A jövő megszűnt, mielőtt elkezdődhetett volna

A kötetcím rögtön fókuszba állítja a XX–XXI. századi magyar irodalom nagy témáját, az apát és az apátlanságot. Ami azért is különös, mert nem mindegyik novella hőse „apátlan”, nem mindegyik szöveg tematizálja nyíltan az apátlanságot, nem olvashatunk ebben a remek kötetben klasszikus apakeresős történeteket.

De az apátlanság, a kezdőpont hiánya vagy inkább megfoghatatlansága tényleg ott bujkál mindegyik én-elbeszélésben. Nincs objektív elbeszélő, nincs „rálátás” az eseményekre, semmilyen fókusz, mely mentén az események értelmezhetők lennének, Sándor Zoltán történetei ezért is tűnnek olyan töredezettnek. Ennek a töredezettségnek, szubjektumba zártságnak persze súlyos metafizikai következményei is vannak. Ilyen értelemben valóban társtalan a kötet szép nyitónovellája. A Sándor Zoltán felvetette apátlanság kérdése összefügg egy hermeneutikai dilemmával, a „valódiság”, a „kezdet” problémájával is, ami már korábbi írásaiban is foglalkoztatta a szerzőt.

A borges-es ihletésű A könyv című novella nagyon szellemes, főszereplője egy nem létező (de fontos!) könyvről ír nagy sikerű recenziót. Az „eredeti” művet aztán égen-földön keresik az olvasók, de képtelenek ráakadni. „Úgy van, hogy nincs. Akárcsak a nulla, vagy Isten. Nem csak az lehet igaz, ami létezik, hanem az is létezhet, ami igaz.”

Ebben a világban, ahol Isten, az Apa, vagyis az eredet megfoghatatlan (igaz, de nincs vagy nincs, de igaz), maguk a karakterek, az emberi szereplők is kontúrtalanná, elmosódottá válnak. Nem érzik saját határaikat, és természetesen a saját világukban sem hihetik összetéveszthetetlennek magukat. Különösen a nőalakok titokzatosak és elmosódók, ezt látjuk A negyedik nővérben, de az Álmos vagyok című novellában is.

Ám a bizonytalanság, önmagunk határtalanságának tudatosítása erő is lehet, nemcsak gyengeség – és nemcsak végzetes adottság, valamiféle „sors”, ahogy láttuk ezt a szerző J. K. című kötetében. Az Apátlanok talán legjobb novellája, A tökéletes másolat egy démoni lényt, egy félig-meddig bűnöző, politikai machinátort beszéltet, aki saját bizonytalanságából kiindulva, önmaga korlátait intellektuálisan tudomásul véve képes manipulálni embertársait.  Ez a félművelt, de szenvedélyes olvasó ezt szűri le bölcseleti olvasmányaiból: „Az lesz igaz, ami mögött a legerősebb hatalom összpontosul. Nemcsak politikai, hanem vallási, tudományos és kulturális téren is. Egyetlen igazság híján a rész- és féligazságok elfogadtatása másokkal az ember fontos jellemzőjévé válik. Ebbe a műveletbe pedig a hamisítás, a sumákolás, és a látszatteremtés is jócskán beletartozik.” Az önmagát – és másokat is – simulacrumnak tekintő emberi lény játékos könnyedséggel szembesül az emberi történések és tulajdonképpen a történelem céltalanságával, a történelemben élők már-már irracionális kiszolgáltatottságával, a jelentés, mindenféle jelentésadó tekintély hiányával. „Az egészben az a legizgalmasabb, hogy mindenki igyekszik logikusan megmagyarázni azt, ami éppen történik, ám mi van akkor, ha ezt nem lehet? Merthogy öncélú. Akár egy lidérc.”

Sándor Zoltán egyik legfigyelemreméltóbb írói erénye, hogy a metafizikai kérdések iránti érzékenységet milyen remekül ötvözi az aprólékos megfigyelésekkel, a társadalmi témák iránti nyitottsággal. A tökéletes másolat sem csak egy izgalmas eszmefuttatás a történelem értelmetlenségéről, hanem egy perverz és félművelt, a közelmúlt kelet-európai történelmében könnyen elhelyezhető politikai machinátor, éceszgéber, politikai tanácsadó rajza.

Ebben a műfajilag nagyon színes, még tárcanovellákra is emlékeztető novellákat is tartalmazó kötetben felsejlenek az emigráció, a balkáni háború, a magyar vidék pusztulásának, lassú, könyörtelen elidegenedésének számos témája is. Nagyon jellemző az elmagányosodott, beilleszkedni immár sehova nem tudó, a saját maguk árnyékaként tengődő, a maguk és hozzátartozóik múltjában, valóságosságában is kételkedő magányos lelkeket bemutató második novellaciklus címe: Hálózatba kapcsolt remeték. A hangsúly a „hálózaton” van: még ezekben az én-elbeszélésekben is felvillan a lehetőség, hogy valamifajta metafizikai mélységet találjunk az önmagukból is kikopott, többnyire idős vagy társadalmilag lecsúszott figurákban (ilyen az Apátlanok novella gyerekkel a karján kéregető női nőse, akinek fényképe „nem enyészik” el, túléli a lakástüzet). Ezeknek a figuráknak a története már nem is egészen rekonstruálható.

