Prológ

Petőfi, akkor még Petrovics, Sándor diákkorában színész szeretett volna lenni. Úgy érezte akkor, hogy erre született. Később rajongva írja: mi szép, mi szép, mi szép a mi föladatunk… Önök jól tudják, nem színész lett, hanem költő, a magyar és a világirodalom állócsillaga. Az Alföldön született szlovák szülők gyermekeként. S a legmagyarabb költő lett. Úgy látszik, a szülői géneknél olykor meghatározóbbak a szülőföld rögei.

Most felidézzük Önöknek egy zseniális ifjú kudarcokkal, csalódásokkal, újrakezdésekkel teli útkeresésének néhány epizódját. Ma úgy mondanánk: a pályaválasztás nehézségeit.

Van egy ragályos hollywoodi téveszme, amely azt sulykolja, hogy bárki vagy bármi lehetsz, csak nagyon kell akarnod. Hogy nagyon tudd akarni, hinned kell abban, hogy mindenre képes vagy. Kiknek a példájával szokták ezt bizonygatni? Csupa kivételes képességű emberével. Mit bizonyít Luciano Pavarotti, Karikó Katalin vagy Milák Kristóf példája? Annyit csupán, hogy ha nagyon akarsz valamit, és van hozzá tehetséged, elérheted. Szorgalmas tanulással, kitartással, bár általában nem árt, ha besegít a szerencse is. A valóságban, tudjuk, nem lehetünk akárkik, akik csak akarunk, ne kergessünk hiú ábrándokat. Csak azok lehetünk, akik vagyunk, s amivé válhatunk. A Peer Gynt-i kérdés: érd be önmagaddal, vagy légy önmagad. Nem ugyanaz! Utóbbiért érdemes küzdeni! A saját talentumunkért. A saját utunkért. A saját sorsunkért.

Vajon Petőfi lehetett volna nagy színész? Akarata, elszántsága, kudarctűrő képessége – mint majd kiderül – volt hozzá. Tehetsége? Szerencséje? Ebben már nem lehetünk olyan biztosak. S volt még egy nagy hendikepje: a megalkuvást nem ismerő őszinteség – ami egy hazug világban nem a legjobb ajánlólevél.

Nemcsak ő akart színész lenni. Megkísértette a pálya ifjan a költőbarátot, Arany Jánost, sőt diákkorában még a haza bölcsét, Deák Ferencet is. Alighanem így van ez máig. A színészetben önmagát keresi minden ifjú lány és fiú. Mert meg akarja mutatni magát a világnak, vagy, mert választ keres arra kérdésre, hogy ki is ő valójában. Ezt tanácsolja vagy 3000 éve a delphoi jósda bejáratának felirata: Gnóthi szeauton. Ismerd meg önmagad!

Vajon Petőfi ismerte önmagát 19-20-21 éves korában? Ha ismerte, miért akart mégis színész lenni? Logikus ez? Ó, ha a logika iránytűje elég volna a saját utunk megtaláláshoz! Jókai Mór visszaemlékezve pápai diákkorára ezt írta magáról és barátairól: „Én festő akartam lenni, Petrics Soma költő, Petőfi pedig színész.” Tudjuk, mindenki más lett: Jókai író, Orlai Petrics festő, Petőfi költő.

Olyasmi ez, mint Kolumbusz Kristóf sztorija. Ő is rendkívül makacs és kitartó ember volt; igen, különben nem tudta volna fölfedezni Amerikát. Ám arra is szükség volt, hogy Amerika ott legyen. Ez nem függött Kolumbusz akaratától. Ráadásul – tudjuk jól – Kolumbusz igazából Indiába készült. Vagy ez volna az igazi Kolumbusz tojása? Törekedj Indiádba lankadatlanul, s akkor megtalálhatod Amerikádat – legjobb önmagad?

Kezdődjék a játék. Jó időmúlatást kívánok!

Szereplők

P. – Petrovics (Petőfi) Sándor

Diáktársai, barátai:

Petrics Soma

Kozma Sándor

Ács Károly

Lantay Sándor

Demjén Ferenc

Jókay Móric

Pákh Albert

Vachott Sándor

Várady Antal

Bocsor István, pápai tanár

Gyenesné, Jókay szállásadója

Laura, a lánya

Vahot Imre, a Pesti Divatlap szerkesztője

Egressy Gábor, a Nemzeti Színház színésze

Szűcs János, P. dunavecsei tanítója

---

I. rész

Első kép

Pápa, 1842 nyara

1. jelenet

A református kollégium önképzőköri terme, jelen vannak P. barátai: Lantay Sándor, Kozma Sándor, Petrics Soma, Ács Károly

LANTAY. Mit gondoltok, miért ilyen dühös? Tegnap az utcán, kedvesen megszólítottam: kérdeztem, honnan jössz? Csak úgy odabökte: a hátam mögül. Próbáltam elütni a dolgot, s fordítva firtattam: és hova mész hát? Az orrom elé, ha végre kitérsz az utamból. Már szinte kiabált. Mi az ördög baja lehet?

KOZMA. Én a folyosón, a fekete tábla előtt találkoztam vele, ahol ki volt írva a neve. Kérdeztem: mért idéztek be? Vasvillaszemekkel nézett rám, aztán szétrántotta szürke és bizony eléggé kopott köpenyét, s szinte rám förmedt: azért, mert a köpenyemnek nincs bélése. Miért? Én sose bántottam.

PETRICS. Ez a düh és dac nem nektek szól, hanem a világnak. Arról van szó, barátaim, hogy nincs pénze, s nem tudja a tandíjhátralékát kifizetni. Az apja tönkrement, mészárszékét elvitte az áradó Duna, amije maradt, elárverezték. Otthonról pénzt nem várhat; itt, Pápán volt pár diáktanítványa, de egy ravasz ügyvéd azokat is elhalászta tőle. Aztán Sopronba ment katonának, beteg lett, leszerelték. Ebben a nyári katonaköpenyben vészelte át a telet. A katonaság után a színészettel próbálkozott – az is teljes kudarc. Nincs semmi pénze és kilátástalannak érzi a helyzetét. Ugyan, mitől lenne jó kedve?

ÁCS. Attól, hogy ő közöttünk a legtehetségesebb; az irigyein kívül mindenki szereti – vagy szeretné, ha hagyná magát. Miért marja el maga mellől a legjobb barátait? Miért ilyen nyughatatlan? S egyáltalán: mi a fenének ment el katonának? Szerintem nincs olyan ellenség, amelyik megijedne tőle. (Nevet)

PETRICS. Ne gúnyold, ha meghallja, soha többé nem áll szóba veled. Miért állt be katonának? Kétségbeesésből. Dacból. Reményből. Megértitek, ha elmesélem. Ostffyasszonyfán nyaraltunk együtt rokonainknál, Salkovicséknál. Gyönyörű nyár volt. Úri társaságokba jártunk, vadásztunk, ő nem csak vadra. Szerelmes lett a szomszéd földbirtokos lányába, és természetesen verseket írt hozzá. Ősszel biztosra vette, hogy Salkovicsék segítik a továbbtanulását. Joggal hitte, végtére is házigazdánknak és öccsének nem kevés köze volt a Petrovics család tönkremeneteléhez.

LANTAY. Hogyhogy?

PETRICS. Rokoni kölcsönt kértek, s nem fizették vissza, akkor sem, amikor István bátyámat már a végrehajtó kerülgette. Szóval – talán lelkifurdalásból – Salkovicsék vendégül látták ugyan Sándort, de úgy látszik, hamar megunták a szegény rokon pátyolgatását. Bár az is lehet, hogy a szomszéd birtokos panaszolta be a lányának titokban küldött versek miatt. Pedig Sándor még csak meg se szólította a lányt; azt hiszem, nála a szerelem a versíráshoz kell. Szerintem nem is a lányokba szerelmes, hanem a költészetbe. Mindenesetre Salkovics uram nagy veszedelmet érezhetett, mert amikor elutazott, levelet írt a feleségének, melyben az állt, hogy Károly fiúkat meg engem küldjön vissza Sopronba, az iskolába, Sándornak pedig – így mesélte ő később szinte sírva – adjon pár forintot, s menjen, ahova tetszik, úgysem lesz belőle egyéb komédiásnál.

ÁCS. És az asszony csak úgy kidobta a vendéget?

PETRICS. Nem volt szíve, se mersze a szemébe mondani, mit akar a házigazda, ezért a levelet kint hagyta a zongorán, ahol Sándor délutánonként zongorázni szokott, jól látható helyen. Ő észrevette, elolvasta, és már csomagolt is. Úgy döntött, beáll katonának. Sopronba gyalogolt, mert fülébe jutott, hogy az ott állomásozó Gollner gyalogezredet hamarosan áthelyezik Tirolba. Ez megtetszett neki, hisz sosem járt még külországban, s mindig vágyott világot látni.

KOZMA. Akkor miért hagyta ott a katonaságot?

PETRICS. Mert az ezred nem Tirolba ment, hanem Horvátországba. Aztán – mint mondtam – megbetegedett, s hamarosan leszerelték. Akkor jött vissza Pápára. Amikor beállított hozzám, hirtelen nem tudtam, ki az. Vékony katonaruháját a havas eső teljesen átáztatta. Olyan kicsi és olyan sovány volt, hogy csak akkor ismertem rá, amikor átölelt, rázkódva a visszafojtott sírástól. Amikor megmelegedett, egy ruhámat tukmáltam rá. Elmesélte az egész borzalmas katonaságot, s csak a végén, félve kérdeztem tőle: miért jöttél? Mi a célod? Miből akarsz megélni? Azt mondta: nem tudja. Talán ügyvéd lesz vagy tanár, hogy elszegényedett szüleit minél előbb segíthesse.

KOZMA. Ügyvéd? Tanár? Az bármelyikünk lehet, de költő... Ír verset itt mindenki, Lantay is, Ács is, én is, meg Jókay… bár ő inkább festő szeretne lenni.

ÁCS. Festő? Dehogy, ír titokban ő is, de talán ő érzi leginkább, hogy Sándorral versben versenyezni nem lehet. Versben versenyezni, jó mi?

KOZMA. De hol késik? Megjött végre! Vagy mégsem?

*

2. jelenet

Bocsor tanár úr és kicsit később P. jön

BOCSOR. Jó napot, fiúk. Kezdhetjük? Itt vannak mind honunk leendő koszorús költői?

MIND. Jó napot, tanár úr.

PETRICS. Már csak Petrovicsot várjuk, ő kezdené a Lehel első énekével.

P. belép.

BOCSOR. Jöjjön, fiam, kezdje hamar, mert nem jut idő mindenkire.

P. Tanár úr, most inkább szeretnék kimaradni. Siettem vele, de még nincs készen. Át kell írnom.

BOCSOR. Dicséretes a műgond, de az ön verseiben éppen az a megkapó, hogy egyszerű szavakkal, természetesen is képes sok mindent kifejezni. Mondja csak, ahogy van, később majd átírhatja. Csak aztán el ne rontsa.

P. Nem fogom.

BOCSOR. Kezdje hát.

P. (kiáll a többiek elé, s szavalja (amikor fölemeli a hangját, kissé orrhangra vált)

Mennydörg az óriás kürt
Lehelnek ajakán.
Örvendve nyúl ezer kar
Kifent acél után.

Vérszomjazó örömben
Szikráznak a szemek,
Telt a kebel dicsétől
Harc nagy reményinek.

Jaj annak! aki ellen
E nép kardja száll.
Jaj annak! sorsa lészen
Gyalázat és halál.

BOCSOR. Álljon meg, fiam! Rhinolália. Ez bizony rhinonália aperta. Szépen, nagy láttató erővel idézi fel a kalandozó magyarok dicső harcát, mely majd a jól ismert tragédiába fúl, de ez az orrhang nem igen illik a hős Lehel mennydörgő kürtjéhez.

P. (megdöbbenve) Orrhang?

BOCSOR. Igen, bizonyos lelkiállapotban túlságosan elől képezi a hangot. Próbálja úgy mondani, ahogy a hétköznapokban beszél. Önnek kifejező, de kissé fakó, kopogós a hangja, bizonyára azért igyekszik – akaratlanul is – jobban zengetni. Képzelje, hogy szólna a Zalán futása: (orrhangon, túlozva) Hol vagyon, aki merész ajakát hadidalnak eresztvén, a riadó vak mélységet fölverje szavával… Illúzióromboló.

P. (kissé türelmetlenül) És én mit tehetnék merész ajakammal, hogy az orrhangom elenyésszen?

BOCSOR. Nézze. A magyar nyelv alapvetően orális, tehát a hangok többségét a szájüregben képezzük. Kivétel négy orrhang. Na, melyek, Ács?

ÁCS. Az m, n, ny, és az r.

BOCSOR. Úgy van. Önnél a probléma az, hogy a lágy szájpad és az ínycsap nem emelkedik fel és hátra annyira, hogy amikor kell, elzárja az orrüreget. Ettől válik a beszéde nazoorálissá. De ettől meg lehet szabadulni. Kell hozzá pár mondat, amelyben nincs m, n, ny és r. Ezeket mondogassa befogott orral. Normál esetben tökéletes lesz a beszéd, a szájüregben zajlik le minden, az orrüreg zárva marad, hisz nincs a szövegben orrhang… Ki tudna egy ilyen mondatot?

LANTAY. Talán ez: Fekete bika pata dobog a pepita patika köveken.

BOCSOR. Majdnem jó. Mondja mindenki befogott orral.

Mondogatják, eltévesztik, hangzavar, nevetés.

