Erdő, otthon és sár

„Mint amilyen régi tüzek helyén a hamu, mikor az őszi harmat belepi”

(Wass Albert: A funtineli boszorkány)

Van egy lány, aki az erdőből merít varázserőt, hosszú szőke haja is úgy hullámzik, akár a funtineli boszorkányé a regényben. Varázsereje azonban más, az alkotásban tör elő. Festményein a természet az otthon, a biztonság és a mindent átjáró isteni szeretet. Festékeihez csallóközi sár keveredik, azzal fest.

M. Kiss Márta Otthoni sár című kiállításának képei megrendítőek. És nem csak azért, mert: „Festményein az elemi gesztusok nem öncélúan lüktetnek, élnek, virulnak, de a sugárzó összkép megigézően delejes szeretetlakomájában egyesülnek. Alkotónk azt festi, amit lát, ami előtte van, de micsoda felturbózott energiával, felszabadító erővel, feltüzelt elánnal, valóságmámorban úszó, felemelő életösztönnel! Ilyen, a dologi létezést és a természeti látványt elemeire bontó, s azt egy magasabb szinten mégis összeszövő tobzódásra csak a ’60-as évek magyar szürnaturalistái voltak képesek. Meg van Gogh embertermészetű napraforgói, Monet édenkerti tavirózsái és vízililiomai, Tornyai János alföldi föld-ég impressziói, valamint színekben ázó szobabelsői és műtermei, Pirk János sziporkázó mezőfutamai, csendéletei, magvetői, kapálói, krumpliszedői, kertásói, kaszakalapálói, Ujházi Péter helyekhez, településekhez kötődő, villódzó évszakbenyomásai, Pinke Miklós koloritokban úszó pákozdi, gánti táj- és belső birtokképei, illetve Anselm Kiefer tapinthatóvá materializált érzéki földlátomásai...” – ahogy Novotny Tihamér fogalmazott (Kortárs 2023/02).

Megrendítő, ahogy az otthonhoz, erdőhöz kötődő szeretet átragyog a képeken, a tőlük való elszakadás fájdalma elevenen sajog. Az őszi távozás, a tavaszi-nyári érkezés képei, és a sár a halált és az újjászületést eleveníti fel húsba maró erővel. Egy szál cickafarkvirág magánya a zöldben a különválás fájdalmát, a természettel való eggyé olvadás vágyát fejezi ki végtelen megértéssel, pontossággal, megmutatva, hogy az erdő-mező nemcsak nagy egészében, de parányi részleteiben is gyönyörű és tökéletes.

A fák, bozótok, füvek ölelő, megnyugtató zöldje az anyaméh békéjét, biztonságát nyújtja felénk, a képeken rejtőzködő kutya a hűséget, az elszakíthatatlan kötelékeket erősíti. A dinnye leve, akár a vér folyik a múlt emlékei közt.

A képek mély tragikussága összefonódik azzal a varázslattal, amit egy vidéken felnőtt, növénnyel és állattal együtt lélegző, létező ember mindig magában hordoz, és minden emberi jósága ebben gyökerezik – ahogyan a fákat táplálja a csallóközi sár.

A szeptember 8-án, a Vízivárosi Galériában megnyitott kiállítás végtelenül merészen installált, ez nem csak a művész, de a galériát újító, bátor mentalitással vezető Pusztafi Pálma Panna érdeme is. A padlót belepi a homok és a fekete föld keveréke, ami így nemcsak a képek anyagában, de önálló matériaként is megjelenik. Az ember a termeket bejárva erdőben sétál, szinte hallja a madárcsicsergést, a mókusok neszezését, a harkálykopogást, a megriadt őzek zaját, a nem néma, de igazi csendet.

Aki varázserővel bíró kortárs festőt, igazán megrendítő festményeket keres, megtalálja őket Budapesten, a Kapás utca 55. szám alatt. Aki csak teheti, és hisz a művészetek megváltó erejében, menjen sietve, mert csak szeptember 26-ig lesz megtekinthető. És hát:

„Eltelt idők mögött csak az emlékezés fehér kendője leng, mint tépett felhődarab szúette, vén fák csonkjain.” (Wass Albert)

Fotó: Nagy Rozália