Jósika Miklós, a 230 éves kortárs

Vannak írók, akik többnyire csak olyankor jutnak eszünkbe, amikor évfordulójuk van, olyanok, akik nemcsak a kritikusok érdeklődésének a köréből estek ki, hanem az olvasókéból is. Jósika Miklós, az első élvezhető magyar regények írója, a magyar történelmi regény megteremtője, ezek közé tartozik.

Amikor két és fél évtizede doktori disszertációt írtam róla (M. Bodrogi Enikő: Jósika Miklós műveinek fogadtatástörténete. Erdélyi Tudományos Füzetek 241, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2003), elsősorban irodalomtörténészként közelítettem meg Jósikát, arra keresve a választ, hogy a különböző korok kritikusai és olvasói miként viszonyultak műveihez. Azóta más témák felé fordult az érdeklődésem, de most, hogy kellemes meglepetésként felkérést kaptam az Irodalmi Jelen folyóirattól az író születésének 230. évfordulójának megünneplésére, szívesen elgondolkoztam azon, hogy miként lehet a mai olvasónak ajánlani Jósikát, az írót és az embert.

Ő volt a 19. század középső harmadában a legolvasottabb szerző, de ugyanannak a századnak a végére már ki is esett az irodalmi köztudatból. 1836-ban, negyvenkét évesen írta első regényét, az Abafit, amely a magyar történelmi regény atyjává avatta, s amellyel osztatlan sikert aratott mind az olvasóközönség, mind a kritika körében. Minek tulajdonítható ez a látványos berobbanás az irodalomtörténetbe? Szerencsés volt Jósika, mert helyesen mérte fel annak az olvasóközönségnek az igényeit, amelyhez szólni kívánt. Egyszerre akart szórakoztatni és tanítani, s ráérzett a megfelelő helyen és a megfelelő időben, a reformkor politikai-társadalmi pezsgésének korában, hogy a magyar olvasók a nemzeti dicső múlt felélesztését, valamint az erkölcsi eszmék követendő példáit várták el az irodalomtól. Kétségtelenül jó műfajt is választott, a regényt, amelynek szerelmi történeteivel, izgalmas kalandjaival és titkos szálainak lebilincselő feltárásával tömegeket tudott megfogni. Tegyük még azt is hozzá, hogy a korabeli olvasóközönség olyan művekre vágyott, amelyeket különösebb szellemi erőfeszítés nélkül olvashatott, s amelyek érzelmileg megmozgatták. (Vajon változott-e az olvasóknak ez az igénye az idők során? Megkockáztatom, hogy gyökeresen nem, csak épp más tartalmakat és más stílust tartanak könnyen emészthetőnek.)

Mivel Jósika korában a regényolvasás hozzátartozott a művelt női életstílushoz, az író főként a nőolvasókra gondolva alkotta meg műveinek legnagyobb részét. Előszavaiban, regénybeli reflexióiban gyakran szólt női publikumához. Íme, néhány példa: „A hölgy szívét Isten arra teremtette, hogy boldogítson; kedélyét azért árasztotta el gazdagsággal, hogy örömet s üdvöt terjesszen el maga körül [...]. Szerencsére honunknak a legrégibb kortól a jelen időkig nincs oka pirulni hölgyeiért.” (Jósika Miklós: Az első lépés veszélyei. Franklin-Társulat, Budapest, 1877, I. 4.) Mintha a természet legszebb részei is a hölgyek kedvéért teremtettek volna: „Ott Enyed, melyet bájos leányaiért a világ közepének neveznek, melyet a jóltevő természet – kedves Évái kedvéért – paradicsomi völggyel övedzett körül.” (Jósika Miklós: Jósika István. Kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1871, IV. 26.) Azokhoz a nőkhöz is szeretettel fordult, akik nem élnek feltűnő életet, s akikkel épp emiatt nem foglalkoztak mások: „Vannak hölgyek, kik talán szerencséjükre fel nem tűnnek, ki nem válnak a nagy szám közül, s így életük inkább önmagukra s belvilágukra, ábrándjaikra, s álmaikra szorítkozik, a világ velök nem foglalatoskodik.” (Jósika Miklós: A tudós leánya. Franklin-Társulat, Budapest, 1884, I. 186–187.) A női olvasók nagyra értékelték ezt a gyöngéd figyelmességet, és egy maradandó emléktárggyal is viszonozták: huszonöt éves írói jubileumán ezüst koszorúval díszített albummal lepték meg Jósikát. A koszorú mindenik levelére egy-egy regényének a címe volt írva, és az albumban 1775 rajongójának az aláírása szerepelt.