BOCSOR. Csöndesebben, Petrovics nem hallja a saját hangját. (P.-hez.) Az ön beszéde – ha hallotta – még csúnyábban orrhangú lett, mert a levegő nem távozhatott az orrán, hisz befogta. Ám ha már hallja a saját orrhangját, javítani is tudja majd.

P. Hogyan?

BOCSOR. Igyekezzék a szöveget nagyon erősen nyitott szájüreggel, erős ajak- és nyelvartikulációval mondani, ügyelve arra, hogy a hangot vivő levegőáramlást előre, a szájnyílás felé próbálja vezetni. Ha sokat gyakorolja, menni fog. Úgy tudja ellenőrizni, hogy mondja a fekete bikát, s közben befogja az orrát a hüvelyk meg a mutató ujjával – mutatja –, aztán szekundumonként váltakozva: befogja, kiengedi, befogja kiengedi. Ha a beszéde közben nem változik, akkor megszabadult az orrhangtól.

Folytassa a verset, most ne törődjön semmivel!

P. (előbb majdnem tisztán, aztán vissza-visszacsúszva az orrhangra):

Még egyszer zúg riadva
A szélvészhangú kürt
S az alemann seregre
A dúló szittya tört.

S vérnek patakja árad
Az eltiport mezőn,
Kietlen rém-halommá
A holtak teste lőn.

Még vínak oly erősen,
Oly fáradatlanúl!
A szittya kar csapásin
Sok alemann kimúl.         

LANTAY. (a háttérben kuncogva utánozza P.-t, orrát befogva eltúlzott orrhangon) … Sok alemann kimúl. Kimúl.        

P. (megáll, fagyosan Lantayra néz, majd sértetten kirohan.)

A teremben dermedt csend.

BOCSOR. Miért csinálta ezt, fiam?

LANTAY. Én csak…

TÖBBEN. Menj utána, kérj bocsánatot, és hívd vissza.

LANTAY. Hogy lehet egy ilyen kis tréfán megsértődni? Egy mimóza.

PETRICS. Hagyd ezt, Lantay. Ő ide többé nem jön.

ÁCS. Akkor mi lesz az önképzőkör örömünnepén? Nélküle semmit sem ér az egész. (Lantayhoz) Menj utána, kövesd meg, engeszteld ki mindenáron. Tudod, hogy a legkisebb sértést, gúnyolódást is képtelen elviselni. Viszont, amilyen hirtelen a haragja, talán olyan gyorsan el is enyészik. (Lantay el)

Jókay Móric jön, mit sem sejtve.

JÓKAY. Fiúk, a Petrovics verse megjelent az Athenaeumban. Vörösmarty és Bajza lapjában. Nem is tudtam, hogy küldött be verseket ez a csibész. Mindent megmutatott, amit írt, de ezt eltitkolta.

PETRICS. Talán félt a csalódástól. Vagy meglepetést akart nekünk szerezni.

ÁCS. Hát ez sikerült. Gyerünk utána. Keressük meg, és csapjunk neki egy jó murit.

 

3. jelenet

Kint a folyosón Jókai és P.

JÓKAY. Sándor, állj meg! Gyere vissza!

P. Oda, soha.

JÓKAY. De hiszen mindenki téged ünnepel, megjelent a versed az Atheneumban!

P. visszafordul és kérdőn néz rá.

JÓKAY. Nem is tudod, te őrült?

P. Megjelent? Melyik? Négyet küldtem be, még három hete sincs.

JÓKAY. A borozó.

P: Uramisten. Megjelent. Az első versem…

JÓKAY. (dúdolva) Gondűző borocska mellett vígan illan életem…

P. (prózában – meghatottan, aztán dacosan) Gondűző borocska mellett sors, hatalmad nevetem…

JÓKAY. Gyere, várnak a többiek. Olvasd fel nekik! (Megöleli) Költő vagy, barátom, de én ezt eddig is tudtam. Ezért nem írok verseket. Tudod, én sem szeretek második lenni.

 

4. jelenet

Kozma jön.

KOZMA. Micsoda, versed van az Atheneumban?  Nagy napod van, Sándor, megjelent a kritikád is a Regélőben. Szathmáriné a mennybe ment. Te nem akarnál vele a mennybe menni? Keresd meg, állj elé. De mondd, tényleg azok sorába tartozik, „kiket honunkban a Músa anyaibb karokkal ölelt”? Nem ugyan inkább a kritikus szeretné ölelni fiúi karokkal?

P. (zavartan) Bíráltam is, hogy szavalása olykor egyhangú, máskor hadar.

KOZMA. Nekem ne ködösíts. Tudom, miért kérted kölcsön a rovatomat. Szerelmes vagy belé. Csakhogy Szathmáriné Farkas Lujza nem tudja, ki írta a kritikát. Biztosan hálás lenne érte, hisz nem igen kapott még hasonlót sem életében.

P. Minden vágyam, hogy beszélhessek vele. De mégse állíthatok be a színházba, hogy asszonyom, itt vagyok, én írtam, igen, egy vagyontalan, 19 éves diák, s bírálatom tekintse szerelmi vallomásnak.

KOZMA. Miért ne! Mit veszíthetsz? Menj oda, szólítsd meg, s ha nem mered, igyekezz mindig a közelében ólálkodni, hátha észrevesz. S ha megszólít, onnantól már nem féltelek.

P. Soha.

KOZMA. Hidd el, csak neked istennő, valójában egy kis vidéki színésznő, aki vágyik a sikerre, az elismerésre.

P. Gyere velem, kérlek. Egyedül mégse téblábolhatok ott. Erőt adna, ha lenne ott valaki, aki tudja, ki vagyok. Én mégse mondhatom. És mit mondhatnék: tényleg, ki vagyok én?

KOZMA. Hagyjuk a Lujzát, várnak a fiúk, mulatni akarunk, főleg téged ünnepelni.

P. Az ráér. Most gyere, menjünk a színházba. De így nem mehetek, ebben a kopott gúnyában, így nem láthat Szathmáriné.

KOZMA. Jó, jó, menjünk inkább a fiúkkal, ott jó vagy így is. Majd szerzek neked kölcsönruhát…

P. Most szerezz!

KOZMA. Gyere, van egy ötletem…

El.

 

5. jelenet

Kozma. Mondtam, hogy már nincs a színházban. Itt van a Griff vendéglő emeletén, a

színészek szállásán. Keressük meg a szobáját?

P. Ne. Álljunk meg itt a lépcsőfordulóban, hátha kijön.

KOZMA. És akkor?

P. Nem tudom.

KOZMA. Meddig várunk?

P. Nem tudom.

A folyosó végén valaki kilép a folyosóra.

KOZMA. Ő az?

P. Nem tudom. Sötét van.

Azt árny kopogtat a szemben lévő ajtón.

SZATHMÁRINÉ. (hangja). Vilma!

VILMA. (hangja). Mit akarsz, drágám?

SZATHMÁRINÉ. Te vetted el a vajaskenyeremet?

VILMA. Nem a tied volt, tudtommal Bélának csináltad.

SZATHMÁRINÉ. Igen, de nem ette meg, én meg mindjárt éhen halok.

VILMA. Én már megettem, édesem, de miért gondoltad, hogy egy vajaskenyérrel ágyadba viheted az én szeretőmet.

SZATHMÁRINÉ. Volt, drágám, volt. Azt mondta, rád sem bír már nézni.

VILMA. Azt te csak szeretnéd. Eddig nem mondta, hogy oda lenne a gebékért.

SZATHMÁRINÉ. Majd meglátjuk, te falánk tehén. És kopogás nélkül ne gyere legelni a

szobámba, mert még ránk nyitod az ajtót. In flagranti. (gúnyosan nevet)

KOZMA. Tényleg hadar. Attól tartok, trubadúrom, a helyzet nem alkalmas.

P. Menjünk. Vége. Ó, költészet! Ó, valóság! Szín és való.

 

6. jelenet

A kis diákcsapat jön ki a városháza díszterméből az előcsarnokba.

ÁCS. Láttátok a grófot, hogy tapsolt, amikor Kozma előadta Petrovicsnak a Lehelnél is „tragikusabb” versét a Szín és valót? Az éjjel írta. Vagy húsz versszak egyetlen éjszaka!

LANTAY. Hát még amikor Sándor mondta az Ólmos botokat a Peleskei nótáriusból. A jutalmul kitűzött két aranyat Esterházy gróf megtoldotta egy harmadikkal.

KOZMA. (kántálva) Petrovicsnak pénze van, Petrovicsnak verse van, Petrovicsnak szerelme va… volt…  – gyerünk mulatni.

P. (félrevonva Kozmát) Ezt a kölcsönkért öltönyt vissza kell adnom, s nekem nincs rendes ruhám, amiben veletek mehetnék.

KOZMA. Ne törődj vele, gyere ebben. Igazán elegáns vagy így: zománcgombos, sötétzöld quakker, fekete nadrág, lakkcipő, fehér cilinder, kesztyű – ez illik egy ünnepelt költőhöz; majd visszaadod reggel. Kár, hogy Szathmáriné nem láthatta.

P. Megöllek. És nem megyek. Keressük meg ezt a Demjént, aki tudom, nem szível, a képzőtársasági bírálatában fanyalgott, és póriasnak bélyegezte egyik bordalomat. Mondja ezt ő a németes, üres cikornyáival. Ha tudom, hogy tőle kérted a ruhát, el sem fogadom.

KOZMA. Ő se tudta, kinek kértem. Jó, gyere, megkeressük. Lehet, hogy elbujdokolt, neki ma nem sok babér termett.

P. és Kozma el.

ÁCS. (Jókayhoz) Mi volt ez a Szín és való? Talán csak nem a szép Szathmárynében csalódott a mi költőnk? De hogyan lett a múzsa kegyelt papnéjának bájain hevülő szívből – titkon folyó könyü, és kihalt néma, kínos szerelem? Tudsz erről valamit?

JÓKAY. A kínosról igen. Tegnap meg akarta látogatni, de egy hajtépésközeli veszekedés közben találta, ami talán nem lett volna végzetes, de közben az is kiderült, hogy az imádott papnőnek szeretője van, valami borbélysegéd. Költőnk magába roskadt, és természetesen verset írt. Jönnek, szót se erről, gyerünk, vigasztaljuk meg!

Kozma és P. jön (továbbra is a kölcsönruhában)

KOZMA. Vegyünk bort – a Petrovics pénzén – és ünnepeljünk, igyunk!

ÁCS. Ünnepeljünk, de bevallom, bordal oda, bordal ide, én nem szeretem a bort.

TÖBBEN. Én sem, én sem.

LANTAY. Akkor menjünk a Fromm zsidóhoz vacsorázni, ott úgyis éppen mulatság van.

TÖBBEN. Gyerünk a Frommhoz! Mulatunk egy jót.

KOZMA. Ott borozás helyett Sándor elszavalja A borozót.

JÓKAY. Meg a Hazámban-t.

P. Az még nincs készen.

JÓKAY. Azt, ami megvan. A legszebb versed.

LANTAY. Mondd el most itt, Frommnál mindig nagy a zaj.
MIND. Mondd el, mondd el!

P. Csak négy szakasz van kész belőle. De ez talán tényleg az a hang, amit keresek. Mit gondoltok?

Arany kalásszal ékes rónaság,
Melynek fölötte lenge délibáb
Enyelgve űz tündér játékokat,
Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!

Rég volt, igaz, midőn e jegenyék
Árnyékain utószor pihenék,
Fejem fölött mig őszi légen át
Vándor darúid V betűje szállt...

JÓKAY. (halkan Ácshoz) Hihetetlen: egyszerű, mégis gyönyörű…

P. Midőn az ősi háznak küszöbén
A búcsú tördelt hangját rebegém;
S a jó anyának áldó végszavát
A szellők már régen széthordozák.

Azóta hosszú évsor született,
És hosszú évsor veszte életet,
S a változó szerencse szekerén
A nagyvilágot összejártam én.

Ennyi van kész.

JÓKAY. A többit már kitalálhatjátok: ha rossz kedve lesz, akkor a vers végén a halál keserű poharát issza ki; ha meg jó kedve, akkor minden szenvedés emlékét elmossa a szent örömök könnye. Vagy valami ilyesmi.

KOZMA. Menjünk.

LANTAY. Előbb még halljuk A borozót is, a pápai képzőtársaság első – országos lapban! –megjelent versét!

P. (fölvillanyozva) tényleg akarjátok?

A borozó

Gondűző borocska mellett
Vígan illan életem;
Gondűző borocska mellett,
Sors, hatalmad nevetem.

És mit ámultok? ha mondom,
Hogy csak a bor istene,
Akit én imádok, aki
E kebelnek mindene.

És a bor vidám hevében
Füttyentek rád, zord világ!
Szívemet hol annyi kínnak
Skorpiói szaggaták.

Bor taníta húrjaimra
Csalni nyájas éneket;
Bor taníta elfeledni,
Csalfa lyányok, titeket.

Egykor majd borocska mellől
A halál ha űzni jő:
Még egy korty – s nevetve dűlök
Jégöledbe, temető!

JÓKAY. Látjátok, mondtam, egy pohár: vígan illanó élet, a sors kinevetése, két pohár: jégölű temető. Brrr.

ÁCS. Miért akarsz te színész lenni, amikor az vagy, ami én csak szeretnék lenni?

Demjén Ferenc felsős diák, segédtanár jön, s idegesen körülnéz.

DEMJÉN. Kozma, hol a ruhám?

KOZMA. Mit ugrálsz? Petrovicsnak kértem kölcsön, majd reggel visszakapod.

DEMJÉN. Csak az ünnepségre adtam kölcsön. (P.-hez.) Add vissza, most, még összegyűröd, vagy leeszed.

