Ajánló idei könyvheti kínálatunkból – Fellázadt szavak: Böszörményi Zoltán versei Márton László válogatásában

Böszörményi Zoltán Fellázadt szavak című válogatott verseket tartalmazó kötetét június 9-én (pénteken) 12.30 órától a Vörösmarty téren található nagyszínpadon mutatják be!
13-tól a szerző az Irodalmi Jelen standjánál ( 3-as pavilon) dedikál! 

Minden kedves olvasót szeretettel várnak!

„Szerencsés az a költő, akinél az ihletettség és a mesterségbeli tudás kéz a kézben jár, a kötött forma nem ellensége a mondanivalónak, nem érzi úgy az olvasó, hogy a költő csak játszik a szavakkal, nincs súlyuk, patinájuk a soroknak, és a vers olyan, akár egy szép épület, gyönyörködteti a szemet, de lakhatásra alkalmatlan, vagy mint egy gyönyörű női magas sarkú, megemeli a csípőt, kecsessé teszi a testet, de feltöri a lábat, nem lehet benne sétálni, csak tipegni ide-oda. A vers katedrálisa – most kicsit én játszom a szavakkal, kölcsönveszek egyet Böszörményi Zoltán Katedrális az örök télnek című, kötetcímadó verséből – olyan templom, amelyben az olvasó nemcsak rácsodálkozik a míves formákra, de benne elcsendesedhet, megnyugvásra, békére lelhet, választ kaphat az élet problémás kérdéseire: a magányra, a létbevetettségre, a szerelemre, a hitre, az identitásra.” (Varga Melinda bevezetőjéből Kántás Balázs A tér tenyerén – Közelítések Böszörményi Zoltán életművéhez című kötetéből.)
Böszörményi Zoltán költő, író, főszerkesztő, aki pályája kezdete óta tizennégy verseskötettel jelentkezett – az első, az Örvényszárnyon 1979-ben látott napvilágot –, most egy gyűjteményes kötettel lepte meg olvasóit: Márton László válogatta össze Böszörményi eddigi líratermésének legjavát. A Fellázadt szavak minden eddiginél árnyaltabb képet ad erről a sokrétű, megannyi gondolat, táj, érzelem, költő- és írótárs ihlette költészetről.

Ízelítő a Fellázadt szavak című kötetből

ARADI ANZIKSZ

Fénylő kövekre hajt fejet az árnyék,
mellé ül és töpreng a délután,
mintha mondanivalója volna még,
és nyár végi tájak illata száll.

Százéves bérházak unt szobáiba
oson, riadtan bújik el a magány,
dohos bútorok mögül int Thália:
indulhat a próba, semmi akadály.

Dérynéről, Jávorról monológ.
Valaki szaval, az utcán est lobog,
parki lámpa fénye vak foltra vadász.

A szűk pillanatban a volt színre lép,
dereng, falra veti árnyát egy emlék.
Sarkon guggol, télről álmodik a nyár.

AZ EGÉSZ FENOMENOLÓGIÁJA

Cserepeire zúzd a világot,
akkor megtudod,
milyen belül a rész.
A tört valóság is azt mutatja,
mi a felhőkön túl
az űr magányába vész.
Az idő szedi részeire azt,
ami átjut a szellem kapuján.
Az egész ámítja magát,
de nem szabad,
rész-világok laknak benne,
és mindegyik ereje más.
A végzetben ott az ellentmondás,
a végzettel nem lehet játszani,
mint a hatalmat, akarni kell!
A tudat abba is belebukhat,
hogy csak az út menti fát
ragadja magához,
és nem az (egész) éjszakát.

MÁRAI ÉBRESZTÉSE

Látod, a láncok, a hidak, a krúdys barátok,
az élet mindenütt aggályos kalandor.
Hitted: hited maradandó.

A múlt héten újrafestették
kassai szülőházadban a szobákat.
Kérdezte a festő –
Mi a kedvenc színe, mester? –
intettél, mintha mindegy lenne,
színezzék ki élettel.

