Álommese

(12 éves pályázó)

Cseperke néni már felcseperedett és meg is öregedett. Kisunokáinak nagyon sokat mesélt gyerekkoráról, a porontyok pedig szívesen hallgatták nagymamájukat, sőt még a barátaikat is áthívták, hiszen mind élvezettel csüngtek az öreganyó ízes

szavain. Amikor az idős asszony be akarta fejezni, mindig kérték, hogy folytassa még, még. Ezen a napon is ezt történt.

– Na, jó – egyezett bele Cseperke néni mosolyogva és már adta is elő a következő históriát:

– Amikor nagyjából annyi idős lehettem, mint ti, álmodtam egy álmot – néhány kisebb gyerkőc nevetgélni kezdett a nyilvánvaló kijelentésen, hiszen álmodni nem túl különleges dolog. – A saját kertünkben találtam magamat – beszélt tovább a néni elvarázsoló hanghordozással. Ekkor már mindenki pisszenés nélkül figyelt. – Minden a rendjén volt körülöttem: az udvar a domboldalon nyújtózott el, a tyúkok és libák lent totyogtak, a disznó röfögött, a kecskék, birkák ettek, a fákat enyhe szellő lengette, mint a szoknyát lábam körül. Apa valahol a környéken tett-vett, anya és testvéreim bent tevékenykedtek. Nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy nem a valóságban vagyok. Elindultam a fa játékvasúthoz hancúrozni, a lábamnál sündörgött a kiscicám és a kutyusunk, Kisvau. Ám ekkor fülsüketítő berregést hallottam – a mesélő végignézet a feszülten figyelő gyerekeken, majd folytatta: - A semmiből, fentről érkezve hat versenyautó kezdett felém száguldani. Hangosak voltak és félelmetesek, egyben csodálatos győztesnek szánt száguldók. Megijedtem, hogy elütnek, de hirtelen megálltak. Csak akkor vettem észre, hogy öten körbezártak. Rémülten kerestem a kiutat, de bármerre indultam, elém toppant valamelyik gépezet. Eközben a hatodik berontott a házba. Betörte az ajtót és el is tűnt az épületben. Recsegés és sikítozás hallatszott kerekei nyomán. Az állatok nyüszögve bújtak el óljaik sarkában vagy kerestek, ahol tudtak rejtekhelyet. Kis idő utána a „betörő” kikergette az épületből anyukámat kezében babaöcsémmel és két bátyámmal. A versenyautók közül végre kiszabadultam én is és futottunk arra, amerre láttunk mindannyian. És én még mindig azt hittem, a valóságban történik mindez! Szörnyű volt – Cseperke néni elégedetten hordozta végig tekintetét a tátott szájjal ámuló társulaton. Nem váratta őket sokáig, máris mondta tovább: - A zöld jármű egyenesen felém tartott és egy másodperc kellett volna csak, hogy maga alá gyűrjön. Remegve rohantam előle, de hát  mit ér egy csöpp leányka lába egy autó dübörgő motorja ellen?... – hatásszünetet tartott ismét. – Ekkor egyetlen szót sikoltottam ijedtemben: Jézus! Az álomnak ettől hirtelen vége szakadt, de nem ébredtem fel mégsem. Egy nagy hullámos réten álltam az egész családommal. Szép kilátás nyílt a mezős völgyre és a szomszédos hegyoldalra. Elkezdtünk átsétálni a szemközti hegyhátra. Közben lényegtelen apróságokról beszélgettünk, nem is emlékszem már miről. Amennyire féltem pár másodperce, most annyira átjárt a nyugalom és biztonság tudata. Átértünk a túloldalra a felfelé kúszó szilvásban. Egyik kedvenc programunknak álltunk neki: a visszhangozásnak. Rövidebb szavakat, állathangokat utánozva kiáltoztunk. Ezeket a szomszédos hegy visszaverte. A nagy ordítozás az egész környéket felbolygatta. Riadt madarak rebbentek szét, ugattak a falu kutyái. Egyszerre felpillantva, felvisítottam: „Ott! Ott az utolsó vadló!” Ott szaladt át előttünk a mezőkön egy fekete, csillogó szőrű, fehér homlokú paripa. Hirtelen irányt változtatott és felénk vágtázott kecses, szinte repülő mozdulatokkal… – a porontyok ültükben érdeklődve előredőlve itták szavait. Cseperke néni pedig mesélt: – Amikor közel ért hozzánk a csodás paripa, nagy tettre szántam el magam. Amikor épp mellettem suhant volna el, egy gyors mozdulattal felpattantam a hátára és elszáguldottunk, mint a szélvész. Lobogott a hajam a sebességtől, úgy éreztem, repülök. Virágos réteken vágtáztunk és az erdőben kidőlt fák felett ugrattunk át. Eszeveszett, boldog rohanás volt ez a szabadság tengerében fürödve. De lassan sötétedni kezdett, az erdőben eluralkodott a félhomály. A ló hirtelen megfordult, majd párperc múlva a házunk előtt fékezett. Én szeretettel átkaroltam a nyakát, még egyszer utoljára végigsimítottam selymes szőrét, végül leugrottam róla és beszaladtam a házba. Ekkor valóban felébredtem és a párnáim között találtam magamat… – fejezte be a történetet. – Most viszont ennyit a mesékből! Nekem is van ám dolgom még a mai napon és nektek sem ártana futkározni egyet ennyi ücsörgés után! – szólt a moccanatlanul bambuló gyerekekhez, akik a mesevilágból még szinte vissza sem tértek a földi valóságba. De lassan feloldódott kábulatok és nyüzsögve indultak útjukra, mely másnap megint visszavezetett Cseperke néni mesés szoknyája mellé.