Az odú

Éjszaka van, a holdat vékony felhők szeletelik, mint az Andalúziai kutyában. A buszra várok, ami már 15 perce 5 perc múlva érkezik. Itt, a fényben, otthonosan érzem magam. Persze ha úgy vesszük, csak én vagyok látható a környéken, minden mást eltakar a sötétség, fordítva jobb lenne. Pár lépést teszek kifelé, a sötétbe, és visszafordulva elképzelem, hogy milyen látványt nyújthatok itt, a semmi közepén. Akár egy céltáblát is festhetnék a hátamra.

Hogy elüssem az időt, olvasni kezdem a vitrinbe kitett plakát-novellát. Valami horror lehet a bevezetés alapján... Nagy ötlet pont egy ilyet kitenni: ha valaki eddig nem olvasott, ezután sem fog. Még csak pár sornál tartok, amikor egy középkorú férfi toppan a megállóba a homályból. Épp csak rápillantok: hosszúkás (talán orvosi) táska van a kezében, és egy kés nyele áll ki a nadrágszíjából. A retinámra égett képet magamban átvizsgálva észlelem még a vastagtalpú bakancsot, a terepszínű nadrágot és a kis karika-fülbevalót.

Visszafordulok az olvasáshoz. Nagyok a betűk, így a fejem állásából nagyon is látszik, hogy még nem tartok a végén: ha most abbahagynám, az illető rájönne, hogy miatta szakítottam félbe. Néha billegek egy kicsit, megigazítom a szemüvegem, krákogok, hogy természetesebbnek tűnjek. Észreveszem, hogy kibomlott a cipőfűzőm, de azt már nem merem megkötni: le kellene guggolni hozzá, ami kiszolgáltatott helyzet (könnyedén fejbe rúghat), és a kémfilmekben is ebből a pózból néznek körül feltűnés nélkül. Az illető nem a tájat figyeli, nem az utat kémleli, hanem engem. Felém fordulva ácsorog, kissé távolabb, mint azt a megálló mérete indokolná. Latolgatja, hogy mikor támadjon... Néha tesz egy bizonytalan lépést az irányomba, de aztán inkább visszahúzódik. Látom tükröződni az üvegen.

Pár éve eljártam „Krav maga” edzésekre. Egészen pontosan egyre, de az nagyon tetszett. Az edzőt annyiszor rúgtam meg az érzékeny pontján, hogy másnapra bekékült a bokám. Nem ezért maradtam el az edzésekről, hanem mert mindig más dolgom volt. Persze, ha akkor tudom, amit most tudok, azok a dolgok nem is tűntek volna annyira fontosnak. Van paprika-spray és rendőrsíp is a táskámban, de most nem az a táska van nálam. Járhattam volna sportlövészetre, és akkor most lenne nálam (legálisan!) fegyver. Vagy a hagyományőrzőkhöz, és akkor egy visszacsapó íj, amivel hátrafelé lehet nyilazni, ami azért jó, mert a cél épp mögöttem van.

Már nem tudok a novellára koncentrálni, füleim és szemeim hátrafelé figyelnek, a betűk összefolynak. Egy idő után rájövök, hogy nem mozog a fejem a soroknak megfelelően, ezért gyorsan próbálom utolérni magam: mintha rosszallóan csóválnám a fejem. Mikor nagyjából a végéhez érek, tudom, hogy nem lehet csak úgy visszafordulni unott képpel a várakozó pózba. Egy kicsit elismerően ingatom a fejem, majd lassan hátrálva távolodom a plakáttól, mintha még egyszer szeretném azt a maga teljességében vizuálisan befogadni. Eszembe jut, hogy nem kellene nekitolatnom az idegennek, ezért gyorsan befékezek, és bámulni kezdem a sötétet, a semmit.

Ha megkérdezi, hogy mennyi az idő, bemondok valamit hasból, de nem mutatom meg az órámat. Ha a busz várható érkezése iránt érdeklődik, akkor felnézek a táblára, és azt mondom, hogy 5 perc múlva. Ha azt kérdi, hogy meddig utazom, akkor bajban vagyok. Ha pénzt kér buszjegyre, akkor nem veszem elő a pénztárcámat, simán közlöm vele, hogy csak kártyám van. Ha van kártya-leolvasója, akkor Krisna-tudatú.

Az alak elindul felém. Elmegy a hátam mögött, a plakáthoz lép. Leteszi a táskáját, leguggol. Megköti a cipőfűzőjét. Nagyon átlátszó! Kinyitja a táskát, válogat a szerszámok között, kicsit lassabban, mint az indokolt lenne, mert tudja, hogy ettől az embert kitöri a frász. Kulcsot vesz elő, kinyitja az üvegajtót. A plakátot az övébe tűzött spaklival lefejti, majd egy másik novellát helyez a keretbe.

Egy jobbat.