Felragyog a remény gyémántja

Mezey Katalin születésnapjára
 
 
Ha én is eltöltök a földön nyolcvan évet,
vajon szóba állnak-e velem is,
legalább az idő titkosírását ismerő,
tél ellenében virágzó növények?
                            (Mezey Katalin: 
                                                   Anyám mindig tud valami újat)
                                  
A gondolatot,
mint ajándékdobozt,
ha kibontod,
mennyi mindent
találsz benne,
ami mind-mind fontos.
Ne feledd:
 
Ne hagyd a kertben azt, akit szeretsz.
 
A nyugtalanságnak ősszel
virágmézillata és -íze van.
Szavainkat
harmatcseppek fényesítik,
szívünkben
emlékek kanóca füstölög,
halkan ketyeg
a mindenség órája
a naplemente ablakában.
De felvillan,
újra felragyog a remény gyémántja,
s a város reggel ötkor
felölti munkazubbonyát,
megtelik életzajjal a virradat,
a kertek alatt új vágy szalad.
 
Munkálkodni kell,
mert a munkát
befejezni nem lehet soha.
Aki erre adta fejét,
látja a jövőt,
érzi a dolgok lényegét,
hallja az éteri zenét.
A mindenség polcait,
kincsekkel rakja teli,
a fák ágaira rügyeket tervez,
megöntözi gyökereit,
ágyásait úgy gondozza,
a vérszegényebb virág is
szót fogadva kivirágzik.
 
Nagy, zöld madár ül a fészkén,
elmúlt héten repült vissza,
tollait a szél borzolja,
szemében villó fénylevél,
körülötte látomások,
aki jót lát, így világol,
új világot teremt a világból.

A gondolatot,
mint ajándékdobozt,
ha kibontod,
mennyi mindent
találsz benne,
ami mind-mind fontos.
Ne feledd:
 
Ne hagyd a kertben azt, akit szeretsz.