Árnyékéletek tablója

Az első, ami eszembe jut Lőrincz P. Gabriella Történetek az árnyékból című vékonyka, ám annál töményebb novelláskötetéről, zsurnalisztikai közhely: kíméletlenül leszámol az igazságos, hősies háború mítoszával. A második: létezik még egyáltalán bárki fejében ez a mítosz a… bármelyik háború óta? Egyrészt nyilván létezik, különben nem lenne háború – de vajon létezésének gyökerei abban keresendők, hogy az emberiség a bűnbeesés óta sárkányfog-vetemény? Vagy nemzet-karakterisztikai kérdésekben, vagy történelmi szükségszerűségekben, mik szerint bizonyos eszmetörténeti áramlatoknak és gondolkodásmódoknak óhatatlanul erőszakba kell torkollniuk? Vagy…? Lőrincz P. Gabriella könyve nem fut neki ilyen – kissé reménytelen, de léptékei miatt legalábbis az embertelen cinizmus rémével fenyegető – nagyívű fejtegetéseknek. Látószöge következetesen kisemberi. Nem tár föl, „csupán” láttat. Épp az teszi e rövid, tragikus történeteket izgalmas szellemi kalanddá, hogy írói értelemben gyakorlatilag nincsen hátterük.

Minek is, szól a töprengő olvasó, ha egyszer a történetek háttere a nap minden órájában ömlik ránk hírként (a történetek szereplőire meg valóságként – talán mondanom sem kell, hogy a fiktív szereplők mindegyike tökéletesen valós szituációkban vergődik). Szerzőnk nem traktál minket történelmi-politikai összefüggésekkel, frontvonalakkal, motivációkkal. Nincsenek izgalmas csataleírások, de még politikai vezetők sem – utóbbiak talán egyetlen mondatban vannak nevesítve. Az alábbi idézet a szerzői szándék szempontjából gesztus- és vallomásértékű:

„Aztán én is sírtam. Arra gondoltam, hogy írok Zelenszkijnek meg Putyinnak, hogy hagyják abba, mert apa ezt olyan sokszor mondta anyának. De nem tudtam, hogy kik ezek, vagy hogyan lehetne nekik írni, csak hiányzott az apukám.”

Minden novella egyes szám első személyű, és mindegyik elbeszélő átlagember, akit leginkább családi viszonyaival lehet jellemezni: anyuka, apuka, férj, feleség, gyerek. A háborúval való viszonyuk meg, mint a többségé békében a politikával: nem tudatos résztvevői, csak megtörténik velük. Innen nézve megannyi személyes tragédiát olvasunk, amit a most történő történelmi tragikum tesz olvasmányossá.

A hősiesség mítoszát illetően pedig két novellát érdemes vizsgálnunk, először A haza védelmezőjét:

„Ha mindenki elmegy, akkor nem lesz, aki megvédje az országot, a szabadságnak ára van, meg kell fizetni. Vonattal mentek. Lviv közelében, alig az érkezésük után és az indulásuk előtt bombatalálat érte őket. Azonnal meghaltak mindannyian. Azt mondták, hogy cafatok maradtak belőle, ki sem nyithattam a koporsót. Nem engedték harcolni sem, csak megölték. Megfosztották a lehetőségtől. De hős volt, mert visszajött, itthon halt meg. És még azt sem mondhattam el neki, hogy gyermeket várok, akkor még én sem tudtam.”

Ez zárása is a körülbelül egyperces novellának. Egyik erénye, hogy szerepel benne a mindenkori háborús irodalom történetének egyik legszívbemarkolóbb mondata, amit sok ismeretlen katona sírjára, meg teszem azt a világ összes hadügyminisztériumának homlokzatára oda lehetne vésni: „Nem engedték harcolni sem, csak megölték.” Másik erénye, hogy remekül példázza a kötet egészére is jellemző írói szenvtelenséget és pártatlanságot. Bár alapvetően távoli tőlem a tényirodalomra hajazón eszköztelen, minimalista próza, csodálnom kell Lőrincz P. önfegyelmét és arányérzékét: semmilyen érzelmi hatáskeltő eszközt nem vet be, s még intellektuálisan sem vonódik be saját történeteibe, csak közbeszédi dikcióval meséli egy-egy emberi sors egy-egy sorsfordulatát. Ha vannak barátaink, ismerőseink Kárpátaljáról, bármelyikük mesélhet hasonlóképp hasonlót.