Valér, az író – emlékszel a regényre,
az elfeledett fiókra, a hatlövetű pisztolyra,
egy töltény hiányzott a tárból,
a második már kollégád életét ontotta –
benne volt a rendőrségi jelentésben;
a valóság éber fele keveredett az álommal,
a sejtelem váltotta magát ténnyé,
varázskeverékké.

Midőn szoroz és összead az ihlet,
kivonhatja-e az ember magát önmagából,
s ha igen,
az a végzet?

Mondtad, mágia az írás, magasztos alázat,
elszabadult, vad folyók hömpölygése,
sodrásában az élet színes törmeléke,
cipeli magában a káprázatot,
mit sem törődve kórral, ragállyal;

az idő üszkös uszályról integet,
ha kitartóan rajta a tekinteted,
még visszanéz rád, mint örvény,
ha sokáig ott felejted szemed,
magával ránt egy ismeretlen test
a kietlen tájaira, ahol semmi sem fáj,
senki sem bánt;
az éj fodros árkádjai alól
az álmos világ tekint le rád.

Ne aludj nyugodtan!
Sebesebb, őrültebb lett e föld,
mióta vak fájdalmak űztek tova.
Minden utcasarkon éles pengék villognak,
s bár úgy tűnik,
béke van,
a fák bőre alatt is gyöngyözik a félelem.

A jövő vacogó foggal,
hóbuckák között didereg,
a szkepszis állványzatáról színpadi
az eleven valóság vergődése.

Aki az érvek hálójából
szabadulni igyekszik,
irgalmat sugároz,
foghíjas térképet rajzol
a tudat merevlemezére.

A hajótörött érzelmek kúszása
a remény fövenyén új attrakció
a San Diegó-i szörfözők mindennapjaiban.
Akik mindenüket feláldoznák
egyórányi semmittevésért,
ott sereglenek
a lehetőségek homokhullámain.
Az erezett ég alján
sötét fényeket rajzol köréjük
a kilátástalanság,
és árnyak osonnak kitárt karjaik fölött,
megízlelik a láthatárt.

Ébredj újra!
Vértezd fel magad a szóval;
az írás zabolátlan, vad folyójára figyelj!
Légy utazó,
óceánok kóbora,
a szent szenvedély kelt életre újra.

A KÖLTŐ TRÓFEÁI

Ritka szavakat gyűjtök, metaforákat,
városok illatát,
mint ahogy Schumacher halmozta fel
versenyautóit,
kezeslábasait, a sok trófeát.
A kötődések és az emlékeztető vajúdások
lila litániáit.
Hisz nem vezet-e minden ahhoz az egyhez,
a megismételhetetlenhez – és őrzi a pillanatot,
a száguldás ízét a szájban,
a legendákban?
Az univerzális mozzanatok morzsáit gyűjtögetem,
a lendület allegóriáit, a felmagasztalt
és áhított szerelmet.
Titánok vállán mozdul
az alapjaiban megváltozott valóság,
hogy a mágneses térerő arabeszkjeit,
az igazi mást
elmondhassam,
mit soha nem szóltak elődeim,
csak a jelenségek tekintetéből olvasható ki,
mi törvényszerű: egyedi evidencia,
nem beszél önmagáról,
de biztos,
precíz,
meghatároz.
Csak a csókban érzed ezeket az ízeket,
a felbolydultság zűrzavarában,
az imákban.
S ha megláncolják is kezed,
a szabadon száguldó
gondolattal működik képzeleted,
új világot teremthetsz,
dimenziót,
látványt,
fényességet,
új fészket a fényűző szónak.

LÁBATLAN IDŐ

Dolog az ember.
Előveszik, megedzik, munkára fogják.
Az anyag törvénye uralkodik felette.
Hiszen ő az univerzum,
az örökké egyensúlyra törekvő,
tobzódó anyag.