TÖBBEN. (egyszerre) Meg vagy őrülve? Mit akar ez? Tűnj innen, te irigy piperkőc.

KOZMA. Tán ez az egy ruhád van? Kibírod nélküle reggelig, most őt ünnepeljük. Na, bólints rá, vagy menj a fenébe.

DEMJÉN. Megyek, de csak a ruhámmal együtt. Vedd le most azonnal – a cilinder meg a kesztyű maradhat, az nem az enyém; magadhoz képest úgy is elég jól öltözött leszel: cilinder, gatya, piszkafa lábak. Gyerünk, vetkőzz, te tolakodó tót éhenkórász.

P. megfeszül, rárontana, Jókay megfogja a vállát.

KOZMA. Ruha kell? Kapsz jó nagy ruhát, ha nagyon akarod. Takarodj innen, vagy...

DEMJÉN. Jó, megyek. Ő nektek a költő? Ez a fűzfapoéta, a minden művészit nélkülöző primitív klapanciáival.  (visszafordul, s megvetően) Népköltő!

Demjén el. A fiúk zavartan P-re néznek, aki dermedten áll, arca elsötétül.

P. Népköltő? Azt hiszi ez a gőgös bájvirág, hogy ezzel megsértett? (foga között, inkább csak magának) Akasztófára való az ilyen.

Megszégyenülten, sírással küszködve elrohan.

 

Második kép

Kecskemét, 1843 télutó

1. jelenet

Jókay Móric háziasszonyának ebédlője, terített asztal

Jelen van: Gyenesné, Gyenes Laura és Jókay

JÓKAY. Asszonyom, kisasszony, nézzék el, ha a barátom késne. Sosem szokott, de csak nemrég érkezett meg a színtársulattal a Dunántúlról. Borzasztó útjuk volt, még aligha pihenhette ki magát. Amikor először megláttam, alig ismertem rá, olyan elgyötört volt.

GYENESÉ. Semmi baj, még úgysem vagyok kész a konyhában.

JÓKAY. Előre mondom, lehet, hogy szótlan lesz és mogorva, kérem, ezt is bocsássák meg neki… és az sem kizárt, hogy minden szava szúr majd, mint a tüske, s beleköt még a szalvétába is. Ha meg szerencsénk van, végtelenül kedves lesz, udvarias és szellemes, mint – mondjuk – én.

LAURA. Mitől függ a kedve?

JÓKAY. A jó ég tudja. Ha megsértik, ha lenézik, ha bántják, vagy bántja valami, akkor tüskés. Ha szép hölgyeket lát, s szemükben érdeklődést, akkor föloldódik, s mindent megtesz, hogy szeressék. Azt hiszem – a hölgyekre mosolyog –, most bűbájos lesz.

Laura elpirul, Gyenesné megigazítja a haját.

JÓKAY. Mindenesetre, ha mogorvának látják, ne kérdezzék, finom-e a leves, mert ha nem ízlett neki, szemrebbenés nélkül leszólja. Ha elsózná, kedves asszonyom, én akkor is azt mondanám, hogy fölséges volt, de ő nem: ő mindig az igazat mondja. Van, aki nem tud énekelni, ő nem tud hazudni. Ja, énekelni se tud. (nevet)

LAURA. Bármit mond, nekem már előre tetszik ez a fiatalember.

JÓKAY. Jogos. Végül is én harangoztam be…

P. belép

P. Hölgyeim.

JÓKAY. Sándor, de jó, hogy megjöttél, már nagyon vártunk. És öregem, micsoda elegancia. (halkan) Az utazó ruhád után nem gondoltam volna, hogy (már hangosan) ilyen fess gavallérként fogsz betoppanni. Tudod mit, ebéd után lefestelek: violaszín frakk, sárga gombokkal, ó, és mindegyiken más alakú állatfej – ez megörökítést kíván. Lehet, hogy sose látlak többet ilyen elegánsan. Öregem, mint egy igazi szívtipró színész. De gyere, a hölgyek már nagyon vártak. Azt mondtam, beszédes, vidám fiú vagy, színész és költő, s hogy mesélni fogsz nekik kalandos életedről. Meg talán elmondod legújabb versedet, vagy, hogy mit fogsz játszani a színházban.

P. Ne higgyenek a barátomnak. Még nem vagyok sem igazi színész, sem igazi költő. De egy belső hang azt súgja: vagy mint színész, vagy mint költő nevet szerzek két országban.

LAURA. Hogy lehet egyszerre szerény is, nagyravágyó is? És honnan tudja, mit hoz a jövő?

P. (vállat vonva) Tudom. Amikor még nyomva sem láttam nevemet, csak magamnak firkáltam; amikor 16 évesen, még Rónai néven statiszta voltam a Pesti Magyar Színháznál, s hordtam a színpadra a székeket, pamlagokat, meg a színészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért; vagy később, amikor még strázsáltam vagy főztem a kukoricagombócokat közlegény társaim számára, s mosogattam a vasedényt oly téli hidegben, hogy a mosogatóruha ujjaimhoz fagyott; már akkor, ott világos sejtéseim voltak arról, ami velem egykor történni fog.

LAURA. Világos sejtés? Álmodozott a bajban, nem?

P. Igen. Megálmodtam az őrszoba meztelen faágyán, ahol – mint de Manx báró – az egyik oldalamat alám tettem derékaljnak, s a másikkal betakaróztam…

LAURA. (zavartan nevet) Ki volt ez a bolondos báró?

P. Németföldön Münchausennek is nevezik…

LAURA. Ó, akkor már értem. Ő volt az, aki saját hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból.

P. Saját hajánál…, igen, ez mi vagyunk…

LAURA. Hogy került szinte gyerekként a Pesti Magyar Színházhoz?

P. Anyai nagybátyám, Hrúz Pál ott volt színházi szabó, nála kuncsorogtam, hogy a színpad és a színészek közelében lehessek.

LAURA. Miért akar színész lenni valaki, aki tud verset írni? Én már olvastam magától, abban költőjövőt jósol magának. A címét nem tudom, de végét igen:

„Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő-fiadnak.
Anyám, soká, örökkön él.”…

JÓKAY. A Jövendölés. Gyönyörű vers. Mondd el majd, kérlek, mindenki szeretni fogja.

GYENESNÉ. Előbb hozom a levest. Remélem, mindenki szeretni fogja.

Behoz egy tál húslevest.

Ha gondolják, merek én mindenkinek. A kosztos diákjaimmal is így szoktam. Persze, náluk nevelési célzattal, hogy tudják, mennyi az elég.

JÓKAY. És tudják?

GYENESNÉ. Dehogy. Hiába teszek finom célzásokat néhány falat után, hogy „látják urak, én már ezt sem bírom”, ők bizony kérnek másodszor is. A süteményt kiporciózom nekik előre, de bent hagyom a tepsit, s ha megették az adagjukat, még megkérdem – remélve, hogy szabadkoznak majd: „vágjak, urak, vágjak?” Tessék csak vágni, mondják kórusban. Egy sáskahadat könnyebb lenne élelmezni, mint kamasz diákokat. De lássanak hozzá, mert kihűl. A húsleves forrón finom.

LAURA. A vándorszínészeknek, ugye, nem jut mindennap forró leves?

P. Tudja, hogy a fázás és az ázás miért hasonlít annyira egymásra? Mert ikertestvérek, és sokszor együtt járnak. Rímnek jók, amúgy együtt is, külön is borzalmasak.

LAURA. Ó. De nem válaszolt még az előbbi kérdésemre.

P. A versben a költői sorsot jövendölöm, de a színészet is nagyon vonz, még nincs döntés.

LAURA. Ki dönt? A sors vagy ön?

P. A sorsot nem szeretem. Tudja miért? Ritka az ilyen alkalom, hogy együtt van finom leves és kanál. Nekem legalábbis a sors mindig akkor ad kanalat, ha levesem nincs, és viszont.

LAURA. Higgyen benne, nem lesz mindig így.

P. Ha nem hinnék, már nem élnék. Bár nem könnyű hinni annak, aki sokszor átéli: se leves, se kanál. Ennél még az is jobb, ha a sors én vagyok. És én döntök. Ha az eszemre hallgatok, persze, jobb meleg szobában verset írni, mint sáros, szeles úton zötyögő szekéren vándorolni, huzatos pajtákban játszani, vagy fagyos ujjakkal színlapot másolni. Csakhogy nekem már nagyon régen volt meleg szobám, s tudja, ha a színi előadás után a nézőtéren kirobban a taps, s látszanak a sötétben a fénylő szemek, az csodálatos érzés. Akiknek máskor sose fénylik a szemük, mert nincs miért… A színész tudja, tehetségét azért kapta, hogy másokért éljen, ám erőt ad, ha érzi, ezt azok a mások értékelik. Ha a színházban tapsolnak a végén…

GYENESNÉ. Engem még sose tapsoltak meg, ha jót főztem.

JÓKAY. Üres a tányérom. A kosztos diákok meg kétszer kérnek. Ez ugyanaz, mint a taps.

GYENESNÉ. Valóban jó érzés, ha jóízűen esznek. De azért dicsérni is szabad.

P. Igaz, ami igaz, a borról már sok verset írtam, levesről még egyet se. De csak azért, mert ilyen finomat még nem ettem.

GYENESNÉ. (nevet) Na, látja!

LAURA. Jól van, jól van. Inkább azt mondja meg, mikor csábította először a színészélet.

JÓKAY. Titokban minden kamasz – fiú is lány is – színész akar lenni. A kamaszkor – mondhatjuk így – a színészet kora. Szerepeket próbálunk föl, a határainkat feszegetjük, a vágyaink után rohangálunk. Én festő, költő, író, minden akarok lenni, csak épp ügyvéd nem, amire készülök. Laura, maga mi akart lenni, legtitkosabb vágyaiban?

Laura elpirul.

P. Laura, nem kell válaszolnia. Az emberek többsége szégyelli titkos gondolatait. Ezért titkosak; nem tartoznak másra. Ne provokáld őt, Móric. Én nem titkolok semmit. Még 16 éves se voltam, amikor Aszódra egy vándortársulat érkezett, s mint lepkét a fény, bűvkörébe vont. A legvonzóbb fény azonban egy Borcsa nevű színésznő volt. Egy vágyam volt, közéjük állni, és velük menni. A színidirektor azonban gyanakodott, nem hitte el az életkoromat, s valami papírt akart látni elvégzett iskoláimról. Bementem Koren Istvánhoz – akkor átkozott, ma áldott tanáromhoz –, hogy adja ki a bizonyítványom, színésznek akarok állni. Nem adott semmit, hanem nyomban megírta apámnak, miben töröm a fejem. Mire apám sietve megérkezett, már túl voltam az első nagy visszautasításon a színidirektor részéről. Elmúlt hát a veszély. Apám azonban biztos, ami biztos, mindent megtett, hogy a pokoli örvénybe süllyedendő fiát megmentse. S vágyaimtól – akkor – csakugyan eltérítettek atyai tanácsai…

LAURA. Mivel győzte meg?

P. Nem volt bőbeszédű. De érvei nyomósak voltak, s még hetek múlva is meglátszottak hátamon … és lelkem porsátorának egyéb részén.

Nevetnek.

LAURA. Mégis színész lett. Az aszódi lecke nem vette el a kedvét.

P. A legkevésbé sem. Valahogy úgy jártam, mint Vergilius.

LAURA. Miért? Ő hogy járt?

P. Az apja gazdálkodó volt, s nem nézte jó szemmel, hogy a fia nem segít neki a munkában; legszívesebben egy fa alatt üldögél, álmodozik, és verset farag. Egyszer apja megunta, s egy ostorral akarta jobb belátásra bírni. A fiú futásnak eredt, az apja utána, s míg kergetőztek a szénakazal körül az ifjú Vergilius – engedve az apai parancsnak – ezt kiabálta (skandálva): jaj, jaj, édesapám, nem fogok többet versbe’ beszélni.

LAURA. De hiszen… (nevet)

P. Hát ez az. Nincs menekvés… Rövid ideig Karcagon volt egy sikertelen kísérletem, aztán Ozorán Sepsy Károly társulatában hősleg működém, három szerepben, minthogy összesen a társaságnak csak hat tagja volt. Fölléptünk Szilasbolháson, Sárbogárdon, Cecén, Simontornyán, s a Mezőföld majd minden falujában… Egy ideig elvalék velök; faluzgatánk jó- s balszerencse közt.

LAURA. Ez olyan, mintha vers volna…

P. A jó vers hasonlít a természetes prózai beszédhez.

JÓKAY. A jó próza meg hasonlít a vershez.

P. Ma már tudom, Koren tanár úr engem féltett, még ha rosszul is. Végül így is színész lettem, bár eddig a vágyott nagy szerepek elkerültek. De itt most a híres Szabó féle társulatnál havi 30 váltóforint proporcióra szerződtem.

GYENESNÉ. Ó, az nagyszerű.

JÓKAY. Valóban. Ha sok pénz van a kasszában, akkor jut neki harmincszor egy váltóforint, ha nincs pénz, akkor jut neki harmincszor semmi. S mit gondolnak, mely hónapok a gyakoribbak?

P. Voltam „jobb” szerződésben is, ahol a szöveg hosszúsága szerint fizettek. Képzeljék, milyen jól kerestem, amikor A párizsi naplopóban mint második inasnak két mondatom volt. Az egyik „nagy monológom” így szólt (játszva): „De, mikor mondom neki, hogy nem szabad bejönni”. A másik meg így: „Ha-ha-ha”. Igen, a fizetésem is ilyen nevetséges volt.

A hölgyek nevetnek.