Amennyire groteszk kép a fent idézett novellában az áldozat, akiből hőst csinál a háborús propaganda, a haza védelmezője, aki fegyverét sem sütheti el, éppúgy megtaláljuk a demitizált hős, a besorozott katona figurájának pandantját, azét a karakterét, aki valódi hős lesz, mert van választása, hogy azzá legyen, az Óvodában:

„– Maga süket vagy bolond?

– Tessék?

– Maga nem hallja, hogy légiriadó van?

– Természetesen hallom.

– Fogja meg a gyerekeket, és induljanak az óvóhelyre!

– Alszanak, ez a legkisebb csoport, nem fogom felkelteni őket. Mindjárt vége lesz a légiriadónak, szinte mindennap ez van.

– Akkor sosem viszi le őket?

– De. Természetesen, amikor ébren vannak, lemegyünk. De nincs szívem fölkelteni őket, olyan szépen alszanak.

– Szépen? Maga megöli őket! Háború van, nem érti? Bármikor találat érhet bennünket, magának ez játék? Ki fogom rúgatni! Játszik a gyerekek életével! Felelőtlen!

– Kérem, én már nagyon régen itt dolgozom, nagyon szeretem a kicsiket, minden családot személyesen ismerek, sokaknak a szülei is ide jártak óvodába, sosem ért baleset senkit az én csoportomban. A pince nyirkos és hideg, az épületben is hideg van, így a takaró alatt, felöltözve alszanak, mert az állam egy áramfejlesztőt sem ad nekünk.

– Maga ne szemtelenkedjen velem! Majd én tudom, hogy mi kell ide, egy átfogó ellenőrzés és egy bírság, akkor majd azt fogja csinálni, amit kell!”

Nem szabadulhatok a gondolattól: ha szerzőnk ezt a történetet egy-két oldalasra húzza, tökéletes örkényi egypercest kapunk a háború abszurditásáról. Nem mintha túlírt volna – túlírtságot emlegetni egy mindennel együtt 67 oldalas kötet kapcsán amúgy is ostobaság lenne. Ha nem is egyperces a sztori, attól még tökéletes: Örkény szellemén túl ott van benne Sánta Ferenc Ötödik pecsétjétől a Švejkig minden háborús mű egyik kulcsmozzanata: mikor az egyszeri ember nem hagyja, hogy normális és reális alapállásából kimozdítsa őt a háború irrealitása és abnormalitása. Švejk iszik és adomázik, az Ötödik pecsét hősei kártyáznak, Lőrincz P. Gabriella Óvónője pedig akkor sem kelti föl a kiscsoportosokat legédesebb álmukból, ha a világ összes légószirénája ijesztgeti. Ő a könyv egyetlen valódi hőse. Igazi hős, akire világvége közben is számíthat minden szépen alvó kisgyerek. Ő a mi egyetlen hősünk egy olyan háborúban, amiről jóízlésű ember nem forgat majd Rambo-filmet, hacsak nem akar halottgyalázó hírébe keveredni. Mert ebben a háborúban – a saját szemünkkel is látjuk – tényleg csak gyilkosok és áldozatok vannak. Meg hős óvónénik.

A könyv búvópatakszerűn fölbukkanó-elrejtőző groteszk hevületének csúcsa természetesen a Dolgos kezek című novella: nem több és nem kevesebb egy teljesen életszerű történetnél, amit szerzőnk – valószínűsíthetőn – a világsajtót is bejárt eset köré kanyarított, mikor egy kezeit elvesztett férfi kapott katonai behívót. Lőrincz P. itt sem művészkedi túl a dolgot: fegyelmezett, leíró stílben hagyja dolgozni az élet groteszkjének torz tényeit.