Az anyag felejt.
Nem úgy a fekhely.
Ahol egyszer megaludt az ember,
lenyomatát megőrzi a tér,
egy égi kéz fénymázzal vonja be,
jobban látsszék a pihenőhely,
ha véletlenül arra téved tekintetük,
ámuldozzanak a csillagok.

A vak térben
kézen állva jár a lábatlan idő.

Létösszegzés, életszenvedély és nyelvtisztelet Böszörményi Zoltán költészetében

Részlet BOLLOBÁS ENIKŐ esszéjéből

A Böszörményi Zoltán verseiből Márton László válogatta kötet a szer­ző eddigi életművének hiteles lenyomata. A nyolc fejezetbe – Játék a széllel, A szerelem illata, Majorana homokórája, A vers nem lett osz­tályharcos, A dolgok síkos felületén, A lélek varázsbotja, El nem küldött levelek, Az elvarázsolt szilvafa – rendezett versfolyam tartalmazza a legjelentősebb műveket, reprezentatív képet adva a költő több évtize­des pályafutásának állomásairól, legfontosabb témáiról és elkötelezett­ségeiről, valamint változatos formaművészetéről.
A kötetet keretező két ars poetica – A vers és A költő trófeái – hit­vallásként tartalmazza Böszörményi elveit a szenvedéllyel megélt élet poétikai projekciójának értékéről, a szó mindenekfölöttiségéről, vala­mint a nyelvhasználat és a versírás szentségéről. Ezek a gondolatok rendre visszatérnek a kötet más darabjaiban is, megerősítve a nyelv és a költészet iránti elkötelezettségét. Költői küldetése, mint írja, nem ke­vesebb, mint „közös nevezőre hozni / arasznyi létünkkel / a végtelent” (Mint fényreklámok), tudván azt is, hogy „A költőből is az Isten üzen” (A történelem folyosóin). Mi több, Böszörményi azt is tudja, hogy a 20. század vérzivatarai után a nyelv költői megtartása a megmaradás egyet­len záloga: „Maradt hát a szó, a szent lobogóra tűzhető” (Katedrális az örök télnek). Másutt pedig ezt olvassuk: „Csak szavakkal menthető meg / a fuldokló gondolat” (Megmaradni). Az aradi születéssel kapott szellemi örökség kötelezi a költőt a forradalmi poétikára, az önmagával és a nemzettel való folyamatos – hol önostorozó, hol kamaszos – Esti Kornél-os – szembesülésre (Katedrális az örök télnek), a verset tekint­ve a lázadás, a forradalom legfőbb formájának. A vers egyúttal a leg­magasabb méltóság is: „A magyar szó a rangom” – írja a Megmarad­ni című versben, eszünkbe juttatva Faludy ódáját a magyar nyelvhez, vagy még inkább Kosztolányi emlékezetes hitvallását – „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható”1 –, amivel Bö­szörményi bizonyosan egyetért.
Böszörményi nyelvfelfogása továbbá Whitmanéval is rokon – aki, te­gyük hozzá, az egész életmű egyik eredetpontjaként jelenik meg a válo­gatásban. Whitman a nyelvet belső énje „ádámi” kiterjesztésének tekinti; felfogása szerint a nyelv hatalom, mely a beszélőt is hatalommal képes felruházni. Mint az Amerikai ábécéskönyvben (An American Primer) kifejtett gondolatokból tudható, Whitman a szavak puszta referenciális jelentésén túl azok „önnönvalóságára” helyezi a hangsúlyt: az „ameri­kai szavak” − melyek egyúttal a nemzeti jellem lenyomatai is − „mind kézzel foghatók és tiszta életűek, saját szövettel és szépséggel” rendel­kező entitások.2 „A szavak élnek és izmosak – járnak, néznek, lépnek, magabiztosságot sugallva.”3 A nyelv Whitmanhoz köthető anyagszerű szemlélete egyértelműen megjelenik Böszörményinél is: a szavak nála is fizikai kiterjedésűek, tárgyak, hiszen az ő verseit is „Meg lehet tapogatni, rugdosni, szagolni, nézni, / hálni lehet vele” (A vers). Továbbá nála is hatalom a nyelv, amely a nemzet megmaradásának feltétele.