Jósika tehát közkedvelt volt, mert munkáiban nagyon fontosnak tartotta, hogy igazodjék olvasóközönségének igényeihez. Szeretett „összekacsintani” olvasóival, tudtukra adni, hogy figyel rájuk, s tette ezt nemcsak művei tartalmával, hanem elő- és utószavaiban, valamint regénybeli reflexióiban is meg-megszólította őket. Leírásait, jellemfestéseit is az olvasó érdekeit figyelembe véve alakította: többnyire nem kívülálló szemlélőként írt le személyeket, tájakat, szobabelsőket, hanem úgy, mint aki az olvasót maga mellé képzelve osztja meg azzal a látottakkal kapcsolatos gondolatait és érzéseit. Közkedveltségét rendkívüli írói termékenysége is fokozta. Emlékiratában közvetett utalást találunk arra, hogy számára a művészi teljesítmény mutatója nem az esztétikai kivitelezés, hanem a mennyiség volt: „…nincs okom oly életet szégyenleni, melynek minden évét több mint egy-egy kötetnyi munkával födhetem be.” (Jósika Miklós: Emlékirat. Magyar Helikon, Budapest, 1977, 8.)

Első regényét bámulatos gyorsasággal követte közel ötven munkája, különböző műfajokban. Történelmi regényei mellett írt például társadalmi regényeket, bűnügyi történetet, novellákat, történelmi drámákat, politikai röpiratokat, emlékiratot, és levelezése is jelentős. Életműve annyira sokoldalú, hogy valójában minden kor olvasói megtalálhatják benne azt, ami miatt érdemes elővenni a könyvespolc valamelyik eldugott sarkából egy-egy munkáját. Még a huszonegyedik században is.

Hogyan lehetne tehát a mai olvasóhoz közel hozni Jósikát? Úgy vélem, leginkább azokkal az írásaival, amelyeket megjelenésük idején, de még az utána következő évszázadban sem tartottak irodalomnak, s amelyeknek értékére viszonylag későn, a huszadik század második felében figyeltek fel, a tényirodalom felértékelődésének köszönhetően. Ilyen például már említett Emlékirata, amelyet bevallottan nem irodalmi céllal, hanem kiadója felkérésére írt hetvenévesen, s amelyben kalandos életének fontosabb eseményeit, színhelyeit és szereplőit örökítette meg. Az emlékirat műfaja tárgyánál, hangneménél és formájánál fogva jelentős mértékben különbözött attól a scotti történelmi narratívától, amelyet Jósika életművének legnagyobb részében követett. Visszaemlékezéseinek már a legelején olyan hangnemet üt meg, amely egészen más, mint regényeié: „Ha az ember bizonyos kort elért, s egész hosszú életére visszaemlékezik, egy az – ami mindenekfölött meglepi, s ez a leghosszabb életnek is a rövidsége. [...] A gondviselés úgy akarta: hogy az emberi életben jó és rossz, öröm és bánat váltakozzék, hogy az évek, melyek visszahozhatatlanul elhaladtak, magukban tanulságot és kiábrándulást foglaljanak, s akkor, mikor már nincsenek – ezt hagyják örökségül és emlékül.” (Emlékirat, 1977, 7.) Könnyen ráérez az olvasó, hogy mennyire hitelesen, felszabadultan, élvezetesen és olvasmányosan idéz fel saját életéből és másokéból eseményeket, személyeket és helyszíneket, gyakran élve bennük a humor és az anekdotázás eszközeivel. Hadd emeljem ki a gyermekkori emlékei közül azt, amikor majdnem megfulladt egy halszálkától. Mégsem tragikus eseményként gondol vissza erre, hanem oly módon, hogy olvasóit megnevettesse: „Mennyi bajtól, mennyi szenvedéstől, de egyszersmind mennyi öröm- és élvtől megmentett volna egy kis kedélyes megfulladás! Hát még önöket, tisztelt olvasóim, mennyi regénytől!” (Emlékirat, 1977, 20.) Egyszerre van benne ebben a rövid idézetben Jósika életszeretete, humora, életműve feletti büszkesége és az olvasók megbecsülése.

