Jegyzetek egy gyermekkorról
Bizonyára minden kisvárosban, településen fellelhető az a helyi költő, aki megverseli/verselte a hely sajátosságait. A Magyar Néprajzi Lexikon népi verselő, parasztköltő néven említi őket: “Szinte törvényszerűen saját élményeiket és nézeteiket öntik epikus-lírai versekbe, továbbá a helyi eseményeket; valósággal verses krónikaírók.” S noha nevük legtöbbször nem jut messzebbre otthonuk határainál, és műveik irodalmi színvonala vegyes, szociográfiai szempontból jelentősek: képet adnak az adott helyről, annak társadalmáról, szokásairól, történéseiről.
Ezt a jelleget idézheti Lajtos Nóra Bella István-díjas költő A gyermekkor tenyerén című kötete, mely alcímében versszociográfiaként határozza meg magát: a szerző szülőotthonát, Nádudvart, valamint gyermekkorának meghatározó szereplőit mutatja be verses műfajban.
A kötet három ciklusból áll. Az első, Nádudvart megragadó a legrövidebb, hat verset számlál. E néhány vers kontextusba helyezi a kötet valódi témáját, a gyerekkort. Mindezt pár fontosabb tudnivaló, helyszín és személy megverselésével teszi: “Bögyő koma kocsmája / a nagyközség fóruma volt: itt lehetett a leg- / gyorsabban megtudni, kit vitt el a mentő, kinek / harangoznak, hol lesz lakodalom, mennyi a tűzifa / ára.” (Bögyő kocsma), “A Fakilincsest én csak / úgy ismertem, hogy isteni csavaros / fagyit lehetett ott kapni, mikor mentünk / a húgommal Lajtos mamáékhoz / a Dimitrov utcába.” (Fakilincses, Rezes)
A második, Gyerekszoba ciklus gyerekkori momentumokat, emlékeket, személyeket idéz. Feltűnő pontossággal tartja számon, ki hol, milyen körülmények között élt: “Dédi a Vendég köz 5-ben lakott. / Tejbe aprított kenyér volt az élete. / Huszonhat évesen özvegyen maradt, / két kisgyermekkel” (Vendég köz 5.), Megverselésre kerülnek azok az életepizódok, melyek azzá az emerré tették, aki: gyerekkori nyaralásoktól kezdve tánc- és zongoraleckéken, mandulaműtétig, és még sorolhatnánk: “A tanár néni jól / fegyelmezett gyereknek ismert, / nem számított senki arra, hogy / valaha engem is pálcával ütnek meg, / s kapok égető-szúrós tenyerest. / Egymásra néztünk, könnyes volt / az ő szeme is, miközben ütött, / majd egy hatalmas békalencsévé / változott, mely nézi az úszó faágat, / s közben zöldellik benne a fájdalom.” (Zöldellik benne)
A Nagymama kamrája ciklus kifejezetten a nagyszülők világával foglalkozik. Nádudvarhoz és környékéhez kötődő fényképek választják el az előző két résztől. Érdekes mozzanata ez a szerkezetnek: az első ciklusban jelenlévő helyszíni sajátosságok megverselésétől eljutottunk két konkrét személy, a nagymama és nagypapa személyes világának, életének megragadásáig: “Nagymamám ölébe vette / kéthetente nagyapám lábát, a sámlira / támasztotta a sajátját. Nagyapa fel- / felszisszent egy-egy bajosabb körömnél, / s ezt a szisszenést ma is tisztán őrzöm / emlékeimben. Azután papucsba dugta / meztelen lábait, s becsoszogott gránát- / szilánkos bokájával a hálószobába.” (Nagyapám lába)
Lajtos könyve valójában naplószerű. Célja a múlt egy darabjának megőrzése, gondos dokumentációval: “Egy budapesti vállalkozó / hölgy, Ilike néni nyitotta meg Nádudvar / első butikját” (Linda Divatáru), “A művházban a földszinten / volt a gyermekkönyvtár, az emeleten / a felnőtt részleg.” (A könyvtárlátogató). Az efféle dokumentatív nyelvhasználat keveredik a líraibb versbeszéddel, melyben ott rejlik az egykori gyermek hangja: “ (...) kilencedik / születésnapomon csernobili cseresznyevirágot virágzott / a kikelet.” (Majális, 1986) E hang megnyilvánulása nosztalgikus, olykor – talán szándékoltan – pátoszba hajló: “Nagymama kamrájában ott volt / a túlvilág. Rend volt, és lelke mindennek. / A zománcozott piros bödönben kacsazsíros / volt a csönd, a kékben disznózsíros / az emlékezet, a felakasztott levesszűrőn / átfolyt a gyermekkorom.” (Nagymama kamrája), “Amikor kiderült nagyiról, hogy nagybeteg, / mondtam, hogy vigyük ki Amerikába, ott biztosan / meg tudják gyógyítani. Mindenhová húzgáltattam / volna / szegényt, míg végül megértettem, hogy / foltos kis csillagok vannak a testében: / a tüdőben, a májban, a vesében, szóval erre mondják, / hogy menthetetlen.” (Mindörökké nagyi).
Akárcsak a naplók, visszaemlékezések, levelek, úgy maga a könyv is kordokumentum. Már az elején kiderül, hogy Nádudvart ötven évig Kismoszkvaként emlegették, s hogy a versbeszélő a Vörös Hadsereg utcában lakott. A Majális, 1986 című vers azt mutatja be, hogy úttörőként hogyan vonulnak ki a május elsejei ünnepségre Csernobil idején.
A szerző 1977-ben született, gyermekkorának nagy részét töltötte a Kádár-korszakban, ám felmenői élettörténetét megpecsételte a Rákosi- és a Kádár-korszak: „1952-ben húsvét hétfő utáni harmadik napon / három nap alatt kellett dédiéknek elhagyniuk / a Sándorok tanyát, amely helyett adták volna / Töröklaponyagnál a Varjú tanyát, de azt mondta / dédi, hogy nem megy senki fészkébe. Inkább / elment szolgálónak.” (Tanyaelhagyás), „Háromszor jártak nagyanyáméknál / az agitátorok, hogy így Antikám, meg / úgy lesz a jó föld betagosítva, gépek / művelik majd, csak itt írd alá, itt ni!” (Akit három napra elvittek)
Az utolsó, I love you, Nádudvar! című írás egyfajta vallomás a szülőföld felé. Ez azt igazolja, hogy a könyv célja nem annyira a száraz dokumentáció, vagy egy gyermekkori napló létrehozása volt, sokkal inkább emlékállítás: helyek és emberek időbe merevítése az írott szó által.
Lajtos Nóra: A gyermekkor tenyerén. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2022
