Ajánló idei könyvheti kínálatunkból – Fecske Csaba: Hiteles nyomat

Fecske Csaba 1948. március 10-én született a Borsod megyei Szögligeten, 1962-ben költözött Miskolcra. Huszonnégy évig dolgozott a Kohászati Gyárépítő Vállalatnál különböző beosztásokban, eredeti foglalkozása öntőipari technikus.
Szabó Lőrinc-, Pro Literatura-, József Attila- és Utassy József-díjas költő, író, publicista, meseíró.
Évekig volt az Észak-Magyarország jegyzetírója, szerkesztette az Új Észak gyermekrovatát. Szerkesztője volt az Új Holnap irodalmi folyóiratnak, vezetője az Új Holnap Stúdiónak, amely fiatal pályakezdő irodalmárokkal foglalkozott.
Tagja a Magyar Írószövetségnek, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Széchenyi István Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának.
2019-ben Pro Urbe Miskolc kitüntetést vehetett át.
Első verseskötete, az Arcok holdudvara 1978-ban jelent meg. Azóta számos verseskötete (felnőtt- és gyermekversek egyaránt) látott napvilágot, ahogyan több interjú- és esszékötete is. Legutóbb 2019-ben Falun címmel jelentek meg versei.
Legújabb verseskötete Hiteles nyomat – Fecske Csaba legszebb versei címmel az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában jelent meg.

***

Ízelítő a Hiteles nyomat című kötetből

Költözés

amint az utolsó bútort is kivitték
előbújtak a falból a szegek
mintha mindennek csak a hűlt helye volna már
világítottak fehéren a képhelyek
üres volt a szoba négy puszta fal
nem is lehetett volna üresebb
hirtelen meglódult alattad a padló
elindult ijesztően a mennyezet
úgy álltál ott eltökélve konokan
akár egy vaskampó akár a szeg
mely semmit sem tart csupán ott van
jelezvén helyét valaminek
nézted csak nézted az üres szobát
vele minden hogy kiüresedett
a kályhacső helyén a kormos nyílás
semmibe meredő szemüreg
 

Eliot úr vasárnapja

Eliot úr vasárnap
istentiszteletre megy
lelkében szkepszis és hit
furcsamód kevert elegy

elegáns öltöny s kalap
tiszteletet parancsol
ködben fuldoklik a nap
a parton szél csatangol

egy maszatos kisgyerek
az útszéli kőre ül
harang zendül hosszan és
az Ige megtestesül

pub rejtekén Bleistein úr
szivarjának füstje száll
tünékeny mint az élet
sötét zugokra talál

Eliot úr kedvesen
elmázol egy félmosolyt
mintha megállt volna az
idő csak a Themze folyt

tovább Niobé csábít
légy hét gyermekem apja
de hát nem Amphion ő
a kérést megtagadja

a Tower árnya vetül
a történelemre ím
pokol fenekére jut
mind a gaz testvéreim

Leszboszi szerelem

Cynthiám ébred, liget árnya rejti
hófehér testét, alabástrom arcán
tünde pír fut szét, tenyerem becézi,
         kék szeme mennybolt,

fölragyog tisztán, rubin-ajka méznél
édesebb, ugrál a szívem, ha csókol
karjait fonván derekamra, vágya
         vágyam igézi,

keble dús halmán elomolni oly jó,
Lyd királyságért, aranyért nem adnám,
kedvesem bársony melegét, ha olykor
         bőrömön érzem,

s fürge nyelvével lugasomba túr, jaj,
élvezem, kéjjel szorítom magamhoz
gömbölyű vállát, s pihegünk aléltan:
         Cynthia, Szapphó.

Lenn a tengert fény koszorúzza, hold süt
dús olajfák közt, aranyát leszórja,
alszik Atthisz, Pán fuvoláz igézőn
         hű szeretőknek.