JÓKAY. Szerénykedik. És a Lear királyban a Bohóc szerepe? Az nem akármi.

P. Az még csak lesz, ha lesz. Fölajánlották nekem a jutalomjátékot, ami azt jelenti, hogy a színész maga választhatja ki a darabot. És a bevétel az övé. Nem könnyű döntés. Telt házat válasszak, vagy jó darabot. Én Shakespeare Lear királyát kértem, s benne a Bohóc szerepét. Le akartak beszélni róla, mondván, abban csak játék van, jutalom nem lesz. Én ragaszkodtam hozzá, sőt ravaszkodtam is: nem azzal érveltem, én miért akarom, csak azt mondtam, milyen nagyszerű Learünk van Deési Zsigmond személyében.

LAURA. Nekünk elmondhatná, miért akarja épp a bohócot játszani.

JÓKAY. Mert illik hozzá. A darabban a bohóc az egyetlen, aki mindig igazat mond, s az életben ő is éppen ilyen: kényszeres igazmondó. Ennek még nincs orvosi neve: talán becsületrögeszme – ami viszonylag könnyen gyógyítható, sőt legtöbben el se kapják –, de Sándor gyógyíthatatlan. Nem is értem. A színház az illúzió, a képmutatás, a mintha világa…

P. Ahol semmi sem igaz – hiszen egy ágrólszakadt színész adja a királyt, álszakállban –, csak az egész. Ha nincs igazság a földön, akkor játsszuk el, hogy van. Ez a színészet lényege: eljátszani egy jobb világot. Vagy úgy játszani, hogy jobb akarjon lenni az ember és a világ. Higgyék el, ez mindent megér. Ezért szeretem a színészeket is, bár sokszor azt érzem, nem látják a fától az erdőt.

JÓKAY. Vagyis a bevétel lebeg a szemük előtt: mert élni kell, hogy játszhassanak.

P. A bevétel csak eszköz, hogy életben maradjunk. És jel: ha mégis meghalunk, ne gyászoljuk magunkat, mert az azt jelenti, hogy nem volt ránk szükség. Fogékony közönség nélkül nincs színház, nincs költészet, nincs semmi. Művészet nélkül pedig nincs nép, csak tömeg. S ahogy a szülők a gyermeket fölnevelik, úgy kell a művészetnek is nevelni a néptömegeket, hogy öntudatos felnőtt korba lépjenek. Nem volt könnyű megtanulni, de már tudom – érdektelenség, fütyülés, köpködés, nem számít – megsértődni nem szabad. Hinnünk kell abban, hogy…

LAURA. Játszani, ha foghíjas a nézőtér, ha…?

P. Igen. Mert a versírás kevés. Az emberek többsége írni-olvasni sem tud, nem hogy verset olvasna... A mai világban az iskola és a templom mellett a színház jut el a legtöbb emberhez.

JÓKAY. Csakhogy a vándortársulatok általában bóvlit árulnak, hogy megéljenek. Ám ahol bóvlit árulnak, az bazár, nem színház.

P. Ezért akarok színésszé lenni. És játszani – hatni. Shakespeare-t játszani. Sőt: fordítani is. Shakespeare nagy költő, újra kellene fordítani minden darabját. Méghozzá a legjobb költőknek. A ma itthon játszott fordítások nehézkesek, hogy költői legyek: nem szárnyal fel bennük az avoni hattyú. Én már el is kezdtem a Coriolánt.

GYENESNÉ. A fordítás várhat. A sült kacsa nem. Hozom. Tán nem olyan kecses, mint a hattyú, de meglátják, sokkal finomabb.

JÓKAY. Kecses? Kacsás.

 

2. jelenet

A szalonban Jókay, P.

JÓKAY. Ülj le, hadd örökítselek meg… És mesélj. Végül is mit akarsz, merre tovább? Költészet? Színészet? Ne mozogj. Lássuk csak: a haja az égnek áll, az orra meg előre, mint egy dacos paprika. Amúgy persze, szép római szabású orr, de egy kicsit hegyes. Ne nevess, mert akkor kilátszik az a borzasztó fölső szemfogad, s olyan pofát vágsz, mintha kínoznának. Az nem akarom lefesteni. Úgy néznél ki, mint egy nevető farkas. Így nem játszhatnád Rómeót, mert ha rámosolyogsz Júliára így vicsorogva – mutatja –, ijedtében leugrik az erkélyről.

P. nevetve felugrik, Jókai mögé megy, átöleli a nyakát, s hegyes szemfogával megböki a fejét.

JÓKAY. Hagyd abba, te őrült, ezt csináltad Pápán is, ha valami nem tetszett. Eredj vissza a helyedre, mert sose leszek készen! Úgy. Tehát szúrós, fekete szem, fölötte nyílt homlok, alatta formás száj – formás? cc –, dacos arckifejezés, mintha folyton a világgal harcolna. Hogy’ fogom én ezt ráfesteni? …Szóval színészet?

P. Nem egyszerűen azt kell eldönteni, miben lehetek a legjobb. Meg is kell élni. A szüleimet sem hagyhatom magukra a bajban... Ha a színészetet választom, talán két szívet repesztek meg. Sosem felejtem el, anyám hogy sírt, amikor segédszínész és kifutófiú voltam Pesten. Apámról nem is beszélve. Aki szégyelli, hogy költő fia van, s még inkább, ha színész. Nem akarom megbántani őket, de… tudom, hogy színésszé kell lennem... Lássuk, mit ád a végzet. Persze, ha csak a mindennapi kenyér lenne a célom, fölcsaphatnék kocsisnak vagy béresnek, az biztosabb kenyér lenne. Esetleg mészárosnak, mint apám szeretné.

JÓKAY. Istenem, mészáros te? Szúrós szavakkal a marhák ellen?

P. Én magasabbra törekszem, s e célt – történjék bármi – a  szemem elöl elveszni sosem fogom. Művész és költő... Hő vágyam, hogy a szüleimet segíthessem, de én középszerű ember nem leszek: aut Caesar, aut nihil… Bolondokat beszélek? Kinevetsz?

JÓKAY. Dehogy nevetlek. Én hasonló gondolatokkal küszködöm.

P. Akkor bevallom neked, hogy színdarabokat nemcsak játszani és fordítani akarok, hanem írni is. A mi történelmünk éppen olyan drámai – magasztos és gyászos – mint az angoloké; nem kisebb a célom, mint a nagy Shakespeare mesteré: királydrámákat írni.

JÓKAY. Én is írtam egy verses drámát, épp most fejeztem be, A zsidó fiú a címe. Attól tartok, nem az örökkévalóságnak írtam, csak az akadémiai pályázatra – viszont szépen csengő díj reményében. Örülnék, ha elolvasnád.

P. Kíváncsivá tettél. Lássam, hol tartasz. Sőt, ha nincs másolód, le is másolom neked, szépen.

JÓKAY. Ezt nem kérhetem.

P. Tettél értem eleget. És azt mondják, szépen írok…

JÓKAY. Megtennéd? Az nagyszerű lenne, beadási feltétel is az idegen kéz írása. Ráadásul neked tényleg gyönyörű az írásod… és igen, az írásaid is… Én nem vagyok olyan magabiztos, mint te, de én is érzek magamban erőt, hogy vigyem valamire, csak még nem tudom, mi az. Ahogy te sem tudsz dönteni a költő és a színész között.

P. Biztos, hogy kell dönteni?

JÓKAY. Szerintem nem vagy igazán színésznek való. Lásd be, kicsi vagy, fakó a hangod, a színpadon alig látszol majd. Képzeld el, fölmész a színpadra, s nem vesznek észre. A nézők egymáshoz fordulnak: honnan jön ez az orrhang? Hol az orr? Hol az ember? Talán Hamlet atyjának szelleme szól, azért nem látjuk? Vagy Rómeó bujkál a sötétben?

P. Hagyd abba, mert megint megböklek. Komoly dolgokról van szó, de neked úgy látszik, minden olyan egyszerű. Hát nem az.

JÓKAY. Csak fölvidítani akarlak. De meg kell mondanom, hogy színésztársaid rossz színésznek tartanak. Igaz, ezt főleg csapnivaló ripacsok mondják rólad, akiknek több fogalmuk van a fokhagymás kolbászról, mint a művészet fenségéről. Ám ha ezek a rosszak rossznak látnak, lehet, hogy jó vagy? Lehet, bár ez csak logika, nem bizonyíték.

P. Jó vagyok, rossz vagyok? Majd jó leszek. Nem az alkat számít. Gondolj a kicsi és púpos Edmund Kean-re, vagy nézd meg Egressyt, ő sem egy szálfa termet; mégis beleéléssel bármivé tud válni: ha kell, csúf bolond, ha kell, délceg király. Új hangra van szükség a költészetben is, a színjátszásban is. Őszinte kifejezésre, hitelességre, természetes egyszerűségre. Engem nem fognak rávenni szemforgató pátoszra, epedő nyavalygásra, vagy kulisszahasogató bömbölésre. Ha ezt akarják, tényleg nem leszek jó színész.

JÓKAY. Nekem tetszik, ahogy a saját verseid mondod, és a hasam fogom, olyan jól parodizálsz. Ahogy Pápán elmondtad a Szózatot érzelgősen, tótos szóejtéssel, szúrt az oldalam a nevetéstől. Igaz, megbotránkoztattad vele a közönséget. Mégis: a szememben te költő vagy, s az emberek, mint költőt szeretnek egyre jobban. Ott nincs hibád, nincs fakó hang, kiálló szemfog…

P. Hagyd már a fogamat, azzal a szőke angyalmosollyal vagy olyan nagyra? Igen, talán költő leszek, de színész is akarok lenni. Néha egészen őrült dolgokat érzek. Ne nevess ki, csak neked mondom: azt érzem – tudom, képtelenség, de mégis: mintha az egész magyarság lelke itt élne bennem. S az én dolgom volna neki hangot adnom. A legmagasabb költői szinten, egyszersmind úgy, hogy az egyszerű földműves is értse. Mindenki. Olyan egyszerűen, olyan tisztán, ahogy a puszták harangja szól. A déli harangszót mindenki érti, pedig csak ennyi: bim-bam. S mennyit mond mégis. Azt mondja a pásztornak, a szántóvetőnek, hogy: dél van. Hagyd abba a munkát. Pihenj meg. Itasd meg az állataidat. Azt is mondja: kész az ebéd, a párod már ki is hozta. Menj a kúthoz, vagy a dűlő végébe. És csak ennyi: bim-bam. Mondd, megőrültem?

JÓKAY. Dehogy. Csak te ki mered mondani, amit más nem. Én hiszek benned. Tehát azt mondom, hagyd a csepűrágást, és harangozz. Hogy mindenki hallja és értse.

P. A költészet és a színészet összetartozik. A költő a verseiben is szerepeket játszik. Bordalaimban vidám korhely vagyok, betyárverseimben lázadó számkivetett, szerelmes verseimben minden vagyok. Bármi. Ahogy a nép dalaiban. Van egy verskezdeményem: Fa leszek, ha fának vagy virága, ha harmat vagy, én virág leszek, harmat leszek, ha te napsugár vagy, csakhogy lényink egyesüljenek… Ez is színészet, nem? Mit szólsz hozzá?

JÓKAY. Gyönyörű. Bár versben kétségkívül könnyebb harmatnak vagy virágnak lenni, mint a színpadon.

P. Igen, de a vers csak árny, amit teremt a költőképzelet, a színész adja meg neki a lelket, életet. Ez ad hatalmat az emberszív felett, hogy mosolyt fakasszunk, vagy könnyeket.

JÓKAY. Ebből vers lesz, tisztelt utókor.

P. Igen, az lesz. Meg akarom írni, hogy a színészet minden művészetek fején a korona: mert költészet, mert zene, s mert élő, eleven világot teremt; mert a betűk közvetítése nélkül, embertől emberig, lélektől lélekig szól. És ha igazat szól, az megváltói tett. Én pedig nagyravágyó vagyok, olykor meg végtelenül kishitű. Ezért muszáj, hogy a közönség szeressen. Hold-alkat vagyok: ha a nap nem figyel rám, mintha nem is lennék. S ha már nép szerűen írok, legyek is népszerű. Tulajdonképpen nem is vágyom másra. Illetve még arra, hogy érdemes legyek erre a szeretetre. Ha szeretnek, akkor hisznek nekem. Akkor felemelik a fejüket, és szeretni fogják az igazságot, gyűlölni a hazugságot.

JÓKAY. De hát nincs igazság a Földön, édes öregem – ezt ők pontosan tudják –, akkor a szép hazugságok, az álmok is segíthetnek élni. S mi más volna az élet célja, mint egy kis boldogság. Vagy ha az sincs a siralomvölgyben, akkor egy kis mennyország-ígéret, egy kis örökkévalóság.

P. Ebben nem hiszek. A nép e földi létben boldoguljon, szabadon. Ha van mennyország, az csak a ráadás legyen.

JÓKAY. Szeretlek, barátom. Kész. Lám, így festi le az álmok prófétája a valóság prófétáját. Mit szólsz? Szebb vagy, mint valaha. Neked adom, bár legszívesebben magamnak tartanám.

P. (a képet nézegeti) A frakkom nagyon szép. Én magamat nem ilyennek látom. Azt sem tudom, látom-e magam igazán. Mindenesetre elteszem, hátha tényleg ilyen vagyok. Ilyen egy színész? Vagy egy költő? Csokonai megmondta a Tempefőiben, hogy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon.

JÓKAY. Akkor stimmel. Te bolond vagy, ha színész akarsz lenni, s ha bolond vagy, akkor Csokonai receptje szerint költővé kell lenned. Logikus, nemdebár?

