A semmittevés végtelen hasznáról

Hőség van, fémesen, forrón kong az ég a repülőforgalom zajától. Szeretem ezt a hangot, olyan lassan válik eggyé a csendnek nevezett forró sistergéssel, hogy nem is venni észre az átmenetet. Pont ilyen lágy áttűnést képez a pihentető semmittevésből lett alkotó semmittevés. Ezt is szeretem: Ahogy az ellazult elme mintegy „unalmában” előáll a jobbnál jobb ötletekkel.

„Meglepődve tapasztaltam, hogy amikor belemélyedünk egy feladatba, az agy egyes részein csökken az aktivitás…Ezzel szemben a  csendben várakozó, feladat nélkül hagyott alanyokkal valami elképesztő dolog történt. Egy külön hálózat, amely kapcsolatban áll az agy összes részével, egyszer csak bekapcsolt” – írja Olga Mecking Niksen A semmittevés holland művészete című könyvében. Bár a holland „niksen” új divat, a szerző pedig saját életéből vett példákon keresztül újszerűen és frissen magyarázza el, a semmittevés és a semmittevéssel rokon, meditatív tevékenységek szép, nagy hagyományra tekintenek vissza. Semmit tenni azonban sokféleképpen lehet, esszenciáját és kulcsát is másként ragadták meg gondolkodóink. Egy azonban biztos, azt nem mondhatjuk, hogy a semminek semmi köze nincs a nagy művekhez. Érdemes megfontolni az alábbi idézetet Hamvas Béla Thoreau-ról szóló esszéjéből: „A nagy művek mögött végtelen semmittevés áll, mint a világ mögött a végtelen tér.” (Henry David Thoreau-t az első természetvédőként tartják számon, 1845-ben beköltözött a Walden-tó partján saját kezűleg épített kunyhójába, ahol 3 évet töltött a természet megfigyelésével és elmélkedéssel.)

A semmittevést azonban nem muszáj egy helyben művelni; a magam részéről imádom azt az érzést, amikor csak úgy hagyom, hogy vigyen a lábam, amerre akar. Az ember lába ugyanis nagyon bölcs testrész, például mindig az erdő vagy a tenger felé viszi tulajdonosát, sosem a város felé. Sokszor szoktam azzal is poénkodni, hogy az agykerekeim lábmeghajtásúak, a jobbnál jobb gondolatok, a problémák megoldásai ugyanis legtöbbször séta közben jutnak eszembe. Hamvas már említett írásában beszél a mindennapi séta jótékony hatásáról a kreativitásra: „A mindennapi séta a nap kalandja. Az ember elmegy az élet forrásához. Wordsworth inasa, amikor egy utazó ura dolgozószobájáról kérdezte, így válaszolt: Ez a szoba itt a könyvtár, dolgozószobája azonban a kapun kívül van.”

A kortárs magyar irodalom egyik nagy sétálója pedig Báthori Csaba, aki Sétagyakorlatok című esszégyűjteményében rögzíti lépések közti merengéseinek stációit. „Mi történik az emberrel séta közben? Egy világ. Megmozdulnak a kövek, felhorzsolódnak a tűzfalak, kiélesednek ismeretlen arcok, megsúlyosul a szenvedélyes kószáló magánya” – fogalmaz könyve fülszövegében.

Mégis, hogyan válik a séta semmittevéssé? Úgy, hogy nem azért indul neki az ember, hogy például boltba menjen, valakit meglátogasson, sportoljon, x számú kalóriát elégessen, nem, egyáltalán nem. Csak az a séta válhat tökéletes semmittevéssé, amely céltalan. Sétálás közben gyakran eszembe jut a Kanttól származó, tulajdonképpen a kategorikus imperatívusz unokaöccsének is tekinthető, unalomig ismert mondás: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Mert az a séta sikerül jól, ami nem valami másnak való alárendelődésből születik, (lásd. eljutni valahová), hanem önfeledt bolyongássá lényegül, egyszersmind időtlenséggé, így szolgáltatva alapot a rácsodálkozásra. Amikor az ember újra észreveszi maga fölött az eget, lába alatt a por színét, a föld ezernyi illatát, akkor megtapasztalja a valódi szépséget. A szépség tehát egyenesen arányos a céltalansággal. A céltalanság pedig előszobája a semmittevésnek. „De nem szabad úgy járni, mint egy gárdakapitány. Persze, úgy kell kilépni, de aztán. De aztán jön a földet motozó tekintet, a higgadt nézelődés, a sehová-nemjárás fölemelő ideje” – fogalmaz Báthori Csaba.

Az, hogy ember megtanul járni, még nem jelenti azt, hogy megtanult sétálni is, hogy érti, érzi annak szubsztanciális lényegét, érdemes azonban „sétagyakorlatokkal” céltalanságra trenírozni magunkat. Persze, nem mindenki sétáló alkat, az viszont valószínű, hogy aki egyszer megtanul igazán „semmit-sétálni”, az nem fog leszokni róla. Báthori Csaba szavaival élve: „Aki elindul, hiányolja a következő lépést.”

