Állandó évszak

A sínek közt szétroncsolt
galambtetem, pepita nejlonszemét.
Magasfeszültség verte
halálra, eső, széttépte a
börzsönyi szél.
Sajátjaimra gondolok, halkan
sorakoztatom erőimet. A vasúti
hídról nézve fák mögött, bennem
folyik a víz.

Apánk mesélte szinte
mellékesen, bátyám tizenegy
lehetett, kézen fogva mentek
iskolába, és arra gondolt,
fia még meddig hajlandó vele
így menni. A visszacsorgó
jövőtől megnőtt pillanatban
ragyogni kezdtek, bátyám
tündöklő keze fogta
apámét. Járásuk fénye
bevilágítja az utcát, ott
állunk, öt pizsamás gyerek
lángoló sorház előtt, parazsat
prüszköl a hintaló, elszenesedett
hajcsatok pattognak ablakainkból,
megvadult éjjeli lepkék. Két
hét múlva az iskolában egy
lány megkérdezi, adományként
elfogadom-e töltőtollát – színes,
csinos, nagyszerű a toll, de
megmaradt a tűzben a sajátom.
Kimondom az igazat, nőni
kezdek, egy hájas nővel
állok szembe, apánk küldött
hozzá időnként segíteni, mise
után szentostyapuszit kért,
bolygó méretű ősz cica, azt
mondja, a szemem sem áll
jól, csúnya fiú vagyok, aki
mindig arra gondol. Mire
gondol, kérdezem magamban,
                    mert ma sem tudom, de
                    mindig, egyfolytában.

Önmagát eszi a reggel, gyerek
vagyok, nem vitatkozom.
A sínek közt pepita
nejlonszemét, szétroncsolt
galambtetem. Eső verte halálra,
magasfeszültség, széttépte a
börzsönyi szél.