 

Harmadik kép

Pest, 1843 nyara

1. jelenet

P. szobája. Jelen van P. és Vachott Sándor

P. Foglalj helyet, barátom. Végre igazi lakásom van! De többnyire a Pilvaxban dolgozom. Nézd, az ablakaim a Nemzeti Múzeumra nyílnak! Nemrég Pápán, harmadmagammal laktam egy szobában, s nekem ágyam se volt. Petrics Soma bundáján aludtam, ha tudtam aludni, de többnyire inkább olvastam, amiért egyik lakótársam, Domanovszky folyton rám szólt, hogy hajnali három óra van, oltsam el végre a gyertyát. Most nem szól rám senki. Jószerével először alszom egymagam egy szobában. Megkínálhatlak egy pohár vízzel. Tessék: poharam is van, vizem is, tálcám is. Krőzus vagyok. Nézd, milyen szép pohár.

VACHOTT. Köszönöm.

P. Én köszönöm, hogy beajánlottál Nagy Ignáchoz. A Negyven éves hölgy lefordításáért 200 váltóforintot kaptam. Az ugye, 80 pengő, s ez a hónapos szoba 10 pengő… Még sosem volt ennyi pénzem – a rövidke „gazdag” gyerekkoromat leszámítva. Csak az a baj, hogy így alig marad időm verset írni. Nem is marad.

VACHOTT. Pedig jó úton haladsz; a pozsonyi reformifjúság benned látja a jövőt a költészetben is, a politikában is. Újszerűek, bátrak a verseid, és nagy sikerük van a nép körében. Mert tudsz szólni hozzájuk, az ő nyelvükön. S a nép nélkül nincs reform, nincs igazi változás. Neked verset kell írnod, nem ócska külföldi regényeket fordítani.

P. Alig tucatnyi versem jelent meg eddig, abból nem lehet megélni.

VACHOTT. (egy borítékot csúsztat az asztalra) Éppen ezért hoztam neked egy kis pénzt, hogy könnyebb legyen.

P. (fagyosan) Nem fogadok el alamizsnát, ha éhen halok, akkor sem.

VACHOTT. Tudom, tudom, higgadj le, ez nem alamizsna!

P. Hát mi?

VACHOTT. Tekintsd pályadíjnak barátaidtól, tisztelőidtől, a verseidért rajongóktól. Gyűjtést szerveztem Pozsonyban és Pesten – titokban, mert tudtam, hogy elleneznéd. Vörösmarty is adott. Sőt külön a felesége, Csajághy Laura is. Nyugodtan elfogadhatod. Legalább nem kell, minden idődet fordításra fecsérelni.

P. Most elvállaltam egy 900 oldalas könyvet Nagy Ignácnál, úgy tervezem, ha azzal elkészülök, abbahagyom. A keresetem egy részét elviszem a szüleimnek, a többiből kialakítom a színészi ruhatáram: fekete nadrág, frakk, atilla, álszakáll, paróka, trikók, festékek, minden, ami egy rendes színésznek kell.

VACHOTT. (csalódottan) Színésznek állsz? Pedig Pozsonyban hogy ünnepelt az országgyűlési ifjúság – a verseidért. Igaz, a színigazgató is kínált szerepet, de abból nem lett semmi.

P. Mert visszavette, s odaadta egy gazdag úrfinak. Öregem, én egyre jobban utálom a gazdagokat. Gőgösek, arrogánsak és buták. Ott volt ez a Pompéry, aki igen büszke arra, hogy divatos, de végtelenül unalmas és hamis beszélyeket gyárt. Elém állt a kaszinóban, elegánsan vonaglott (eljátssza), én ott álltam a Bocsornétól kapott kopott ruhámban, két számmal nagyobb cipőben – úgy éreztem magam, mint egy cirkusztalan bohóc –, és azt mondta tettetett udvariassággal (raccsolva utánozza): Örülök, hogy szerencsém van. Én visszakérdeztem: Hogy íly szegény ördöghöz van szerencséje? Zavarba jött, nem tudott szólni, de olyan gúnyos pofát vágott, mintha az mondaná: tulajdonképpen igazad van: te tényleg egy szegény ördög vagy. Az izgága Kuthy próbálta menteni a helyzetet, de sajnálkozásával csak rontott rajta. Engem ne sajnáljon senki. Különösen ne egy senki. Nyilvánvaló volt, hogy nem tartozom közéjük, s ezt ők a maguk körmönfont módján nem is palástolták. Tényleg nem vagyok közéjük való. Ők már sehol sem lesznek, amikor az én nevem…

VACHOTT. Igen, a neved, de a költő neved…

P. Még egyszer megpróbálom a színészetet… A minap láttam a Hamletet. Illetve nemcsak a minap, már vagy tízszer megnéztem, s nem tudok betelni vele. S megmondom neked őszintén, beleszerettem.

VACHOTT. Mibe? Kibe?

P. Ophéliába.

VACHOTT. Aki megőrül, és vízbe öli magát?

P. Én is megőrültem, és meg is halnék érte.

VACHOTT. Egy szerepbe beleszeretni?

P. Nem a szerepbe, a szereplőbe, Hivatal Anikóba.

VACHOTT. Te tényleg megőrültél. A nagy Lendvai feleségébe?

P. A szerelem fölülemelkedik az efféle földi dolgokon.

VACHOTT. Lendvai nem fog.

P. Nem érdekel. Csak az fontos, amit érzek. A szerelem, a vágy, amit kifejezhetek, az a fontos, nem a beteljesülés. Ha szerelmi csalódás ér, és belőle jó vers születik, hálás vagyok a csalónak.

VACHOTT. Nem is fáj a csalódás? Akkor ezek nem komoly szerelmek.

P. Dehogynem fáj. Ha nem lenne őszinte és mély az érzés, nem születhetne belőle igazi vers… Írtam egy szerelmes verset Hivatal Anikóhoz. Ha akarod, fölolvasom.

VACHOTT. Nem akarom. Illetve akarom, csak ki ne add. El tudod képzelni, mekkora botrány lenne abból, ha kitudódna, hogy a pályakezdő költő szemet vetett a hősszerelemes Lendvai Márton hites feleségére, s ezt még versben világgá is kürtöli? Ki tud erről rajtunk kívül?

P. Senki. Még Hivatal Anikó sem. Tudod, a szerelem legtöbbször magányos műfaj. Én már legalább száz szerelmes verset írtam, de lányt még nem öleltem.

VACHOTT. Ó, barátom. Olvasd!

P. Én alkotóm! Mindenható vagy:

Hozd vissza a pillanatot,

Midőn e hölgy a szerelemnek

Első tüzére gyúladott;

Midőn ajkán a vallomásnak

Első szent hangja reszkete,

S ott én legyek, kit csókra hí föl

Édes, kedves tekintete!

VACHOTT. Jól értem? Arra kéred a Teremtőt, hogy Lendvainé asszony legyen újra fiatal szűzlány, ám ne Lendvaiba szeressen, hanem beléd?

P. Csak egy földhöz ragadt elme mondaná így.

VACHOTT. Jó, ez így még nem veszélyes.

P. Hallgasd tovább.

S mit adjak érte…? E húsz éves

Életnek vedd el tavaszát.

A szép remények tündérföldét,

mit lelkem a jövőbe lát;

S ha nyílik út embernek égbe

És üdvösséget osztasz ott:

E túlvilági üdvösségből

Végy el egy drága századot.

VACHOTT. Szóval odaadnád érte az ifjúságod, a költészeted, és az üdvösséged is? …Ámbár ha jobban meggondolom… Számoljunk csak. Ha az örökkévalóságból elveszünk egy századot, az még örökkévaló marad. Nemde? Ravasz szerelmes vagy. Lehetetlent kívánsz, és lehetetlent ígérsz…

P. Ez a költészet, barátom.

VACHOTT. A vers szép, minden botrányos rejtve van, ha a címe sem árulkodó, semmi baj.

P. A címe: L……NÉ – hat ponttal, amennyi az endvai-ban van.

VACHOTT. Ha már ennyire rejtőzködsz, nem lehetne K…NÉ, M….NÉ vagy Z….NÉ?

P. Nem. Igaznak kell lennie.

Szünet

---

II. rész

Negyedik kép

Debrecen 1843 tele

1. jelenet

Pákh Albert lakása

P. a színpad egyik sötét sarkában már a szünetben ott áll alig láthatóan. Pákh kapuja előtt fázva toporog, köpenyébe burkolódzva. A késő este hazaérkező Pákh alig ismeri fel a fehér nadrágos, vacogó alakban a pesti jóbarátot.

PÁKH. Sándor?

P. Csakhogy itt vagy! Hozzád jöttem, barátom, hogy ha meghalok, legyen, aki eltemessen.

PÁKH. Odébb van az még, édes Sándorom, de jó, hogy újra látlak! Mi szél hozott errefelé?

P. Szél is hozott, eső is, bár út közben leginkább a sár marasztalt. De itt vagyok.

Pákh átöleli a lesoványodott fiút.

PÁKH. Kerülj beljebb! Lásd, ez a kis szobám van, ma elalszol itt, holnap keresek neked szállást, ám hogy barátságos, meleg szoba lesz-e, azt nem ígérhetem.

P. A hideg szoba is jobb, mint a szeles országút, s ha nem fagy bele a tinta az üvegbe, az már jó nekem. Dolgozni, írni szeretnék. A színészet megcsalt, föladom. Legalábbis egyelőre.

PÁKH. Kiábrándultál? Már megbocsáss, hál’ Istennek! De ne játszd túl a szereped: jó, hogy meghalt benned a színész, de vigyázz, ne vessz vele te magad is. Márpedig, úgy látom, édes Csont barátom, beléd csak hálni jár a lélek. Aludj egy jót, kölcsönadom az ágyam, a jó meleg takaróm, én majd elalszom ebben a két karosszékben.

P. Köszönöm. Jó barát vagy. Ó, máris jobban érzem magam.

PÁKH. Mesélj, mi történt. Hogy csalt meg a színészet?

P. Nem a színészetben csalódtam, hanem abban a kétszínű Komlóssyban, akihez idejöttem Debrecenbe. Pedig Vörösmarty marasztalt, ígérte, beajánl a Nemzeti Színházhoz. De én, bármennyire vágytam rá, nem akartam beajánlott színész lenni. Úgy éreztem, a Nemzeti olyan fa, amelyhez még nem igen merném vágni a fejszém. Fejlődnöm kell színészileg, hogy kiérdemeljem: a Nemzeti hívjon a tagjai sorába.

PÁKH. Jó, jó, de mit csinált ez a Komlóssy?

P. Nyájasan fogadott, jó szerepeket ígért, s elmondta, hogy Erdélybe készülnek. Ami még nagyobb kedvet csinált, hogy csatlakozzam hozzájuk. Aztán úgy egy hét után magához hívott, de akkor már más nótát fujt. Szerepekről szó sem volt, ellenben kilátásba helyezte, hogy Kolozsvárt operákat is játszunk, s nekem énekelnem kell majd a kórusban. Főszerep helyett kórista szerep – ez nem tetszett nekem, különben is, az éneklés nem kenyerem. Ezt jól tudta ő is.

PÁKH. Talán ezért mondta.

P. Igen. Láttam, nem egyenes ember. Szó nélkül otthagytam. Szememben a hazugság a legnagyobb bűn a világon.

PÁKH. Jó alkalom lett volna, hogy hagyd az ördögbe a csepűrágókat. De nem ezt tetted.

P. Mert véletlenül összetalálkoztam egy kis társulat igazgatójával. Hívott magához, jó szerepeket, jó fizetést ígért. Velük mentem. Ötven forint proporcióban állapodtunk meg. Az akkor is szép összeg, ha nem kapja meg az ember.

PÁKH. Ugyan, abban mi a szép?

P. Büszkévé tesz.

PÁKH. Csakhogy a büszkeségért nem ád semmit a kocsmáros. De mondd tovább! Merre jártatok?

P. Előbb Diószegen játszottunk néhány hétig. Kaptam pár meglehetős szerepet, pl. Tornyait a Tisztújításban, Warningot a 30 éves kártyásban. Aztán Székelyhidán állomásoztunk három hétig. Csakhogy, tudod, a hazugság mellett a viszály a másik nagy rákfene. A színházban naponta jelen van. Élteti féltékenység, szerepféltés, szerelemféltés, irigység. Minden. Széthullott hamar a mi társulatunk is. Én pedig megbetegedtem. Egy kocsma ivójában húztam meg magam, s pénzem nem lévén, el kellett adogatnom sorban a színpadi frakkom, az atillám. Szép lassan kiárusítottam a színészálmaimat. Legvégül döntenem kellett: megfagyni vagy éhen halni akarok inkább.

PÁKH. Nem nagy választék – már ami a végeredményt illeti.

P. Végül a fázást választottam, abban nagyobb a gyakorlatom. A civil ruhámat elcseréltem ételre, és egy olcsó nyári öltönyre. Erre. Egy kis meleget már csak az egyre erősebb váltóláztól remélhettem. Jött is a láz, de csak még jobban dideregtem tőle. Társulat híján visszajöttem Debrecenbe, de főleg azért, mert beteg vagyok, és egyre gyengébb.

PÁKH. Gyógyulj ki a váltólázból. Segítek. Meg a színészetből is.

P. Az igaz, hogy a színészetben egyelőre vesztésre állok. De még nem adom fel. Sokat kell gyakorolnom, hogy Egressyt megközelíthessem, bár igazából nem is ez a célom. A mai színházhoz túl egyszerű és túl őszinte az én dikcióm. A célom megváltoztatni a színházat, száműzni a mai hamis – patetikus, érzelgős és gatyaletoló – modort, s elfogadtatni, hogy a hitelesség, az őszinteség a legnagyobb hatóerő a színházban.

