A tiszta látás a tisztánlátás művészetéhez
Néhány hónapja ünnepelte Nádas Péter nyolcvanadik születésnapját, s ennek alkalmából megajándékozta olvasóit. A Jelenkor Kiadó publikálta az író legszemélyesebbnek tartott művét, a Rémtörténetek című regényét, valamint az Egy teljes év – Beszélgetések Nádas Péterrel című interjúkötet, amely Károlyi Csabával több mint egy éven át Zoomon folytatott beszélgetéseik szerkesztett változata. Végül a Deák Erika Galériában megnyílt Nádas Péter Minimo (Minimális) című fotókiállítása, és ehhez kapcsolódóan megjelent a kiállítás fotóanyagát és egy eddig teljes terjedelmében nem olvasható esszét, A sötétség színeint tartalmazó album a Galéria gondozásában.
Nádas Péter eredeti szakmájára nézve fényképész. Apja 1958-as öngyilkossága után az akkor tizenhat éves író nagynénjéhez, Aranyossi (Nádas) Magdához került. Ekkor dönt úgy családi hatásra, hogy a Petrik Lajos Vegyipari Technikumot félbehagyva fényképész szakmunkás tanulóként folytatja tanulmányait: „Amikor a család végül is reménytelen esetnek nyilvánított, s a nagy kupaktanács tagjai azt javasolták, hogy legyek fényképész, ha már egyszer tanulni nem tudok, az egyik nagybátyámtól kölcsönkaptam egy tüköraknás gépet…” (Valamennyi fény). Az iskola befejezése után nagynénje révén a Nők Lapja fotóriporter-gyakornoka lesz, majd a MÚOSZ kétéves újságíró-iskoláját elvégezve a Pest Megyei Hírlap fotóriportere, újságírója. A hivatásszerű fényképezéssel 1968-ban hagy fel, amikor Kisorosziba költözve végleg az írásnak szenteli magát. A fotózást azonban nem hagyta teljesen abba, az ezredforduló óta egyre többször mutatta meg a nagy nyilvánosságnak képeit. Bazsányi Sándor irodalomkritikus három ciklusra osztotta Nádas Péter eddigi fotóművészeti munkásságát: Valamennyi fény, A fa-ciklus és Világló részletek.
A Valamennyi fény ciklus, amely az azonos című, 1999-ben megjelent fotóalbumról kapta elnevezését, a pályakezdéstől a 90-es évek közepéig tart, s az író analóg fotóművészeti időszakához kötődik. A fekete-fehér fotók tematikusan négy csoportra oszthatók: a fotóriporteri munkájához kapcsolódó szociofotók, családtagokról, barátokról készített fényképek, táj és csendéletfotók. Már itt megmutatkozik, hogy Nádas a fény-árnyék viszonyát kutatja: „szürkék fokozatait, amelyek feketéből a fehérbe vezetnek bennünket…”(Valamennyi fény). Fényt, csendet, levegőt, szelet, árnyékot fotóz. „Ha a figyelem semleges, ha éppen semmit sem akarunk, még csak nézni sem, akkor ösztönösen követjük a fény és az árnyék útját.” – vallja a Világló részletekben. Az analóg fotózást felváltó digitális technika térhódítása után Nádas Péter úgy döntött, szakít a fotózással. Laborját felszámolta, képeinek zömét (több mint hatszáz fotót) a svájci Zugban található Kunsthausnak ajándékozta, ahol 2012-ben Az írás sötétkamrájában című kiállításon mutatták be az anyagot, míg egy kisebb, de a fotográfusi pálya minden szeletét reprezentáló anyag (123 kép) a Petőfi Irodalmi Múzeum birtokába került. Ez képezte a 2012-es „… mit tesz a fény” című kiállítás anyagát.
A fa-ciklus születésének történetéről Nádas Péter a Világló részletek – Egy agg fényképész búcsúja a fotográfiától (Új Forrás, 2010) című esszéjében – amely éppannyira elválaszthatatlan a Világló részletek. Emléklapok egy elbeszélő életéből (2017) című kétkötetes memoártól, ahogy Nádas írói tevékenysége elválaszthatatlan fotóművészi életművétől – így számol be: „Ugyanabban a fényben kétszer nem fürösztheted meg arcodat. Akahito egyszer egy kerek éven át, minden nap többször, ugyanarról a helyről, egy öreg fát fényképezett. El nem mozdult mellőle, mégsem sikerült egy év alatt két egyforma képet csinálnia.” Az író Akahito fiktív karakterén keresztül egy saját fényképészeti projektjének történetét elevenítette fel, ugyanis ő is egy éven át folyamatosan fotózta polaroidgépével a gombosszögi kertjében álló vadkörtefáját. Ez a sorozat először a 2003-ban a Mai Manó Házban megrendezett Egy vadkörtefa című kiállításon volt látható. Később az író illusztráció formájában 160 darabot felhasznált a Saját halál című esszéjéhez, amely a klinikai halál átéléséhez vezető szívrohamának (1993) történetét meséli el. Az évszakok változását dokumentáló képek így egyben a betegség lezajlásának fázisait is szimbolizálják.