Öreg kandúr nyávogása

ó azok a régi szép idők
mosolyba öltözött drága nők
a nyarat bőrükön viselők
a szégyenlősök a nagymenők

mellük ficánkol a blúz alatt
mint zsákban a fürge kismalac
ó mellbimbó-barna éjszakák
mikor huncut hold kacsint le rád

cserepes száj kiszáradt torok
hajnalig érő sörök borok
akár a végsőkig menni el
nem tartozni soha semmivel

csörgőórahangú reggelek
a tükörbe nézni nem merek
bordáim mögött szívem úgy lapul
mint bokor alatt a gyáva nyúl

az egykor élt napok már dögök
a falra festem az ördögöt
ó félrevert szív ó Istenem
mindennek csak hamuját lelem

Hiteles nyomat

mi egyszer volt szűz többé nem lehet
a lét sötét pecsétje rajta van
ágyába csalja az emlékezet
e kéjsóvár szatír minduntalan

el semmi sem múlik csak ott marad
mögötte annak amit kergetett
sötéten ível át a boltozat
termet idézve puszta űr felett
hely meglenni hol hozzá idő

tűnésnyi épp megszárítkozni csak
mutatja trükkjeit a lehető
míg készül a legvégső változat
az összes többin mindig áttűnő
egyetlen arc a hiteles nyomat
 

„Megjártam a poklot, de nem kárhoztam el”

Részlet Laik Eszter Fecske Csabával készült interjújából
(2022. március, A hónap alkotója)

– Szögliget, a szülőfölded számos versedben megjelenik, s magad afféle „huszadik századi Anteusz”-ként emlegetve azt írod: „erőmet vissza e földtől nyerem”. Hogyan telt itt a fiatalságod, és mikor jöttél el ebből a csodaszép kis borsodi községből?

Kisiskolásként, amikor apámmal a határnál jártunk – Szögliget a mai szlovák határon fekszik, nekünk meg volt egy darabka erdőnk –, csodálkoztam, hogy ilyen a határ. Azt hittem, piros csík jelöli a földön, mint a térképen. Gondoltam, akár át is léphetek abba az idegen országba. Ugráltam is át a képzeletbeli vörös csíkon: na, most itthon vagyok, most meg idegenben, ahol ugyanúgy nőtt a fű, ugyanúgy zúgtak a lombok. Sőt, amikor már nagyobbacska fiúként a tehenünket legeltettem, és az átlegelte magát a legközelebbi faluig, ott is ugyanolyan emberekkel találkoztam, mint amilyenek mi vagyunk. Semmi furcsa nem volt bennük, ráadásul még magyarul is beszéltek. Nem értettem az egészet: hogyhogy közeli rokonainkhoz csak útlevéllel és hatalmas kerülővel lehet eljutni? Anyai nagymamám a határon túlról származott, persze amikor nagyapám feleségül vette, még magyarországi magyar volt. A rokonaink közül ma már jobbára csak az idősebbek beszélnek magyarul. Amikor kicsi voltam, mindig a titokzatos, nyüzsgő városba vágytam, aztán, mire középiskolába kerültem, már folyton hazamentem volna, a várost nézve is Szögligetet láttam. Elmentem a Tiszai pályaudvarra, és ismerősöket kerestem, hogy üzenjek velük. Szóval, már kezdettől igen erős volt kötődésem a szülőfalumhoz. Ma is folyton hazavágyom, de már azt is tudom, hogy nem tudnék ott élni, valójában gyermekkorom falujába vágyom vissza. Régi ismertőseim közül sokan a temetőbe költöztek, egyre kevesebb embert ismerek. Szüleim halála óta végképp kevésszer utazom haza, jobbára a temetőbe megyek ki, vagy az iskolába rendhagyó irodalomórát tartani, ahol szívesen látott vendég vagyok. Néhány éve a falu díszpolgára lettem, nagy öröm volt.
Amivel rendelkezem: erkölcs, szokás, szívósság, nyelv, mindent ebből a faluból hozok. Azt hiszem, én még mindig szerelmes vagyok a szülőfalumba. Nemrégiben Szerencsen léptem fel néhány költőtársammal, Szögligetről akartam mondani pár mondatot, de ahogy kimondtam a nevét, elérzékenyültem. Röstelltem a dolgot, de azzal vigasztaltak, hogy így hitelesítettem a mondandómat.