PÁKH. Azt mondod, vesztésre állsz. A harc megnyerhetetlen…

P. Csak úgy föl nem adhatom.

PÁKH. Meg akarsz halni? Azt mondtad, azért jöttél hozzám, hogy ha meghalsz, legyen, aki eltemessen. Én nem akarlak eltemetni.

 

2. jelenet

Petőfinél. Kicsi, dísztelen szoba, a falon Vörösmarty és Victor Hugo olajnyomat képe.

PÁKH. Jó hideg van itt nálad. (kinéz az ablakon) Temető? Akasztófa? Szép kilátás.

P. Már írtam is egy verset a saját kilátásaimról. Akarod hallani?

PÁKH. Hát persze, az a gyógyulás jele.

P. Temetésre szól az ének,
Temetőbe kit kisérnek?
Akárki! már nem földi rab,
Nálam százszorta boldogabb.

Itt viszik az ablak alatt;
Be sok ember sírva fakadt!
Mért nem visznek engemet ki,
Legalább nem sírna senki.

PÁKH. Szegény barátom. Ne siettesd a halált, mert meghallgat. Még előtted az egész élet. S hidd el, nem csak szenvedést hoz. Egyébként Fogasné nekem feldicsérte ezt a kis lukat. Brrr. Kicsi, de azért – érzem – a hidegnek jutott hely bőven. A kályhának bezzeg nem. Hoztam neked egy kis dohányt, ha pipára gyújtsz, legalább a gémberedett ujjaid megmelegítheted.

P. Köszönöm, pajtás. De ne sajnálj. Fogasné hoz néha egy-egy tányér levest, az is meleg. Meg a színházban is fölmelegszem, oda is az ő jóvoltából járhatok ingyen. Derék asszony. Szigorú jegyszedő, ám ha szegény diák szeretne bejutni, mindig félrenéz.

PÁKH. Az jó, ha csak melegedni jársz, s nem a szíved fájdítod a színpadért. Te írtál verset arról, hogy minden este kifütyülik a színészeket. Hogy se siker, se telt ház, se jövedelem. Mit szeretsz ebben? Azt, hogy most kaptál egy kis szerepet A velencei kalmárban? De szerződést nem kaptál. Mit gondolsz, miért? Fordítgatod esténként ezeket a német színházelméleti munkákat, amivel nem sokra mész; nincs három színigazgató vagy színész ebben az országban, akit érdekel, hogy játszanak a németek. Ahelyett, hogy verset írnál, amire az Isten teremtett.

P. Erre is teremtett. Költő sok van, színész sok van, de költőszínész csak egy lesz.

PÁKH. Ha túléled a színészettel járó megpróbáltatásokat. Amikor beállítottál hozzám, egy csontvázat láttam az ajtóban. Most már úgy fest, kicsit erőre kaptál, hallom, bejársz a kollégiumi könyvtárba is. Érezheted, ott szeretnek a diákok, fölnéznek rád, de nem a színészre, aki szerepek és színésznőcskék után ácsingózik, hanem a költőre… Miért vonz ennyire az az istenverte magtár, ahol játszotok? A közönség szolgálata, nevelése? Szép szavak. Hiszen látod, előadás közben hangoskodnak, a tiltás ellenére pipáznak, s leköpködnek a karzatról a földszintre. Hagyd a színházat, szedd össze a verseidet, meglátod, nagyobb sikert aratsz velük. Tudod, mit szeretek látni? Ahogy föl-alá járkálsz a szobában, s fejben verset írsz, ahogy kezeddel vered a taktust, vagy pénzt dobálsz fel ritmusra a levegőbe…

P. Most nincs mit földobálnom. Lehet, hogy anélkül nem is lehet verset írni. Tehát előbb a színészettel meg kell keresnem a földobáláshoz szükséges pénzt.

PÁKH. Bolond vagy. Hogy józanítsalak ki? Úgy látom, aggódással semmire sem megyek. De írtam egy kis paródiát Garay Kont című versére. Tudod: Harminc nemes Budára tart, szabad halálra kész.

P. Tudom: Harminc nemes bajtárs előtt Kont, a kemény vitéz... Mi van vele?

PÁKH. Itt van. Neked szól. Nem akarom kiadni, de te azért csak nézz bele a görbe tükörbe. Én mindig elolvasom, amit te írsz.

P. átveszi a papírlapot, s halkan, szinte magában, de azért hallhatóan olvasni kezdi.

P. Csont, a kóbor színész.

Fölnéz. Elmosolyodik. Folytatja.

P. Három színész Létára tart, / Éhenhalásra kész; / Három komédiás előtt / Csont, a kóbor színész.

Megáll. A mosoly lefagy az arcáról, de még folytatja:

P. Mind lumpok ők, mind rongyosok, / Mind éhes hazafi…

Fájdalmasan eltorzul az arca.

P. Én meg a Talmudot idézem: Uram, szabadíts meg a barátaimtól...

Az asztalra dobja a papírlapot.

P. Úgy látom, menni készülsz… Ne félj, a rongyos csontváz nem marad adósod.

Pákh tesz egy tétova mozdulatot, aztán el.

 

3. jelenet

Pákh szobája, P. belép

PÁKH. Örülök, hogy itt vagy, már azt hittem, megsértődtél azon a kis paródián. Csak a javadat akarom.

P. (hűvösen) Én is. Nem szeretném, ha aggodalmaskodással töltenéd az idődet. Itt a „végszavam” – hozzád. Ezután könnyebb lesz neked is.

Egy teleírt lapot nyújt át neki.

Pákh előbb hangosan, majd halkan hadarva, s egy-egy részt újra hangosan olvasni kezd.

PÁKH. Isten veled, te elpártolt barát, veszett ebként, ki szívem megmarád. Isten veled. Fogadd a vett sebért emlékül…

Megáll, Petőfire néz.

PÁKH. Nem a legelső rajtam már e seb, de egyik sem volt fájóbb, mérgesebb a sok között, melyet … hűtelenség fegyverével bennem baráti kéz ütött… De nem panaszlok, bár keblem teli… Úgyis, ki tudja, hogyha hallnád lelkem kiáradó fájdalmát: talán már meg sem értenéd. Nem is kívánom megtérésedet, akár óhajtod, akár megveted új frigyemet. … Egy világ vala, melynek napjául a hit lángola, A drága hit! Rá jött a végítélet napja, s már semmi föl nem támaszthatja ledúlt világom romjait. Isten veled hát, elpártolt barát, ki ábrándim ködét elzavarád…

Pákh hosszan hallgat. Lassan kezdi, szelíden, legyűrve érzelmeit.

PÁKH. A múltkor azért volt „örök harag”, mert – félve, de – visszakértem a nemzetiszín szalagomat, amit te se szó, se beszéd elvettél az asztalomról. Most a Csont, a kóbor színész a halálos sértődés oka? Mindegy is. Lelkem rajta, nem akartam fájdalmat okozni neked, szerintem egy kis paródiával nem is lehet. De tudod mit: ha tényleg el tudtam zavarni színészi ábrándjaid ködét, akkor megérte. Egyébként erős, szép vers, barátom, gratulálok. (Megöleli.) A sérelmek és csalódások himnusza. De nem veszem magamra, én legfeljebb gombostű voltam a világfájdalomhoz… Ha megengeded, még ma postára adom az Életképeknek. Amúgy a szalag az enyém, és nem adom vissza. Te úgyis folyton itthon kuksolsz. De rendben van, ha színházba mégy, vagy a könyvtárba, viheted.

P. (elneveti magát) Kiírtam magamból a csalódást. Egy szalaggal különben sem veszel le a lábamról… mely máris útra kész. A húsz új verset lemásoltam erre a szép zöldes papírra, s a meglévő hatvannal együtt már – mondhatom – kész verskötet, bár most inkább csak köteg. Indulok Pestre.

PÁKH. Ilyen időben? Ne menj! Se csizmád, se téli köpenyed. Várd meg a tavaszt. Azt mondtad, az örökkévalóság a tiéd, akkor kibírsz Debrecenben még két-három hónapot.

P. Honnan tudod, hogy pénzt fogok kérni?

PÁKH. Nem tudom, honnan veszed?

P. Látom, le akarsz beszélni, hogy Pestre menjek, s elinduljon végre a pályám, amit sors kimért nekem.

PÁKH. Ne mondj ilyet! A hátamon vinnélek Pestre, ha kell. Csak azt mondom, hogy árad a Tisza, Füred felé nem lehet menni. Ha kerülsz Hegyaljának, akkor nagyot kerülsz, jóllehet akkorát, mintha megvárnád a tavaszt. Fölösleges szenvedésnek teszed ki magad. Most gyógyultál meg. Ne kísértsd az Istent.

P. A szenvedés az élet része. Millióknak szinte az egésze. S ha én értük akarok szólni, nem szabad kerülnöm a szenvedést. Az érveid logikusak, el is fogadnám, ha nem éreznék egy még nagyobb erejű késztetést, amely nem hagy nyugodni, várni. Holnap indulok.

PÁKH. Nem tudlak lebeszélni?

P. Nem. Mennem kell. S ne kérdezd, miért!

PÁKH. Akkor mit kérdezzek?

P. Például azt, amit Rodrigo kérdezhetne Jágótól, hogy az így felelhessen rá: Rodrigó, menjél szépen, Isten áldjon, s vegyél Magadhoz jó sok pénzt!

PÁKH. Szükséged volna pénzre? Az úthoz? – tessék, megkérdeztem. De nekem nincs pénzem, ami van, a kevésnél is kevesebb.

P. Nem az úthoz kell. A gyaloglásban, koplalásban nagy gyakorlatom van. Fogasnénak tartozom, s most nem tudom megadni. (a szemébe néz) Mondd, van nekem nálad hitelem? Van bennem föltétlen bizalmad?

PÁKH. Van, van.

P. De olyan nagy, hogy kételkedni se tudj abban, amit mondok?

PÁKH. Hogyne.

P. Akkor írj egy kötelezvényt 150 váltóforintról.

PÁKH. Szent ég. 150 váltóforint az… az épp harmada évi nevelőtanári fizetésemnek.

P. Visszakapod. Bízz bennem. Azt írd a kötelezvénybe, hogy 45 nap után, ha én nem fizetnék, megadod Fogasné asszonynak.

PÁKH. Tehát, ha nem fizetsz másfél hónapon belül, nekem kell jót állnom helyetted.

P. Úgy van. De nem kell. Ez a hatvan vers többet ér, mint Fogasné aranyból kiöntve.

PÁKH. Nincs ember, akinek a kedvéért ezt aláírnám. (kivár) Csak egy. Aláírom. Lesz, ami lesz.

P. Szeretsz, de nem bízol bennem. Azt gondolod, hogy egy földönfutó suhanc ugyan honnan szerez hat hét alatt ekkora összeget.

PÁKH. A vesémbe látsz, Sándorom. Nem hiszek neked, de hiszek benned. Ezért adok neked az útra még pár ezüst húszast.

P. Azt mondtad, nincs pénzed.

PÁKH. Nincs is, a nagybátyámtól fogom kölcsönkérni. Mert nem engedhetlek el egy fillér nélkül.

P. Visszaadok mindent idejében, ne félj. Ez a tele tarisznya, meglásd... A jövőm egyszerű: ha eladhatom, jó, ha el nem adhatom, az is jó… mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége lesz minden szenvedésnek.

PÁKH. Ne feledd, akkor csak a te szenvedéseidnek lesz vége, az enyémnek nem. Én sirathatlak téged is, a pénzem is. Úgyhogy, eszedbe ne jusson meghalni, inkább légy sikeres költő! Pesten. Az országban. A világban…. Menj! Aztán majd halljak felőled. Szeretlek, Sándor, bármilyen kiállhatatlan vagy néha. Egy valamiben többet tudok nálad. Te talán sejted, hogy ki vagy. Ki leszel. Én tudom. A legnagyobb ember, akivel életemben találkozhattam. Bár, ne haragudj, egyáltalán nem úgy nézel ki.

P. Írtam egy verset, búcsúzóul elmondom neked:

Keresztúton állok,
Merre tartsak?
Ez kelet felé visz,
Az nyugatnak.

Akármerre megyek,
Mindegy nekem,
Mindenütt szomorú
Az életem.

Mért nem tudom, hol vár
A halál rám?
Hogy egyenesen azt
Választhatnám!

PÁKH. Megint a halál. Húsz éves vagy! Kérlek, ne indulj el.

P. megöleli barátját, aztán vállára veti tarisznyáját, s elindul Pest felé.

 

Ötödik kép

Pest, 1844 télutó

1. jelenet

A Pilvax különtermében P. a törzsasztalánál ül, Vahot Imre jön sietve

VAHOT. Azért akartam önnel találkozni, mert megdöbbentett, hogy hetek óta hiába járja a kiadókat a verskötetével, mindenütt elutasításra talált.

P. Valóban volt olyan szamár kiadó – egyébként maga is literátor –, aki az egész kötetért 60 váltóforintot akart adni.

VAHOT. Szégyen. Most mit fog tenni?

P. Már tettem. A végső ponton álltam, amikor elmentem Magyarország – szememben – legnagyobb emberéhez. Vörösmarty végighallgatott, aztán megígérte, hogy a Nemzeti Kör kiadja a könyvem. Ezer példányban, és a költségek levonása után az egész jövedelem az enyém. Ha az összes elkel, akkor akár 1500 váltóforint is ütheti a markomat.