Ez a sajátos töredezettség, „rekonstruálhatatlanság” különbözteti meg Sándor Zoltán emberábrázolását az „elveszettekben”, a történelem számkivetettjeiben, a vesztesekben szintén metafizikai távlatokat kereső Tar Sándor figuráitól. A Tar kedvelte szabad függő beszéd nagyobb távolságot tesz lehetővé, épp ezért valahogy tágasabb mint az Apátlanokat jellemző én-elbeszélés.

A negyedik nővérben Sándor Zoltán mesterien kiaknázza az én-elbeszélésben rejlő drámai lehetőségeket. Három nővér, Magdi, Viola, Piroska monológjait halljuk, miközben végig felderítetlen marad a titok, ki felelős a negyedik nővér, az 1945-ben bestiálisan meggyilkolt Ilka haláláért. Senki nem tud mindent – és nemcsak azért, mert a gyilkosságnál nem voltak személyesen jelen, hanem mert a bűntudat és a szégyen is elnémítja őket. Maradnak a célozgatások, találgatások, sugalmazások: vajon melyikük volt az, aki a német katonával kapcsolatot tartó szépséges Ilkára irányította a bevonulók figyelmét? Az életben maradt nővérek mind a hárman e nagy titok foglyai, és a fiatalon meghalt „negyedik nővér” árnyékában kénytelenek élni le életüket. A több mint száz éves, a bárányt kivégző, már-már mitikus szereplőnek tűnő Apus (ő a bánáti telepes falu legelső szülöttje) nézőpontja alkalmas lenne egy távolságtartóbb ábrázolásra, de ez tulajdonképpen látszat, a megtörtént tragédiával képtelenség távolságot tartani. Épp az elhallgatás és rejtélyeskedés, a kimond(hat)atlanság emeli ki a fiatal lány tragédiáját a történetek (a történelem) sűrűjéből, és avatja amolyan görögös sorstragédiává. Ez a novella azt is sugalmazza: a történelem az, amiről soha nem lehet objektíven beszámolni, a történelem az, amivel érintettségünk miatt lehetetlen távolságot tartani.

Apátlanok a kötet címe, de akár Gyerektelenek is lehetne. A múlt a szereplők számára rekonstruálhatatlan (bevallhatatlan vagy kideríthetetlen), a jövő pedig egyszerűen lehetetlen. A szereplők jövője megszűnt, mielőtt elkezdődhetett volna. A négy nővérnek jellemzően összesen egyetlen gyereke születik, a többi novella gyerekszereplője pedig vagy meghal, vagy eltűnik, vagy meg sem születik (bár várják a szülei). Az Álmos vagyok című novella őrjítő bűntudat fogságában szenvedő hősnője ezt látja álmában: „Felültem, és ölembe helyeztem a csecsemőt, letekertem a pólyája legfelsőbb rétegét, majd az alatta levőt, aztán az alattit, és így tovább, végül csak egy borzalmasan hosszú rongy maradt a kezemben…”

Igencsak mesteri és Sándor Zoltán írásművészetére jellemző az „álmos” metafora már-már a lírai ábrázolás sűrítettségét idéző kimunkálása. Álmos (vagyis álmatlanságban szenvedő) a főszereplő, hiszen visszatérő rémálmai vannak. Álmos a szeretett kutya neve, amelyet a férj – a betegsége miatt – az orvossal elaltatott (már megint az alvás!), és aki a rémálmok idején a beszélő mellkasára telepszik, nem hagyja lélegezni. De Álmos a főszereplő bátyja is, akit egy vak disznó halálra taposott. Így aztán különösen baljós a hősnő, az elbeszélő utolsó megjegyzése: „Álmos vagyok, dúdoltam magamban. Álmos.” Nagyon jellemző, hogy a beszélő igazi nevét nem ismerjük meg, mint annyi novella főszereplője, ő is névtelen. Mindezek mellett érdemes tekintetbe venni az Álmos név történelmi jelentését is: Álmos (tehát akinek a nevével a hősnő többször is azonosítja magát), az a személy, akinek nem lehet jövője, aki nem léphet be az általa vágyott új országba, aki nem kezdhet új életet. A hold fénye felidézi azt a határvonalat, amin a főszereplő nem léphet át, és ami tulajdonképpen a beszélgetőtársától is mindörökre elválasztja. „A jövő elmúlt, világosítottam fel. A telihold tompa fénysávot húzott a szobába.”

Az apátlanság és a sorstalanság motívuma mellett a költői gondossággal kimunkált metafora-háló rokonítja a remek kis kötet intellektuálisabb, példázatszerűbb és realista elbeszéléseit.

Sándor Zoltán: Apátlanok. Zenta, Zetna, 2023. Vulkáni Helikon 50.