– Felnőtt életedet a költészettől igencsak távoli világban kezdted, ha jól tudom, a miskolci Kohászati Vállalatnál. Azt hiszem, ez a fajta „iskola” az, ami a ma induló fiatal költőknél legtöbbször kimarad: mondjuk úgy, a kemény valóság. A te világlátásodat mennyiben formálta ez az azóta megsemmisült nehézipari világ?

– A cég neve egészen pontosan Kohászati Gyárépítő Vállalat, leánykori neve, ha jól emlékszem, Vaskohászati Kemenceépítő Vállalat. Itt dolgoztam először diszpécserként, aztán szállításvezetőként, majd műszaki előadóként rokkantnyugdíjazásomig, mert 1990-ben agyembólia következtében féloldali bénult lettem. Tisztességgel igyekeztem helytállni a munkahelyemen, ami, azt hiszem, sikerült is. Többször kaptam kiváló dolgozó kitüntetést, igaz, ezt olyanok is megkapták, akik azzal tettek jót, ha nem dolgoztak. 
Noha kezdetektől humán beállítottságú vagyok, és gimnáziumban lett volna helyem, szüleim, főleg édesapám jobbnak látta, ha technikumba megyek, hogyha az egyetem mégse sikerülne, szakma is legyen a kezemben. A Gábor Áron Kohó- és Öntőipari Technikum diákja lettem, elsőben még osztályelső, szorgalmas diák, szülei büszkesége, de aztán egy fergeteges erejű szerelem eldelejezte az iránytűmet. Nem sokkal ezután egy politikai botrány miatt, aminek inkább elszenvedője, mint irányítója voltam, csaknem kizártak az iskolából, nem jelentkezhettem egyetemre. Egyébként az ELTE-re készültem magyar–filozófia szakra. Érettségi után a Lenin Kohászati Művek dolgozója lettem a nagyolvasztó gyáregységnél – ahol egyből sztár lettem: olvasztár! Ez állt a személyi igazolványomban. Olvasztárként amúgy egy percig sem dolgoztam. Az üstjavítóknál kezdtem, ahol vagonpakolás volt a feladatom. Mondhatom, a tűzálló téglák igen kemények és nehezek, tanultságra ott nem nagyon volt szükség. A portartály ürítésénél se nagyon, ahol néhányszor asszisztáltam nagyokat prüszkölve. Szerettem az ott dolgozó iskolázatlan, kemény sorsú embereket, segítőkészek voltak velem, talán a saját gyereküket, unokájukat látták bennem. Két hétig voltam itt, ezután kerültem a Vaskohászati Kemenceépítő Vállalathoz (később Kohászati Gyárépítő Vállalat), annak építésvezetője jött értem, aki gyerekkori barátom kocsmai ismerőse volt. Huszonnégy évet húztam le ott. Közben két évig katona voltam Újdörögdpusztán, közel Felsőiszkázhoz, ahol Nagy László született.
A katonaság után egyre több írásom jelent meg, nemcsak versek, hanem publicisztikák is. Arra gondoltam, kipróbálom magam íróként, kiveszek egy év fizetetlen szabadságot, megnézem, meg tudok-e élni csak írásból. A sors másként rendelkezett. Lett időm bőségesen írásra. Egyébként nem tudtam volna megélni, családot eltartani írásokból. Sokat írok, mindenfélét, de belső és nem külső kényszerítésre.
Vagyis a valóság jó hatással volt rám. Van miből táplálkoznom, nagyon sok kedves emléket őrzök. Több volt munkatársam máig is a barátom, figyelemmel kísérik munkásságomat, eljönnek az estjeimre.

A teljes interjú ide kattintva olvasható.
 