A teljes tanulmány ide kattintva olvasható.
 

***

Szüntelen rácsodálkozás a világra

Részlet LAIK ESZTER esszéjéből

Szimbolikus értékű, hogy a jelen kötet élén álló, mintegy mottóként szereplő költemény címe: A vers. A benne foglaltak nem üres szavak: költőjük megélte a vers „hús-vér” valóságát, hiszen életének egy pont­ján a költészet adott új irányt számára, és terelte vissza több évtized múltán ahhoz a valósághoz, amely igazán a sajátja: az irodaloméhoz.
E kiemelt költemény első sora óhatatlanul Kányádi Sándor szálló­igévé lett mondatát idézi fel az olvasóban: „A vers az, amit mondani kell.” A Böszörményi-vers még tovább megy: „a tanúság arra, hogy vagyunk”. Létkérdés, minden értelemben. Szembesülés, „ősanyag”, az élet motorja. Mint a költő írja: „a tér, melyben az idő az anyaggal kézen fogva jár”.
Talán nem is egészen véletlen, hogy a kötetnyitó költeményben Böszörményi Zoltán akarva-akaratlanul Kányádi Sándort invokálja. Hiszen Kányádi volt életének egyik olyan mestere, akinek jelenléte a pályakezdés pillanataiban szinte eldöntötte, hogy az akkor ifjú szárny­próbálgatóból karakteres hangú költő válik. A kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kört látogató, illetve a Napsugár című lapban tizenévesen publikáló Böszörményi olyan, mára klasszikusokká lett költők keze alatt forrott ki, mint – Kányádi mellett – Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Király László, Csiki László, Farkas Árpád, és még megannyi jeles alkotót említhetnénk a két Forrás-nemzedékből. E generációs jegyek, akár a felmenőinktől örökölt vonások, szinte bevésődtek Bö­szörményi Zoltán költészetébe, és bármely korszakának verseskötete­it lapozzuk fel, megtaláljuk az elődök életművéhez felnövő, hozzájuk méltó színvonalon csatlakozó művek sorát. Érdemes ilyen szemmel is olvasni a jelen válogatást, és ráismerni többek közt a Lászlóffy Ala­dár-féle bölcsességéből táplálkozó sorokra („ha vét mások ellen / elvár­ja / ne számítsa azt fel az Ég / csak az Úr fura rögeszméje / a bűnbee­sés...” – Az Úr fura rögeszméje); a Kányádi Sándor balladisztikusságát idéző ritmikára („erősödöm magányomban / bőröm mint a dobok háta / koppan rajta bánat-pálca” – Fekete madár); vagy a Szilágyi Domo­kos halálvárását hátborzongató közelségbe hozó alludációra („A csil­laghullás azonban nem jelent, / nem jelenthet lemerülést a semmibe. / A semmi is csak a vanban van, / ahol megtörténhet, / múltunk sincsen, jövőnk se lesz” – Majorana írja Szilágyi Domokosról). Kiemelendő itt a Forrás-alkotókhoz a hetvenes években csatlakozó, Böszörményi Zoltán életében nemcsak költőtársként, de jó barátként is meghatározó szerepet játszó Szőcs Géza alakja, aki nem csupán több alkotás meg­szólítottja e kötetben, de lírája hangulatai újra és újra felbukkannak a kötet lapjain – olvassuk csak el a Forradalom, az Ötcsillagos luxusvers vagy a Majorana: Désirdesarts című költeményeket.

A teljes tanulmány ide kattintva olvasható.
 

