Manuscriptum – Faludy György hagyatéka

Elindult a veszprémi Sziveri János Intézet Manuscriptum című rendezvénysorozata, melynek első alkalmával Kisantal Tamás irodalomtörténész, egyetemi docens tartott előadást Faludy György anekdotákkal átszőtt, kalandos életművéről. Az est után az érdeklődők betekinthettek a Faludy-kéziratok és -fényképfelvételek gyűjteményébe is.

Az irodalmi estnek a Pannon Egyetem Könyvtár és Tudásközpont biztosította a színvonalas helyszínt. A Tudásközpont jelenleg három nagy hagyatéki anyaggal rendelkezik – Kosztolányi Dezsőhöz, Csáth Gézához és Faludy Györgyhöz kötődő dokumentumokkal –, melyek közül a Faludy-anyag feldolgozása apropóján hallgathattunk vendégelőadást a PTE BTK docensétől. Az est házigazdája Fekete Richárd irodalomtörténész, egyetemi adjunktus (PE HTK) volt, a Sziveri Intézet tudományos munkatársa. Köszöntőt mondott Arany Zsuzsanna irodalomtörténész, egyetemi docens (PE HTK), a Sziveri Intézet intézet vezetője, aki felvezetőjében hangsúlyozta, hogy a „Manuscriptum” címszóval egyfelől a kéziratos hagyatékokhoz szorosan kapcsolódó szabadegyetemi előadássorozat tematikájára kívántak utalni, másfelől az írásbeli kultúrának, a kéziratos hagyomány egyfajta szakralitásának, valamint a nyomtatott könyvek státuszának kiemelése volt a cél, megkérdőjelezvén a digitalizáció „mindenhatóságába” vetett jelenkori hitet.

Az est fő témája ezúttal a történelem és anekdotikusság kérdésének megjelenése volt Faludy György életrajzi regényében. Kisantal Tamás irodalomtörténész egyik fő kutatási témája a történelmi traumák irodalmi ábrázolása, s a közelmúltban, azonos című kurzusán hallgatóinak ismertette Faludy emlékiratát – senki nem tudott a műről, viszont a szöveg hatott. A tanár úr szembesült tehát a ténnyel, hogy míg az ő diákkorában, a rendszerváltás idején Faludy-kultusz uralkodott, a mostani kor egyetemistáinak sokszor a magyar irodalom legendás alakjának még a neve is ismeretlen. E tapasztalat vezette el annak a kultúrtörténeti kérdésnek a felvetéséhez, hogy a rendszerváltás idején miért alakulhatott ki nagy Faludy-kultusz, s mára miért tűnt el.

A nívós műhelybeszélgetésen az előadótól olyan Faludy-idézetet is hallhattunk, mely a költő életútját összegezte röviden. Szó esett a Faludyról készült 1988-as dokumentumfilmről (Faludy György, költő. Rendezte: Böszörményi Géza, Gyarmathy Lívia), s arról, hogy ezzel szemben mennyire elhallgatták munkásságát a közéletben 1956 és ’88 között. Ahogy az előadó idézte Pándy Pál marxista irodalomtudós Faludyra vonatkozó gondolatait: „[Faludy] a revizionista jobboldali magyar költészet egyik nagyon veszélyes alakja”. A költő szerint – noha lehet, hogy ez már csak önmaga gyártotta anekdota – az Országos Széchényi Könyvtárból is eltávolíttatták a könyveit.

Megtudhattuk, hogy fordításelméleti viták ugyancsak felmerültek Faludy György Villon- és Heine-fordításaival kapcsolatban. Nem is alaptalanul, hiszen ezek a művek elsősorban nem fordítások, hanem az akkori cenzúra találékony megkerülései. ’89-ben már Földes László Hobo zenésíti meg a költő egyik versét, majd később önálló verslemeze is megjelent. Karikatúrán is ábrázolták, s lassan Faludy mint napi sajtószenzáció szerepelt a lapokban.

Az előadó végigkalauzolt bennünket Faludy György kalandos életútján, közéleti szerepvállalásain, s az életmű „alternatív tényein”. A költő hazatérése nagy visszhangot keltett hazánkban, az első Faludy-estet maga Mészöly Miklós konferálta. Faludy munkássága értékelésével kapcsolatban azóta társadalmi konszenzus alakult ki.

1989-ben jelenik meg harmadik kiadású, már legális önéletrajzi könyv, a Pokolbéli víg napjaim, mely három tematikus egységre, ha úgy tetszik, műfajra bontható: pikareszkbe hajló emigráció, szubjektív írások a Rákosi-korszakról és a recski lágerbeszámoló. A könyv legfőbb szervezőereje az anekdota és az „izmosra fejlett” költői öntudat. Faludy e kötetével egyfajta kultuszt épít maga köré – később a róla szóló monográfiák ezeket a mítoszokat adatközlésekkel rombolják le. Úgy is mondhatjuk, Faludy konfabulál, felépítve ezzel saját költői identitásképét. A vicces-erotikus afrikai kalandokat, a világhíresség kiderülését Marokkóban mindvégig szórakoztató anekdotákként prezentálja. Roosevelt levelet küld neki, hogy segítse emigrációját Afrikába. Faludy a rendszerrel nem alkuszik, Rákosinak nem ír verset születésnapjára, még felkérésre sem. Sztálin ellen ír verset, ám azt megtalálhatják, így a Nemzeti Múzeum könyvtárából kivesz egy 1848-as napilapot, és visszafele haladva bekarikáz betűket, hogy kijöjjön a Sztálin-ellenes vers – az eredetit pedig csatornába dobja. Megannyi fordulat, amely csak mesében történhetne meg, de mindezzel – ahogy Kisantal Tamás fogalmazott – Faludy „költői igazságszolgáltatást” vihet végbe. Az est címe szintén az egyik legismertebb anekdotára célzott: „Poe százados és Whitman őrnagy találkozik Babilónban”. Az amerikai irodalomra való utalással Faludy ávós tisztek tudatlanságán ironizált kulturális fölényével, amikor épp vallatták.

Minden anekdotikusság dacára a kép, amelyet kialakított magáról, mindvégig hiteles maradt. Az áldozati pozíció ugyanis nem fért bele abba az identitásképbe, amelyet közvetített magáról: saját tettei, nem a származása miatt menekült. Ő volt az az emigráns író, aki a Kádár-kor játszmáiból kimaradt. Műveiből a haladó humánum és a diktatúra harca bontakozik ki. Ikonikus alakja attól válhatott a rendszerváltás szimbólumává, hogy azt közvetítette a fiatalok számára: az ő kezükben van a jövő, és urai lehetnek sorsunknak. Gondolatai különösen nagy jelentőséggel bírtak 1989-ben, tétje volt az üzenetnek. Ő volt az élő láncszem a jelenkor és a Nyugat szellemiségében élt alkotók között, és ő volt az, akit nem tudtak megtörni a vészterhes évek sem. Idővel azonban egyre jobban visszaszorult a közéletből, s a jelen helyett lassan a múlt képviselőjévé vált.

Fotók: Szabó László