Az író tisztában volt azzal, hogy mit vár el a közönség a regénytől, és mit az emlékező prózától, és az utóbbi – az első személyű önéletrajzi elbeszélés – iránti elvárás valószínűleg nem változott akkorát az elmúlt több mint másfél évszázad alatt, hogy a mai olvasó ne fogadná be szívesen Jósika emlékiratát, még ha helyenként idegennek találja is szóhasználatát vagy stílusát. Kitűzött szándékának megfelelően különösen önéletírása első három kötetében gördülékenyen és olvasmányosan ötvözte a személyességet a tényszerű leírással.

Sok minden benne van Emlékiratában: a családja eredetére vonatkozó legendák, a 18–19. század fordulójának kolozsvári körképe, a bárófiúból önkéntes katonatisztté, majd jeles íróvá vált Jósika pályájának különböző fordulatai, barátai és vélt vagy valós ellenségei. A frissesség és elevenség hatását kelti visszaemlékezése, az íróval együtt nevethet, csodálkozhat, megbotránkozhat az olvasó, kételkedhet is néha abban, amit Jósika állít, valamint jóindulatúan mosolyoghat öndicséretén, amelyet szerénység álarcába öltöztet. Jósikát, az embert, egészen közelről megismerheti az Emlékirat olvasója, feltárul előtte különféle tapasztalatokban gazdag élete és sokféle emberi kapcsolata. Megtudja például azt, hogy a mindennapi életben rokonszenves, barátságos embernek ismerték, aki közvetlensége révén betekintést nyerhetett mások életébe, és alapos emberismerete nagy mértékben hozzájárult írói sikeréhez is. Emlékíróként Jósika kilép a romantikus regényíró szerepéből, amelyet nagyon is magára öltött, és amellyel évtizedeken keresztül azonosult, s ez a kilépés felszabadítóan hatott rá. Olyan könnyedén írja ezeket a sorokat, mint akit semmilyen elvárás, szabály, irodalmi konvenció vagy illendőség nem köt gúzsba, aki mindenről be akar számolni, ami fontos volt számára életében. S mivel a valós életből merítette történeteit, hiteles és érzékletes leírásokban tudta megeleveníteni azokat. Hiányzik belőle a regényei stílusára jellemző fennköltség, színpadiasság, olykor mesterkéltség. Önmaga is szereplője ezeknek a történeteknek, és mi tagadás, egyetlen regényhősét sem tudta olyan természetesen és tényszerűen leírni, mint saját magát. Gyermekként például a következőképpen látja magát: „Nálamnál garázdább és vásottabb gyermek nem volt talán széles e világon; ha eszembe jut az a sok csíny, melyet elkövettem, az a tömérdek bors, melyet tanítóim s nevelőim orra alá törtem, s az a sok magáncsata, bajvívás, tilosba járás, melyet elkövettem, most is bámulom, hogy nevelőim elevenen négyfelé nem fűrészeltek.” (Emlékirat, 1977, 34).

