőalsósok irányították az országot. Vince ugyanúgy nézett ki, mint a fotón. Egy záró morféma volt. Végül az ajtóra mosolygott, ahol Laura belépett a pizzériába. Föltettem a baseballsapkámat és azon nyomban kérdések merültek föl bennem, például ilyenek: ki vagyok én?”

Kecöli K. Gergő első kötetének legfőbb értéke számomra az elbeszélő mások felé fordulása. Hogy önfeledt figyelme hol csap át részeg barátkozásba, flörtölésbe vagy verekedésbe, szinte lényegtelen is. A könyv egyik láthatatlan szereplője ebből a szempontból a megértés őszinte vágya, legyen szó tettesről, áldozatról, barátról, szerelmesről vagy ellenségről. Kíváncsi vagyok, a második kötetben mélyebbre hatol-e ez a megfigyelő és résztvevő kíváncsiság, s hogy kipróbál-e szerzőnk más stiláris utakat is a naplószerű közvetlenség mellett, netán szervesebben beemeli-e szépprózájába a költészetet.

Kecöli K. Gergő: Könnyű álmok utcája. Kalligram, Budapest, 2022