VAHOT. Ez jó hír, különösen, ha az összes elkel. Amire én azért nem mernék mérget venni. Akár így, akár úgy, önnek állandó jövedelemre van szüksége, és arra, hogy a népszerűsége tovább nőjön, hogy szétkapkodják a kötetét, aztán az újabb köteteit.

P. Csakugyan. De mit tehetnék én azon kívül, hogy megírom a szétkapkodandó verseket?

VAHOT. Sokat. Elmondom az ajánlatomat: segítsen nekem, legyen lapom, a Regélő szerkesztője.

P. Az ön lapja?

VAHOT. Már majdnem. Garay János megunta a szerkesztést, visszaadta Erdélyinek, aki történetesen a sógorom. Ő viszont nem szerkeszteni akar Pesten, hanem utazgatni Európában, s rám bízta a lapot. Amit nyáron veszek át, akkor léphetne ön is munkába. Azt hiszem, meg is változtatjuk a kissé avitt nevet, s ön már a Pesti Divatlap segédszerkesztője lesz.

P. Mi lenne a feladatom?

VAHOT. Arany élete lesz. Először is kap a kiadótól szállást és a kosztot, hogy a megélhetésre ne legyen gondja. Aztán hetente kétszer-háromszor átsétál Budára, a Várba, a Gyurián-Bagó nyomdájában kijavítja a nyomdai hibákat. Olykor egy kis fordítói munkát végez, s hetente ír egy verset a lapba, azt külön fizeti a Kiadó. S hogy lássa, mennyire megbecsüljük, minden munkáját mi akarjuk kiadni; hivatalosabban: a Kiadó kizárólagosságot kér minden új versére.

P. A verseim az enyémek, annak jogát, hogy kinek adom, megtartanám magamnak. Különben is, ha alkalmasak lesznek a körülményeim, sokkal több verset fogok írni, mint amennyit egy lap közölhetne.

VAHOT. Rendben van. Miért is ne? Végül is, a máshol megjelent Petőfi versek népszerűségéből is sugárzik majd ránk, és még fizetnünk sem kell érte. Fizetünk viszont havi 15 pengőforintot – azaz 37 váltóforintot – a szerkesztői munkáért, s minden leközölt versért öt váltóforintot. Ugye, ez fejedelmi ajánlat?

P. Öt forint egy versért fejedelmi lenne? Mindegy, meggondolom. S szeretnék még valamit.

VAHOT. Ha módomban áll… Mi lenne az?

P. Állandó szabadjegy a Nemzeti Színházba.

VAHOT. Azt hiszem, annak semmi akadálya. Én pedig megígérem önnek – ami mindkettőnk érdeke –, hogy nemsokára az ország legnépszerűbb, legkeresettebb költője lesz.

P. Ön ígéri? Vahot Imre fogja Petőfi Sándort népszerűvé tenni? Jó pillanataimban már most is úgy érzem, hogy az vagyok.

VAHOT. Igen, az. De a kötete kiadását mégsem vállalta pénzből élő kiadó. Higgye el, nemcsak a költeményt kell eladni, hanem a költőt is.

P. Nem vagyok eladó. Soha. Senkinek.

VAHOT. Nem úgy gondoltam. Csak annyit kell tennie, hogy az életben is hasonlítson a verseiben megénekelt figurákra. Az emberek szeretik, ha a költő olyan, ahogy a versei alapján elképzelik.

P. És hogy képzelnek el engem?

VAHOT. Mulatós, borissza, lyányfejelcsavaró; vakmerő, mint Zöld Marci, a betyár. Ha rajongói megtudnák, hogy nem szereti a bort, hát, …csalódottak lennének.

P. Azok költői szerepek, ne keverjük a mindennapi élettel!

VAHOT. De az emberek keverik, s ha a költő el akarja érni a célját, ennyit igazán megtehet.

P. Mennyit?

VAHOT. A népnek ír, nemdebár? Az ő hangján, az ő modorában. Nem kell mást tennie, mint hogy magyaros ruhába öltözik, ahogy a bordalainak hősei meg a betyárjai járnak. Ha így megjelenik az utcán, higgye el, még jobban fogják szeretni, nem mellesleg többen veszik a verseit is.

P: Ne erőltesse, a válaszom: nem.

VAHOT. Márpedig nyártól, ha átveszem a kiadót, és én adom ki a verseit, elvárom azt a ruhát, egy kis látványos borivást és pipázást.

P. Ha lesz kiadója, legyen boldog, hogy kiadhatja a verseimet.

VAHOT. Az leszek. Viszont, ha az öné lesz minden dicsőség, nekem legalább egy kis pénzt hozzon a konyhára. Igen, arra a konyhára, ahova ön befordult. Az emberek szeretik az ilyen helyzetdalokat, mert úgy érzik, akár ők is befordulhattak volna.

P. A vers, ha megírtuk, önálló életre kel. Sok versemet hallom az országot járva, hogy népdalként énekelik. Ez nem bántja a hiúságom, ellenkezőleg: büszke vagyok rá, hogy az a vers már nem az enyém, hanem az övék.

VAHOT. Abból nem fog megélni, hogy a nép ajkán él – ingyen. A szülei meg végképp nem. Higgye el, ezt én jobban tudom. A versíráshoz – ami az életcélja – pénz kell. A pénzhez hírverés. A franciák reklámnak mondják.

P. Járjak magyaros ruhában és pipázzak? Még jó, hogy pipázni tényleg szeretek.

VAHOT. Igen, pipa, kucsma, Csokonai-bekecs, nyakbavető mente. Így kéne mindennap idejönnie a Pilvaxba.

P. Szeretek jelmezben játszani, de csak a színházban. Az életben nincs ínyemre az ilyesmi.

VAHOT. Pedig a világ erre megy, higgye el, Sándorom. De ne törődjön a részletekkel! A lényeg az, hogy a költészetnek élhessen, s legyen miből. Megállapodtunk?

P. Köszönöm az ajánlatát, de még gondolkodnom kell egy kicsit.

VAHOT. Gondolkodjon. De ne sokat. Ennél jobb ajánlatot nem kap, higgye el!

 

2. jelenet

Vahot el, Egressy Gábor jön

EGRESSY. Mit akart ez a minden lében kanál ügyeskedő?

P. Állást kínált. Még nem mondtam igent, de – bár megalázóak a feltételek – azt hiszem, el kell fogadnom.

EGRESSY. Te tudod. És a színészet? Nem mondom, hogy kész színész vagy, de a személyiséged olyan erejű, hogy akár még nálam is jobb lehetsz.

P. Vahot most felkínálta a betű útját. S ez az út járható. Még nem döntöttem. Végtelenül vonz a színház, de eddig ott szinte csak csalódások értek.

EGRESSY. Ha akarsz, tehetsz még egy próbát. Ősszel jutalomjátékom lesz a Nemzetiben. Én a Szökött katonát választottam, az biztos siker, jó bevétel. Válassz szerepet, megkapod. Bámelyiket a szabómesteren kívül. Az az enyém.

P. Én a jegyző szerepét választanám, de ne haragudj, egy Egressy jutalomjátéka nem lehet a szabó. Neked a Lear király való, s én boldogan leszek az udvari bolondod.

Egressy. Játszottam már a bohócot is, a királyt is, remek szerepek, de az efféle tragédiákban nincs pénz.

P. Az istenverte pénz. Tudom, a viharjelenetben az őrülés kabinetalakítást kínál az olyan zseniknek, mint te vagy, de a darab nem egy szenilis királyról szól, aki hamis szavakért elkótyavetyéli a királyságát, aztán beleőrül tehetetlen szégyenébe. Nem. Dehogy. Ezt te is pontosan tudod. Játszottam Kecskeméten a Lear-ben, próbáltam elmondani a társulatnak, igazából miről szól ez a darab, de hiába beszéltem. Kértem, gondolják végig, hogy itt nem elsősorban háláról-hálátlanságról van szó, hanem a hazugságról és a hiszékenységről. Az emberi szellem két legnagyobb mérgezőjéről. A hazugság az emberi beszéd elárulása, a hiszékenység pedig a gondolkodás megcsúfolása. Bár nem egyforma bűn: a hazugság ördögi; a hiszékenység nagyon is emberi gyarlóság. Érthető is, hiszen a beszéd az igazmondásra van teremtve. Az Isten azért adott nyelvet minden nemzetnek, hogy tagjaik közölhessék egymással gondolataikat, szándékaikat, s nem azért, hogy elrejtsék, elhazudják. Félek, a tudás fája az édenkertben a hazudni tudás fája volt, ezért űzettünk ki a paradicsomból.

EGRESSY. Hazudni tudás fája? Ez jó.

P. Az emberi történelem leírható mint a hazugságok és hiszékenységek sorozata. A hadművészet is nagyrészt a megtévesztésre épül – a trójai falótól a menekülést színlelő, az ellenséget tőrbe csaló, kalandozó magyar lovasságig. Gondold végig: Shakespeare legtöbb darabja a hazugság és a hiszékenység pusztító-mérgező ragályára figyelmeztet: III. Richard, Jágó és Othelló; s ebben a darabban Lear lányai, aztán Edmund, Gloster fattyúfia hazugsággal törnek fölfelé, s tesznek tönkre mindenkit maguk körül.

EGRESSY. Jó hallani ezt a szenvedélyes hangot. Ez kell a mai színháznak. Én hatásosan el tudom játszani a Learben a Bohócot vagy Coriolánust, de te az vagy. Csak meg kell tanulnod azt kifejezni, s elhitetni a közönséggel. Ha nem tudod elhitetni, hiába vagy az. Ez a színész művészete.

P. Ha a Leart eljátszhatnánk a Nemzetiben... A hazugokkal szemben állnak a hiszékenyek – maga Lear, aztán Gloster grófja, Edgar, a fia – és az igazmondók: Kent és a Bolond.

EGRESSY. Kent is hazudik, Edgar is – másnak tettetik magukat.

P. Ők csak álcázzák magukat – az igazság védelmében.

EGRESSY. A Bolond pedig mindent a fonákjáról néz és mutat, az is hazugság, vagy legalábbis az igazság furcsa formája.

P. Ezért hívják bolondnak, s nem bölcsnek. Egy hazug világban az igazmondás életveszélyes, csak a csörgősipka védi a bölcset: úgy mond igazat, hogy a hatalomnak ne kelljen komolyan vennie.

EGRESSY. Tetszik, amit mondasz, de a színház játék, nem filozófia.

P. Ám fontos, hogy a játéknak legyen értelme, célja. Gondold meg: a természet nem hazudik, csak az ember. És az lesz a veszte: hogy végül a megsemmisülésbe hazudja magát. Ha az egyik hazudik, s a másik nem hiszi, ugyanott vagyunk, ahol Bábel építői. S a gőgös torony ledől. Végsősoron minden jó színmű erre a veszélyre figyelmeztet.

EGRESSY. Elveket nem lehet eljátszani. Nem szabad túlgondolni a dolgokat. A szerző megírta, mi eljátsszuk, a néző pedig, ha érti, befogadja, ha nem érti, távol marad. Az üres széksorok azt jelentik, hogy nem értik, vagy nem érdekli őket.

P. Nem „vagy”. Azért nem érdekli, mert nem érti a lényeget. De hogy’ értse, ha a színészek sem értik? Az nem megoldás, ha minden arról szól, hogy a színész nyílt színi tapsot akar a bukfenceiért, vagy az őrülési jelenetért. Kell valaki a mai színházba, egy rendező, aki nem csak ezért felel, ki mikor, honnan lépjen be a színpadra, hanem az egész előadásért. Az angolok, a németek már így csinálják.

EGRESSY. Miért gondolod, hogy egy rendező jobban tudja, miről szól a darab, mint én?

P. Nem gondolom. Lehetsz te is a rendező, de akkor az egészben kell gondolkodnod. S nem úgy, hogy mennyit hoz a konyhára.

EGRESSY. Shakespeare sem igen figyelt másra.

P. Tévedsz. Ő mindenre figyelt. … Ezért utolérhetetlen…

EGRESSY. Ha Leart választom, kevés előadás lesz, és kevés bevétel… Mindketten tudjuk, hogy a Szökött katona a kasszasiker. Hát még, ha te is játszol benne. A jutalomjáték a színész jutalma...

P. Minden a közönségért van. Egressy Gábor a nemzet színésze, s nem egy szatócsbolt vezetője. Ha a Leart választanád, én játszhatnám a Bolondot. A kecskeméti bolondomért a Leart játszó nagyszerű Deési megcsókolt a végén, pedig akkor még ugyancsak kezdő voltam. Most már tudom, hogy ez mennyire az én szerepem. A bolond ugyanis nem bohóc. Teljes félreértés, hogy vígjátéki szerepnek képzelik, s komikussal játszatják.

EGRESSY. Kérlek, hagyj ezzel! Majd egyszer, talán.

P. Nekem, félek, már nem lesz még egyszer. Neked a jutalom-, nekem a búcsújátékom lehetne. Még valamit hadd mutassak. Vörösmarty dolgozik a Lear király új fordításán. Igazi költészet. Rá se fogsz ismerni – már megbocsáss – az általatok lefordított darabra. Elkértem tőle a bolond néhány jelenetét a királlyal. Ő így is nevezi, nem bohócnak. Gyere ide mellém, nézz bele. Ízlelgesd a király szavait…  Eddig ugyebár az történt, hogy Lear átadta a királyi hatalmat, és szétosztotta vagyonát a lányai között, s az arányokat lányai szeretete szerint szabta meg: aki jobban szereti, többet kap. De ezt te pontosan tudod.

EGRESSY. Tudom, tudom. Folytasd!