Arra is érdemes odafigyelnünk, hogy miként látta Jósika önmagát regényíróként. Emlékirata mellett sok mindent elárult magáról elsősorban leveleiben is, amelyekre a későbbiekben még visszatérek. Kultuszt épített önmaga köré, s ebben fontos szerepe volt a sorsszerűség hangsúlyozásának íróvá válásában: „Ha nekem valaki azt jósolta volna, hogy híres író leendek, talán széttéptem volna a tollamat.” (Emlékirat, 1977, 375.) Ő maga úgy nyilatkozott, hogy a korabeli, egymás ellen áskálódó írócsoportok riasztották el ettől a pályától, de valószínűbbnek látszik, hogy az eleve íróvá rendeltetés mítoszát kívánta megalapozni ezzel a kijelentéssel. Az Abafi erdélyi fogadtatását is beépítette ebbe a mítoszba: néhányan állítólag azt hitték, hogy a regényt egy okos román pópa írta Szurdukon. Jósika tiltakozása ez ellen a vád ellen önbecsülésének beszédes példája is: „…hogy európai míveltséggel bíró, sokat élt és tapasztalt ember ily regényt írhasson, ez hihetetlen volt előttük!” (Emlékirat, 1977, 379.) Lám-lám, milyen frappánsan retorikus szerénységgel fogalmazza meg helyét az irodalomban, s azt is több ízben megjegyzi, hogy kevés író van, akit az olvasóközönség olyan kitartó rokonszenvvel övez, mint őt.

Jósikának egyáltalán nem volt ellenére, hogy a nagy skót íróval, Walter Scott-tal együtt emlegették. Noha, amikor Erdélyben „a magyar Walter Scott”-ként kezdtek hivatkozni rá, tiltakozott ellene, de hogy mennyire komolyan, azt nem tudhatjuk teljes bizonyossággal. Ennek az összehasonlításnak a kialakulásában persze neki is szerepe volt, ugyanis mindig hódolattal és magasztalással említette Scott nevét. A nevéhez tapadt megtiszteltetést vagy azért hárította el mégis, mert valóban túlzónak érezte, vagy mert azt kívánta elérni, hogy gesztusát szerénységének tulajdonítsa a közvélemény. Akkor viszont, amikor regényei érdeméből vontak le valamit Scott hatására hivatkozva – például fárasztóan hosszú leírásait említették –, ingerülten kikérte magának az összehasonlítást. Derűsen szembesülhet a mai olvasó azzal is, hogy Jósika, az ünnepelt író nagyravágyó, sértődékeny, ingerlékeny is volt, időnként esendő és kicsinyes, s ezt az oldalát is őszintén megmutatta nem-fikciós műveiben.

Jelen írásomban Emlékiratára összpontosítottam, mint élvezetes olvasmányra, de ugyanolyan jó szívvel ajánlom a mai olvasónak Jósika levelezését is, például Fejérváry Miklóshoz írott leveleinek gyűjteményét (Kokas Károly – Szajbély Mihály szerk.: „Idegen, de szabad hazában.” Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1988). Ebben is megfogja az olvasót keresetlen, könnyed, közvetlen stílusa, amelyben beszámol barátjának a korabeli politikai eseményekről és mindennapjainak örömeiről, bánatairól, valamint azokról a személyekről, akikkel kapcsolatban volt. Emlékiratához hasonlóan leveleire is jellemző az anekdotizálás, a humor, az irónia és az önirónia használata, s hangnemét mindig az aktuális mondanivalójához igazítja.

Nem szeretném azt a hamis látszatot kelteni, hogy Jósika nem-fikciós műveit irodalmi értékük tekintetében magasabbra helyezem, mint életművének jóval terjedelmesebb, fikciós részét. Egyszerűen arról van szó, hogy írásommal a mai olvasó kedvét szeretném felkelteni a 230 éves Jósika iránt. Nem beszélek róla múlt időben, mert akit ma is fel lehet támasztani műveinek olvasásával és kortársként kezelni, az itt van közöttünk.