Árnyak és halál – a halál árnyékában

Részlet Némethi Lajos Fecske Csabáról készül tanulmányából

Fecske Csaba nem valamely bölcsészkar akolmelegében vált művelt, sokoldalú-sokszínű költővé. Szívós munkával magamagát tette azzá. Míves képalkotó mesterévé gondolatnak, szónak, formának, tartalomnak.
Már korán megfogalmazott költői „programja” szerint (nevezzük inkább hitvallásnak vagy szerényebben önmeghatározásnak) csak legjobb hajlamait kívánja követni, nem valamiféle doktrínát. Fogékony az újra, játékos kedve (főleg, de nemcsak gyermekverseiben), nyelvi és intellektuális humora kiapadhatatlan, technikai eszköztára meglepetésekkel teli. Mindezek ellenére vagy mellett – általa deklaráltan is – az ún. tradicionális költészet művelője. Többszörösen élő költő. A megyei, miskolci kulturális rendezvényeken, médiumokban rendszeresen jelenlévő, olvasható, mondható, érthető, megzenésíthető, énekelhető. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy dekóderünket nyugodtan sutba dobhatjuk. Sőt…
Az etikum és esztétikum egységének jegyében, mondjuk így: természetes gyógymóddal, nem erőszakos sebészkéssel kíván segíteni az egyelőre – minden eddig ismert eszközzel – gyógyíthatatlannak tűnő világunkon. Közéleti versei szinte kizárólag a társadalom peremére szorult elesettek melletti kiállásra fókuszálnak. A filozófiát többre tartja a napi politikánál… Véleménye van, de nem konfliktuskereső alkat.  E tekintetben kivétel csupán: az irodalommal, az alkotással kapcsolatos etikai-esztétikai kérdésekben nemigen ismer kompromisszumot.
Jószolgálati békekövet. Közvetítő a különböző műhelyek, csoportok, civil közösségek, híd a nemzedékek között. Személye harmónia- és egyensúlyteremtő. Aranyfedezete: eddigi életműve, végtelen humanizmusa, el nem titkolt esendősége, sőt gyarlósága, a többször is tetemre hívott és perelt Istentől örökölt emberarca.
Fecske Csaba eddigi, egyszerre klasszikus és korszerű, széles skálájú, gazdag életműve alkalmas arra, hogy a bölcsőtől (olvasd gyermekverseit!) a sírig (lásd árnyverseit!) elkísérjen bennünket.

A teljes tanulmány ide kattintva olvasható.

***

Aki legyőzi ijesztő démonát, az időt

Részlet Szepes Erika Fecske Csaba költészetéről készült tanulmányából
 
Mindnyájan az időben élünk, csak nem mindig tudatosítjuk magunkban. Akkor riadunk rá, ha felfüggeszti szakadatlan folyását, és szorítása érhet fájdalmasan vagy gyönyörtelien – ezek a pillanatok mindenképpen kiemelkednek az idő megszakítatlan áradásából.  
Fecske Csaba különösen érzékeny viszonyban van az idővel, szakadatlanul érzékeli a benne-létezést, a folyamatban ugyanúgy (ez az idő khronosz-aspektusa az ógörög filozófia szerint), mint a kiemelt pillanatokban (ezek az ógörög kairosz-élmények). Minthogy életét ily módon teljes egységként, minden momentumában megéli, személyisége pedig kialakult, szilárd, véleményei-gondolatai mindig egy irányban hatnak, ezt az egységes időáramot nemcsak sajátként, egyediként fogja fel, de sajátként és egyediként írja is meg. Ezért lehet, hogy könyvei mintegy folytatásai egymásnak, kirajzolják azt, ami a világban téveszthetetlenül Fecske Csaba.  
Minthogy azonban az idő árad, nemcsak telik, hanem, amikor értelmes élmények töltik meg – ahogy Joó Sándor elmélkedik Lukács egy helyéről (Luk 2, 25–32) –, múlik is, ha folyamataiban nem veszünk részt, vagy a folyamatok akaratunk ellenére történnek. A kiemelten jó pillanatokban telik az idő, de a kiemelten rosszak is megváltoztatják az élet menetét. Az idő negatív múlásában az első látható változás Fecske Csaba életében, és – minthogy mindig önazonos – verseiben is, hogy az idő mellől elmarad a tér, megszűnik a téridő egysége, s miközben az idő halad, a lehetőségeiben korlátozottá vált ember helyhez kötötten próbálja értelmezni, értékessé tenni a redukált lét pillanatait.  

A teljes tanulmány ide kattintva olvasható.