Nem jó egy életművet bezárni a nemzeti kultúrába – Böszörményi Zoltán könyvbemutatója

Részlet VARGA MELINDA tudósításából (2023. május 4., Ötpacsirta Szalon)
 
A jelenkori magyar irodalom egyik legnagyobb kihívása minden kiválósága és sokszínűsége ellenére az, hogy megtalálja az olvasóhoz vezető utat. Míg Ady Endre versesköteteit húszezer olvasó, előfizető várta, egy mai magyar költő 3000–4000 eladott példánnyal már sikertörténetet ír, irodalmi „celeb”, akire mindenki felfigyel. Az olvasási szokásaink megváltoztak, a kultúrafogyasztói ingerküszöb más lett, verseskötetet izgalmasan bemutatni kész bűvészmutatvány.
 
Kevés az a kortárs irodalmi esemény, ahol több mint hetven ember ül a közönség soraiban, a rendezvény pontosan kezdődik, a teremben a felolvasás alatt feszült és sejtelmes csend uralkodik, a pódiumbeszélgetés során nem kerülnek elő az okostelefonok, az olvasó bő egy órára elszakad a virtuális tértől, hagyja, hogy a vers megérintse, hasson az érzelmeire,  a tudatára, kavarja fel, változtassa meg a világról alkotott képét.
 
Böszörményi Zoltán Fellázadt szavak című válogatáskötete A vers című művel indul, A költő trófeái című verssel zárul, ezzel keretbe helyezi, megfogalmazza azt, amit a költészetről, a vers szerepéről, a gondolat, a szó mágikus erejéről gondol. A kötetbemutatót is ez a két költemény keretezte.
 
„A vers a felszabadításáról szól, önmagad szabadítod
fel önmagad alól, a téged minduntalan leigázó valóságból.
 
A vers a csend, a megismerés, az eldördülő ágyúban a golyó” – hallgattuk a szerző színésznek is becsületére váló, szép előadásában az est nyitódarabját.
A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Ötpacsirta Szalonjában megannyi olvasó, szakmabeli kíváncsian hallgatta, miért különleges az eddigi költői életművet átfogó válogatáskötet, és hogyan rezonál a felolvasott szöveg Bánkövi Bence impozáns csellójátékával. Mivel maradunk egy olyan est után, ahol a metafizikus, a spirituális és a szerelmes, valamint nagy elődökhöz, nemrégiben elhunyt kortársakhoz és a világirodalom jeles képviselőihez kötődő szöveghálóval, áthallásokkal és költői allúziókkal találkozunk.
 
A teljes tudósítás ide kattintva olvasható.

 
***

Bemutatták Böszörményi Zoltán Fellázadt szavak című válogatott verseskötetét

Részlet a Magyar Nemzet online tudósításából (2023. május 5.)

Szenvedélyes szerelmes versek, megkerülhetetlen és tragikus történelmi témák, identitás, hazaszeretet, Ettore Majorana, a titokzatos atomfizikus-alakmás, levélvers Ady Endrének, Kavafisznak, Csoóri Sándornak, Thomas Mann-nak, Tamási Áronnak, Szőcs Gézának, Kondrád Györgynek, elbeszélő költemény egy kényszerleszállásról, létösszegzés, tájversek, egzisztencialista líra, mindez változatos stílusjegyekkel és gazdag formaművészettel – Böszörményi Zoltán Fellázadt szavak című kötete Márton László válogatásában, a több évtizedes költői pálya sűrített lenyomata.
Az olvasó betekintést nyerhet Böszörményi Zoltán nyolc ciklusra tagolt verseskötete révén a költő legfontosabb témáiba, az alkotói életút eddigi állomásaiba az első kötetektől a legújabb versekig. Fontos megjegyezni: a Fellázadt szavakban megjelent versek szövege nem egyezik az évek folyamán nyomtatásban vagy online publikált költeményekkel, a mostani változatok a végleges, hiteles lenyomatok.

A teljes tudósítás ide kattintva olvasható.