Az analóg fotózás ellehetetlenülésével úgy tűnt, az író fotóművészeti pályája is lezárult: „Ha már nem érhetem meg a fény mennyiségét és a kapott értéket nem állíthatom a megvilágítási idővel és a mélységélességgel semmilyen relációba, akkor agyő veletek édes mérnökök, a fényképezést én a magam részéről befejeztem. És mégsem értem a dolog végére. Ha már van két szemem a térlátáshoz és van egy drága smartphonom fényképezési funkcióval, akkor néha mégis megnyomtam a gombot.” (A sötétség színein) Így született meg a Világló részletek ciklus, Nádas Péter digitális fotóművészetének máig tartó korszaka, amelynek a mostani kiállítás is a részét képezi. Mint az analóg technikánál, itt is a fény-árnyék viszonya foglalkoztatja, pontosabban a fény és árnyék képalkotó hiányosságainak feltérképezése, a pixelzavarokból fakadó hibalehetőségek vizsgálata, amelyek révén művei rokoníthatók a digitális fotózással kialakult új stílusáramlattal, a hibaizmussal. A hibalistákhoz hasonlóan Nádas is épít a véletlen képalkotó szerepére: „Szemben az analóg fényképezéssel, a digitális nem fényre, hanem színre érzékeny, függetlenül attól, hogy mennyi a fénymennyiség, minden színt föl akar fogni, akkor is fölfogja, ha ott nincs annyi fénymennyiség, ami által a színt felfoghatja, ilyenkor zavarba jön, és a saját pixeleit rajzolja ki, tehát hibázik.” ( A sötétség színein). Szívesen játszik a szerkezet mérnöki gyengéivel, ahogy a kertjéről készült éjszakai tájképein az erős holdfénytől, illetve pszeudoportréin a nagyvárosi éjszaka mesterséges fényeitől a pixelzavarok elképesztő színfoltokat kevernek ki, és érdekes valőröket hoznak létre. De a digitális technika nemcsak a fényérzékenységet szüntette meg, lecserélve azt a színérzékenységre, hanem vele együtt a reneszánsz óta az európai művészetet meghatározó perspektivikus ábrázolást is. A Vanitas-képek hangulatát felelevenítő csendéletei így egyrészt kétdimenziós hatásukkal Cézanne festményeinek síklátásra épülő világához vezetnek vissza, másrészt erős, kontrasztos színeikkel a múlt századvég festészetre érzékeny fotográfusainak piktorialista szemléletmódját idézik meg.
A harminc fotót felvonultató kiállítás nagyobb része a Rémtörténetek megírása közben született. Az alkotói munkafolyamatban kivételes módon kapcsolódott össze, és reflektált egymásra Nádas Péter írói és fotográfusi énje: „A természetes emberi gyengékkel folytatott játék már csak azért is fontos lett, mert éppen rémtörténeteket írok, s minél rémesebb a történet, azaz minél inkább az emberi tudat mágikus és archaikus rétegeiből táplálkozik, írásához annál inkább kell nekem a tisztánlátás és a tiszta látás.” (A sötétség színein)
Az album képeit kísérő esszé, A sötétség színein, amelyet Orzóy Ágnes fordításában angolul is olvashatunk, a fotós szakma olyan rejtélyeibe vezeti be az olvasót, mint az analógfilm-márkák közti különbségek vagy az analóg és a digitális fényképezés eltérő filozófiája.
Talán Földényi F. László szavaival jellemezhetjük legtalálóbban Nádas fotóművészetét: „Meglátni azt, amit szigorúan értelmezve nem lehet meglátni, ilyesmiben segítenek Nádas fotói.” Az album fotói és a hozzájuk fűzött esszé pedig pont ahhoz segíthetik hozzá az olvasókat, hogy olyat is megláthassanak Nádas Péter segítségével, amit maguktól nemigen látnának meg.
Nádas Péter: Minimo. A sötétség színein. Deák Erika Galéria, Budapest, 2022.
A kép forrása: http://www.deakerikagaleria.hu/index.php/kiallitasok/2022/item/166