Térjünk azonban vissza Olga Mecking holland niksenezéséhez, már csak azért is, mert a legcukibb és legprofibb semmittevőkre hívja fel figyelmünket, a gyerekekre. „A gyerekek, a háztartás, a munka, a kora reggeltől késő estig dolgozó férjem, a családom többi része és a barátaim mellett próbálom felidézni, mikor volt olyan, hogy nem csináltam semmit. Nem rémlik. Pedig régen olyan jól ment a semmittevés! Kiskoromban csak ültem az ágyamon vagy apám kedvenc karosszékében, nézegettem a szőnyeg mintáit, vagy csak bámultam ki az ablakon, és az égvilágon nem gondoltam semmire. A szüleim néha megkérdezték, mit csinálok, és adtak valamilyen házimunkát, vagy elküldtek leckét írni, de általában rengeteg időm jutott az ábrándozásra. És annyira jó volt!” Ezekre az időkre én is emlékszem, imádtam azt a számolatlan időt, ami nyaranta a nagymamáméknál vett körül. Nem kellett nézni sem az órát, sem a naptárat, ha nagymamám néha kikiabált az ablakon, hogy „kész az ebéd!”, akkor bementem, egyébként pedig egész nap azt tehettem, amit csak akartam. Karikákat firkáltam egy ággal az agyagos földbe, szétmaszatoltam a leveleket, néztem a felhők formáit. Kellemesen egyformák voltak a napok is, evés, ivás, játék a kutyákkal, szunyókálás az árnyas hársfa alatt. Hogy irigylem akkori önmagamat! Mostanában valahogy a szabadság is olyan irányított: egy hét nyáron, egy hét Karácsonykor, mert a társadalom szemében több „nem jár.” A gyerekeknek még elnézik, de a felnőttek számára gyakran tabuként kezelt tevékenység marad a „semmizés”. „A betegség vonzereje, hogy képes elfogadhatóvá tenni társadalmunk egyik legsúlyosabb bűnét: a semmittevést” – írja Olga Mecking. Ráadásul a szabadidő eltöltése is stresszessé vált, megjelent a FOMO (Fear of Missing Out), azaz a lemaradástól való félelem. Hirtelen annyi izgalmas lehetőség közül tudunk választani, hogy a bőség szorongással tölt el minket. Ha kiválasztunk egy programot, egy állást, egy projektet, azzal nagyon sok másikra mondunk nemet, ezért aztán amiatt szorongunk, hogy rosszul választottunk.

Olga Mecking A semmittevés holland művészetében kiemeli az amerikai közgazdász és szociológus, Thorstein Veblen 1899-ben megjelent, A dologtalan osztály elmélete című munkáját. Veblen a könyvben azt jósolta, hogy a tehetősebb rétegek teljesen át fogják adni magukat a „szabadidőben tobzódás”-nak. „Az előrejelzések – a mából visszagondolva – megalapozottnak tűntek, mégsem e szerint alakultak a dolgok. A megjövendölt luxuscikkekben (ruhákban, autókban, borokban) tobzódás helyett sokkal inkább az elfoglaltság vált az új státuszszimbólummá.” Persze az is csupán az ipari forradalom után vált világossá, hogy mi a különbség a munka és a szabadidő között.

Még egy izgalmas kérdés nem hagy azonban nyugodni. Az ima a munka és semmittevés libikókáján vajon hogyan egyensúlyoz? Hiszen mind a kereszténység, mind a keleti vallások az elme elcsendesítése révén teremtik meg az imához, lelkigyakorlathoz szükséges tudatállapotot. Lehet, hogy meredeken hangzik a kijelentés, hogy az ima is a semmittevésből fakad, s bizonyára mindannyian imádkozunk időnként vizsga előtt, a folyosón várakozva, vagy a repülőgép felszállásakor, igazán elmélyülni azonban nyugodtabb, hétköznapi teendőktől mentes tér-idő metszetekben lehetséges. Ez persze az én meglátásom, a keresztény olvasat hagyományosan az imát inkább a munkával vonja párhuzamba, lásd: „Ora et labora!” A Biblia a munkát gyakran büntetésként mutatja be, a restséget pedig bűnként. Ez utóbbi, úgy tűnik, keresztény örökségként él velünk, a büntetés helyét azonban átvette „a munka mint önmegvalósítás” szlogenje. Mindez pedig kiváló táptalajt jelenthet a semmittevéshez, hiszen, ha a munkám én vagyok, akkor az önmagammal való foglalatoskodás, az „én, mint munkaeszköz” csiszolása, hatékonnyá tétele nem idegen gondolat. Ha pedig a „karbantartás” sikeressége, a hatékonyság feltétele épp a semmittevés, akkor nyugodt szívvel beiktatható. Én például álmomban is szoktam verset írni. Céltalan séta közben születő remek ötleteimet pedig már említettem. (Ezt az esszét is közben találtam ki.) Úgyhogy ezek után nem csupán az alvással töltött időt, de a semmittevést is nyugodt szívvel sorolom a munkaóráim közé!

A szerző Oláh János szerkesztői ösztöndíjas