Krétai ujjlenyomatok 2.
Van egy nem múló, sőt egyre gyötrőbb plebejus szenvedélyem. Soha, sehol, semmikor nem hagynám ki a tömegközlekedés egyedien közösségi élményét. Ha külföldön járok, leginkább távolsági buszon vagy vonaton szeretek zötykölődni, azaz suhanni, mert általában véve igen jó a tapasztalatom. Nem beszélve arról, hogy minden ország tömegközlekedése gazdagon meg van szórva az adott ország sava-borsával. Magyarán: mutasd meg a tömegközlekedésed, megmondom, ki vagy.
Nos, a lelkesültségtől alig tudom leírni, hogy kétezer-huszonháromban Krétán jelenléti kalauzkodás folyik. Ismétlem, nem online. Jelenléti. A bus-office bódéhoz gyalogolok. Egyszemélyes kis fülke, nyitott ablakkal, és még nyitottabb volános hölggyel. Az egyenruha itt világoskék ing, vagy görögkék póló buszos logóval a szív felett. Alul fekete nadrág a trendi. Kora kisgyermekkori élményeket ébreszt bennem a kalauznő látványa. Amikor a Ligetről Debrecenbe mentünk busszal, ugyanezt a lelkesültséget éreztem. Nem, nem az utazás miatt, hanem a kalauzbácsi egyenruhája, sapkája, szögletes táskája, egylyukú kézi lyukasztója láttán. Szóval itt Görögországban a távolsági buszmegállóban kalauznéni fogad. Fantasztikus! Ahogy kiadja a jegyet, ahogy beszél, látom, neki több lyukasztót kell egyszerre a tűzben tartania: pszichológus, coach, idegenvezető, mediátor, testőr. Nincs kecmec, ez a szakma összetett személyiséget kíván.
Amikor arról kérdezem, mikor érkezik a buszunk, azt az angol szót használja, amit soha nem tudok egyből helyesen leírni: approximately. Ajjaj! Tíz perces mozgó intervallumot ad meg. Tetszik, hogy nem puncsol, hanem korrekten tájékoztat. Óra tizenöt és huszonöt között fog megérkezni a busz, mondja, és mosolyogva elindul. Nyitva hagyja a bódé ajtaját és ablakát. Vajon hova igyekszik? A volánbodega meghosszabbításaként fedett buszmegálló leülésre csábít. Forróság van, az ember állóképessége limitált. A buszmegálló fa tartóoszlopain zajos, sokat ígérő isteni és félisteni mulatságot ígérő színes plakátok fonnyadoznak. Lehet itt kvadozni, lovagolni a tengerparton, sárkányrepülni a tenger felett egy sörkerti székhez szíjazva. Csábító ajánlatok, nekem egyikhez sincs kedvem. Mindezeknél sokkal jobban érdekel, vajon hova siet a kalauznő?
Kétirányú főúton gyalogosan átkelni cseppet sem könnyű és veszélytelen vállalkozás. A kalauznőm rettenthetetlen, bölcs és bátor, mint Pallasz Athéné. Áll teljes fegyverzetében, jobbra-balra forgatja a fejét, nézi az elsuhanó autókat, nem adja fel. És végre-valahára akaratának teret enged az út, hipp-hopp, ott terem a szemben lévő buszmegállóban. Aha, értem, az ott várakozóknak is ő adja a jegyet. Oldalán digitális kalauztáska, olyan, mint egy negyven évvel ezelőtti mobiltelefon. Féltéglányi. Ilyenbe beszélt az amerikai unokatestvérem, akiről akkor azt hittem, meghibbant. Amerikai módi ide vagy oda, féltéglával nem ordibálunk.
Megérkezik a szembebusz, a megállóból figyelem. A kalauznő megcselekszi, amit megkövetel a munkaköri leírása, és indul visszafelé. Most kedvezőbb az autóshelyzet, már itt is van. Felállok, mert az ígért tíz perces intervallumból kifutottunk. A busz várható érkezési irányába nézek. Kíváncsian. Nem vágok pofákat, nem reklamálok, ki az a féleszű, aki Krétán bármin is felhúzza magát.
Újabb öt percbe kezdünk, a busz sehol. Várunk. Épp leülni készülődöm, amikor megérkezik a böhöm nagy jószág. A sofőr kiugrik, elkezdődik a beszállás, de csak és kizárólag kronoszi sorrendben. Én szállok fel elsőnek, mert nékem adatott minden hatalom erre, én vettem legelőször buszjegyet. A sofőr felszáll a középső ajtón, és szigorúan ellenőrzi az üres helyeket. A kalauznő minden jót integet, várja a bódé. Hegyek, völgyek között száll a tizenhárom-tizenötös, amiből tizenhárom-harminckilences lett. Egy barlangot veszek észre, a szurdokból lehet felmászni a bejáratához. Csak nem? Csak nem Zeusz barlangja tátong előttem? Miért is ne? Krétán vagyok, a mitológia szerint innen származott el az Olimposz tetejére az emberek és istenek atyja.