Mondom: amilyen vékony könyv a Történetek az árnyékból, s amilyen szűkszavú a benne szereplő árnyékéletek láttatása, épp annyi kérdést fölvet. Nemcsak irodalmi, de társadalomlélektani jelenségként is.

Szerzőnk földije és kollégája, Kertész Dávid Utószójában is fölmerül: mi is légyen az a kárpátaljai magyar irodalom? Mi légyen az a kárpátaljaiság? A folyamatos nemzeti- és sorstragédiák avatott tolmácsolásán túl mi jellemez egy kárpátaljai szerzőt? Mondjuk ha „csak” ennyi jut, világviszonylatban az sem számít rossznak: mikor például a törökök próbálták kiirtani az örményeket, arról nem egy örmény szerző írt világhírű művet, hanem a prágai zsidó Franz Werfel A Musza Dagh negyven napja címen. Persze meglehet, az örmények közt is volt akkor épp annyi tehetséges író, mint most a kárpátaljaiak között (a kárpátaljai magyarság tragédiájának megírására az érintetteken kívül más nemzet fia tudtommal még nem jelentkezett), csak véletlenül egyik sem a Musza Dagh negyven napját írta meg, hanem valami mást, ami pont nem lett világhírű .

Azt semmilyen kortárs műről nem lehet megjósolni, hogy világhírű lesz-e, így Lőrincz P. Gabriella könyvéről sem – lehetni épp lehetne, hisz egyszerű nyelvezete s csekély terjedelme okán nemcsak oroszra meg ukránra, hanem a világ bármely élő nyelvére könnyen lefordítható. De hogy eljutna-e azokhoz, akikben valóban katartikus hatást kelthetne…? Merthogy mi, írófélék, akik jellemzően nem tudunk kapásból szétszedni és összerakni egy AK-47-es gépkarabélyt, büszkén pacifistáskodunk, az egy dolog. Az meg más dolog, hogy egy csecsen vagy akármilyen népségből való profi tömeggyilkosra, aki úgy szocializálódik érzelmileg, hogy elengedi az anyja mellét, és azzal a lendülettel megfogja a kalasnyikovot, arra vajon képes volna-e bárhogy hatni egy ilyen könyv, ha százszor is az ő anyanyelvére volna lefordítva? A háborús bűnösök, a gyilkosok nem könyvekben szoktak találkozni áldozataikkal…

Másik fonákjáról nézve a témát: milyen pozíciót kap majd e könyv a jövőben a mentalitástörténetileg dokumentumértékű háborús irodalom világában?

Háborús bestseller biztos nem lesz, hisz nincs telepakolva vérfagyasztó csatajelenetekkel, könnyfakasztón patetikus kirohanásokkal, csámcsognivaló borzalmakkal. Pusztán egyszeri emberek szenvedéséről s olykor helytállásáról olvashatunk.

Annál jobb sorsot talán nem kívánhatunk e könyvnek, mint amit szintén Kertész Dávid jósol az Utószóban:

„Hiszem, hogy száz év múlva, mikor elér minket egy újabb sorscsapás – de még mindig itt leszünk, hogy túléljük –, újra előveszik ezt a könyvet. Hiszem, hogy aki most fogja kezébe, bármit is hoz a háború, hű képet kap arról, milyen is kárpátaljai magyarnak lenni. Hiszem, hogy minden tragédiának értelme van, van mögötte egy isteni terv. Mert a múzsák így születnek, mert így született meg a kárpátaljai múzsa. Akinek haja fekete és fehér, akár a két Tisza, akit számtalan háborúban erőszakoltak meg, aki nem tört meg, pedig az arcát minden megrontója új színre mázolta, hogy úgy dobja mások ölébe, aki most gyermeket hozott a világra. A mi művészetünket, a mi irodalmunkat.”

Lőrincz P. Gabriella: Történetek az árnyékból. Ab Art Kiadó, Budapest, 2024.