P. A szeretet mércéje az volt, melyik lánya tudja ékesszólóbban bizonygatni hűségét és szeretetét. Vagyis Lear a képmutatást jutalmazta, s a hízelgések fényében a szemérmes szeretet igaz szavai sértésnek hatottak, és kiátkozáshoz vezettek. Amikor belép a Bolond, a színen Lear van és az álruhás Kent gróf, aki nem hitt a királylányok hízelgéseinek, s ezt szóvá is tette, amiért Lear haragjában száműzi. Ám a hűséges Kent álöltözetben mellette marad, hogy segítse a bajban. Ugye, világos? Shakespeare nem tanmeséket írt, túl egyszerű a mese, ha az igazság és a hazugság olyan könnyen felismerhető. A sátán ennél sokkal okosabb volt, amikor a hazugságot feltalálta.

EGRESSY. Jól van, ne magyarázz, mutasd, hogy csinálta Vörösmarty!

P. Majd meglátod, micsoda nyelvi erő. Innen olvasd, amikor Kent elgáncsolja és kilöki a kétszínű Oszvaldot, s te ezért pénzt adsz neki.

E-LEAR. Köszönöm, te barátságos kópé; itt a foglaló szolgálatra.

P. Ekkor jövök én, a Bolond

P-BOLOND. Én is felfogadlak. – Itt a tarajom.

P. A csörgősipkámat Kentnek adom. Ő megkérdezi, miért, mire én:

P-BOLOND. Miért? Mert olyannak fogod pártját, ki kiesett a kegyelemből. Hja! Ha nem tudsz úgy mosolyogni, ahogy a szél fú, tüstént náthát kapsz. Itt van, fogd meg sipkámat. Mert ez a cimbora száműzte két leányát, s a harmadikat akaratja ellen megáldotta; ha követed őt, szükségképp viselned kell sipkámat. Hogy vagy, komám? szeretném, ha két csörgősipkám volna és két leányom.

E-LEAR. Minek, fiam?

P-BOLOND. Ha minden vagyonomat nekik adtam volna, a sipkáimat magamnak tartanám. Itt az enyém; kérd a másikat leányaidtól.

E-LEAR. Vigyázz, fickó, korbácsot kapsz.

P-BOLOND. Az igazság kutya, melynek ólban a helye, azt ki kell korbácsolni; míg a lady, a szuka, a tűz mellett szabadon bűzölöghet.

E-LEAR. Keserű galacs nekem!

P-BOLOND. Fickó! én egy mondásra tanítlak.

E-LEAR. Tedd.

P-BOLOND. Figyelj, hát, komám: -
Gazdagabb légy a látszatnál.
Szólj kevesbet, mint mondhatnál.
Kölcsön többet végy, mint adtál.
Ha örökké gyalogolnál,
Nem volnál jobb a lovadnál.
Higgy kevesbet, mint tanultál.
Kockán többet húzz, mint raktál.
Hagyd rimádat s a tivornyát,
Őrizd honn a kapufélfát:
S többet nyersz e gazdaságon,
Mint Bertók a csíkvásáron.

E-LEAR. Hisz, bolond, ez semmi.

P-BOLOND. Igen, mert hasonló a fizetetlen ügyvéd lélegzetéhez; mit sem adsz nekem érte. Semmi hasznát sem veszed a semminek, komám?

E-LEAR. Hogy vehetném, fiú, hisz a semmiből mit sem lehet csinálni.

P-BOLOND. Kérlek, mondd neki: éppen annyira megy országának jövedelme is. Bolondnak nem hiszi.

E-LEAR. Keserű bolond!

P-BOLOND. Tudod, fiam, mi különbség az édes bolond és a keserű bolond között?

E-LEAR.
Nem, fiú; taníts meg.

P-BOLOND.
Az urat, ki rávett, hogy
Add át országodat,
Jer, állitsd ide mellém,
Vagy állj helyén magad.
Megláthatd, melyik édes,
Melyik fanyar bolond.
Itt áll egyik tarkán, amott
A másik. - Meg ne mondd.

E-LEAR. Te bolondnak hívsz engem, fiú?

P-BOLOND. Minden egyéb címeidet elajándékoztad, az veled született.

P. Erre mondja Kent a lényeget: Ez nem egészen bolond, mylord.

P-BOLOND. Bizony nem. Lordok és nagy emberek nem engednék azt nekem: ha egyedáru-jogosítványom volna rá, ők is részesek akarnának benne lenni; s a hölgyek, éppen azok nem hagynák egymagamnak a bolondságot, ők is kaparítanának el belőle. - Adj egy tojást, komám, s én két koronát adok neked.

E-LEAR. Miféle koronák lehetnek azok?

P-BOLOND. Nos hát! Ha középen kettévágom a tojást, s a székét kieszem, két tojáshéjkorona marad belőle. Midőn te koronádat kettészelted, s mind a két darabját odaadtad, hátadon vitted át a szamaradat a sáron. Igen kevés ész volt tar pilisedben, midőn arany koronádat elajándékoztad. Ha magam feje szerint beszélek, korbácsoltasd meg, ki azt legelőször igaznak találja.
(dalolva)
        Ez év nem kedvez a bolondnak,
        Mert most a bölcs is dőre;
        Nem bír eszével, s a majommal
        Komázik nyakra-főre.

E-LEAR. Mióta vagy oly tele dallal, fickó?

P-BOLOND. Mióta leányaidat anyáiddá tetted, komám; mert midőn a vesszőt kezökbe adád, s bugyogódat leoldtad... Kérlek, komám, fogadj nekem mestert, hogy hazudni oktasson; úgy szeretném megtanulni a hazudást.

E-LEAR. Ha hazudsz, fickó, még korbácsot kapsz.

P-BOLOND. Bámulok, mily nagy rokonszenv van közted s leányaid között. Azok meg akarnak korbácsoltatni az igazmondásért, te meg akarsz korbácsoltatni a hazudásért, s néha megkorbácsolnak, ha békén vagyok. Inkább akármi más lennék, mint bolond, s mégsem szeretnék te lenni, komám.

P. Látod? Mit gondolsz? Vörösmarty megígérte, ha a Nemzeti műsorra tűzi a Leart, még az idén befejezi a fordítást.

EGRESSY. Ne álmodozz. A jutalomjáték időpontja ki van tűzve, s marad a Szökött katona. Öregem, kell a pénz. Mennem kell. De ígérem, egyszer eljátszom ezt a Leart veled... Ne haragudj, most szökik a katona…

P. egyedül marad. A szín elsötétül.

 

3. jelenet

Várady Antal jurátus, egykori lakótárs jön.

VÁRADY. Írsz, barátom, verset tán? Hadd lám, mutasd.

P. Ó, nem, még nincs kész.

VÁRADY. Hát akkor azt, ami van. Miről szól, elepedek a kíváncsiságtól.

P. Most búcsúzom a nagy álomtól, a színészettől.

VÁRADY. Jó teszed. Könyved kiadását mindenki támogatta a Nemzeti Körben. De halljuk az új kötet első darabját!

P. Ez inkább az első kötet végére illenék. Ennyi van készen.

Adom tudtára mindazoknak,
Kiket tán sorsom érdekel,
Hogy tiszta látkörét jövőmnek
Sötét, nehéz köd lepte el.
Eddig Thalia papja voltam,
Most szerkesztő-segéd leszek.
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!

Szép élet a szinészi élet,
Ki megpróbálta, tudja jól,
Bár ellene a balitélet
Vak órjásának nyelve szól.
Hogy én lelépek a színpadról,
Szívem nagyon, nagyon beteg -
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!

Igaz, hogy ottan a rózsának
Sokkal nagyobb tövise van,
De oly rózsákat, mint ott nőnek,
Máshol keresni hasztalan.
Mindezt szivemben igazolják
Két évi emlékezetek.
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!

De sorsom egykor még ezt mondja,
Ha majd rám megbékűlve néz:
"Eredj, ahonnan számüzélek,
Légy ami voltál, légy szinész!"
Hát addig is, míg újra, elzárt
Mennyországomba léphetek:
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!

VÁRADY. Akkor ez még nem végleges búcsú.

P. Attól tartok, az. Bár Egressy jutalomjátékában fölajánlott egy szerepet. Vissza kéne utasítanom, de nem visz rá a lélek. Ott állni Egressy mellett a Nemzeti színpadán, hol egykor kifutófiúként szerepeltem, igaz, a színpadon csak a díszletet tologathattam.

VÁRADY. Ne bánd! Meglásd, nagy szerepek várnak még rád, barátom!                     

 

Hatodik kép

Dunavecse, 1844 tavasza

1. jelenet

A rektor szobája

Szűcs János rektor az íróasztalánál ül, és levelet ír. Kopognak.

REKTOR. (kiszól) Bújj be, belül tágasabb.

P. félénken belép.

REKTOR. Te vagy, Sándor fiam? Micsoda meglepetés! Azt hittem, a tanítványom jön, hogy a levelet elvigye. De az ráér. Gyere, hadd lássalak! Vagy két éve felénk se néztél. A fő, hogy itt vagy, képzelem, szüleid mennyire örültek. Náluk laksz? Meddig maradsz? Mesélj.

P. Még nem voltam otthon. Egyenesen idejöttem.

REKTOR. Ide? Miért ide? Örülök, persze; de hogy tehetted ezt? Hiszen oly régóta várnak. A hírek jönnek felőled, egyre inkább jó hírek jönnek, de te nem jöttél. A hírek büszkévé teszik őket, de boldoggá csak te teheted. Most indulj azonnal. Hozzám gyere holnap, örülni fogok, de most nem örülök.

P. Nem olyan egyszerű, rektor úr. Egy Vörösmarty Mihály küszöbét bármikor könnyedén átlépem, de a szüleim küszöbén szorongás fog el.

REKTOR. De Sándor fiam! Olvastam a Távolbólt, tudom, milyen drága neked ez a kis lakocska a nagy Duna mentében, s azt is, hogy mindig húzott vissza a szíved. Sőt! Hogy is van: „Bár maradtam volna benne végig, de az embert a vágyai vezérlik...” Most visszavezéreltek. Eredj, rohanj hozzájuk!

P. Higgye el, nem a gyávaság tart vissza. Gyerekként a tiltás ellenére – szó szerint vakmerően – belenéztem a napba, de apám, anyám szemébe nehezebb. Amíg szegény, ágrólszakadt voltam, nem akartam fájdítani a szívüket. Ha már segíteni nem tudok, legalább ne lássák, mily nyomorban él szemükben „tékozló” fiúk…

REKTOR. Nem vagy te tékozló, édes fiam, tudjuk mindannyian, jóanyád nagyon büszke rád, és hidd el, titokban apád is. Siess hozzájuk, egy percet se késlekedj!

P. Jöhettem volna bérelt kocsival Pestről egészen szüleim házáig, nem vagyok már rongyos csavargó. Első verskötetem hamarosan megjelenik, s nyártól biztos állásom van egy fővárosi lapnál… De apám székállása ott van a piac közelében, ahol ilyenkor sok ember jár. Apám nehéz szívvel van irántam, haraggal váltunk el – persze én nem haragudtam, csak ő. Nem akarom megkockáztatni, hogy mindenki szeme láttára atyai pofonokat kelljen elszenvednem, vagy kidobjon. Azt a szégyent nem viselném el. Ha megengedné, János bátyám, sötétedésig itt maradnék, s akkor mennék haza, ha eloszlik a piacozó nép.

REKTOR. Hát… hát maradj csak, édes fiam, de egy kis időre magadra kell, hogy hagyjalak, mert az a gézengúz nem jött, muszáj nekem elvinni ezt a levelet. Bocsáss meg, de sürgős. Nagyon sürgős. Olvasd addig ezt a Dávid zsoltárát, régi diákadomák vannak benne, és pajzán versek. Sietek vissza.

Rektor el. P. belelapoz a könyvbe, aztán leteszi, s papírt húz elő. Elmosolyodik. Írni kezd. A szín elsötétül.

2. jelenet

A szín kivilágosodik. Rektor jön.

REKTOR: Már itt is vagyok. Elárulom, nem a levél volt olyan fontos. Elszaladtam apádékhoz.

P. megrezzen.

REKTOR. Nem mondtam semmit, csak nagy ártatlanul megkérdeztem, nem jöttél-e haza véletlenül, mert – mondtam – annyira szeretném látni azt a derék fiút. Apád arca ellágyult, s azt kérdezte: hát tényleg olyan derék legény az én Sándor fiam, hogy rektor uram is érdemesnek tartja tudakozódni felőle? S még hozzátette – gyakorlatias ember a te apád –: talán még be is vehetné maga mellé preceptornak, ha arra való volna? És akkor megmondtam neki, amit gondolok rólad, édes fiam.

P. (félszegen) És mit mondott?

Rektor. Hát azt, hogy a kegyelmetek fia most is tanító már, de az egész nemzet tanítója, akire kicsinyek és nagyok egyaránt hallgathatnak. S boldogok lehetnek azok a szülők, akik ilyen dicső fiút adtak a hazának. Ezt mondtam. Szó szerint. Ha láttad volna az arcukat… De mit beszélek, lásd azonnal! Ne várasd őket!  

P. Még egy percet, János bátyám! Míg odavolt, írtam egy verset.

REKTOR. (elképedve) Egy verset, míg odavoltam?

P. Ó, nem, gondolatban már az úton hazafelé megírtam, most csak kimásoltam a fejemből. Mit gondol, fölolvassam nekik, ha hazaérek?

REKTOR. Előre igent mondok, de halljuk!

P. Egész úton hazafelé
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.

REKTOR. (könnyeivel küszködik) Szebb ajándékot nem hozhattál volna – már magadon kívül. De ne tipródj, gyere! Röpülj felé, fiam!

El.