Söténd 13.
A legtöbben azonban nem élünk örökké. Ahogyan Holl Tibor sem volt halhatatlan. És nem is vált azzá azóta sem.
Szinte magam előtt látom, ahogy végignéz magán. Mivel egykoron volt alkalmam többször is megfigyelni, könnyedén elképzelem. Nem sejtettem, hogy tragédiába torkollik. No, nem az, ahogy végignéz magán, hanem az egész, a puszta léte. Pedig ez történt.
Holl Tibor végignézett magán. Elégedett volt. Úgy érezte, ragyogó így a világ. S benne ő. Belebújt szövetkabátjába, piros sálat kötött a nyakába, kopott bőrtáskáját a hóna alá csapta, és elindult. Fényes érzése támadt, ahogy az utcára lépett. Bele a Söténden voltaképpen ritka verőfénybe. Egyenesen a közepébe. Az egyenetlen járdán meg-megbotlott, de fel sem vette a kellemetlenséget.
– Az ünnepségre megy? – a szembejövő asszony harsány kérdése elől menekült volna, de nem tehette.
– Oda.
– Koszorúzik?
– Nem.
– Meg ne fázzon – figyelmeztette az asszony, orra alatt sötétlő pelyhek és gúnyos mosoly burjánztak. Az elmúlt négy évben mindig mással koszorúztál, te szarjankó, gondolta magában.
Holl Tibor nem kedvelte az efféle pallérozatlan asszonyokat. Mindenbe beleütik az orrukat, alig lehet őket levakarni, vélekedett. Egyáltalán: a műveletlenséget utálta. Ő például számos könyvet olvasott ki a munkahelyén, a kazánházban. Főleg Berkesit kedvelte. Meg a tizenkilencedik század költőit. Az efféle bugrisok meg teli szájjal ordítanak az utcán… Kishíján kedvét szegte. Aztán kevés hiányzott ahhoz, hogy a nyakát. Még a járdák is kátyúsak ebben a városban!
A kisváros főterén gyűlt a közönség – őszinte érdeklődéssel a szívében. Az általános iskola diákjai alkották a tömeget és részben a produkciót, rajtuk kívül az önkormányzat képviselői és nyolc-tíz magánzó. Az egyik képviselő papírból beszédet eszközölt. A szél zörgette a papírt, és dörömbölt a mikrofon membránján. Nemzeti dal, Petőfi, dicsőség, köztársaság. Holl Tibor szíve tájéka bizsergett. A képviselő után a polgármester lépett a szónoki placcra. Holl Tibor nem késlekedett. Odaügetett a hangosító emberrel sugdolózó népművelőhöz, megérintette a vállát:
– Csak egy percre, kérem – súgta.
A népművelő megfordult:
– Parancsoljon, Tibi bácsi – valaha sudár termetű lány volt, csillogó kék szemekkel, leomló, sötétbarna hajjal, de erre már kevesen emlékeztek.
– Nagyon szép verset írtam, Klárika. A koszorúzás előtt felolvasnám.
Klárika zavarba jött, a csillogó kék szemek, amelyek évtizedekkel korábban megszűntek csillogni, elhomályosodtak.
– Nem lehet, Tibi bácsi – csóválta a fejét, de közben nem nézett Holl Tibor arcába; a töredezett térburkolatot leste. – Nem térhetünk el a programtól. Utasítás. Polgármesteri.
– Jó – vonta meg a vállát Holl Tibor, és vérig sértődött. Már bánta, hogy nem koszorúzott. (Legalább.)
Hazafelé megivott egy fröccsöt a Bizáncban. A kocsmapulthoz támaszkodva előkotorta zsebéből a költeményét.
– Írtam egy szép verset – közölte a törzsvendégekkel. – De a Wenner polgármester nem engedte, hogy elszavaljam az ünnepségen!
Többet nem szaporította a szót, olvasni kezdett:
Március tizenötödike,
Szabadságunk nagy napja!
Szent vagy a mi életünkbe,
Köztársaságunk édesapja!
Idáig jutott, mikor az egyik törzsgárdista kikapta a kezéből a papirost, apró galacsinná gyűrte, aztán újra kisimította, megint összegyűrte, ismét kisimította, végül gondosan négy egyenlő részre tépte.
– Mostmán kitörölheted vele a segged – adta vissza Holl Tibornak.
– Indigóval írtam – dörmögte Holl Tibor.
Kihörpintette a fröccsét, fizetett és távozott.
Holl Tibor Erika írógéppel írta verseit. Amint mondta: indigóval. A helyi, havonta megjelenő újság szerkesztőségébe, azaz a könyvtárba minden hónap tizedike tájékán vitt el három-négy új opuszt, de sosem járt sikerrel. Tudta, hogy Julika, a könyvtáros az ellensége. Azt is, hogy Margó, a helyi nyomtatott médium, a Söténdi Hírnök jó egy éve kinevezett szerkesztője, mellesleg valami furcsa, civilnek nevezett társaság vezetője, szintén gyűlöli őt. Kéthavonta a versei mellett elvitte annak az üzemi lapnak a vonatkozó példányait is, amely korábban leközölte rigmusait. Még a nyugdíj előtt, aktív korában.
– Az átkosban sok mindent lehetett, amit ma már nem – fitymálta le egyszer Julika az orra alá dörgölt sajtótermékeket.
– Én az átkosban még nem írtam semmit! Én tiszta vagyok. Nézze, Julika, ezeket az újságokat mind 1990 után nyomtatták – mutatta Holl Tibor, és igaza volt.
– Mondom én! – vágta ki magát Julika. – Ilyet az átkosban nem közöltek volna.
Holl Tibor, mint általában, vérig sértődött. Sértettségében megalakította a helyi írók és költők körét. Kilencedmagával. Kéthetente gyűltek össze a művelődési házban (a kultúrban), esténként. Holl Tibor hamarosan vezéregyéniséggé vált. Ő beszélt a legtöbbet. Vitte a szót. Olykor, mikor a nyugdíjas klubban névnapot ültek, elszavalta alkalmi zöngeményeit – sikerrel. Kivívta sokak megbecsülését. Misztikus tisztelet övezte – ajkán huncut, szerény mosollyal így fogalmazott. (Mások szerint sokkal inkább a bolondokat illető elnézés. Ezek az irigyei voltak.)
Történt, hogy az apró söténdi evangélikus templom felújítása utáni ünnepségen a lelkész odaengedte Holl Tibort a szószék elé, ahol dörgő hangon recitálta versezetét, amelynek első szakasza imígyen hangzik:
Templomunk új arcot kapott,
Örvendezzünk ennek,
Az idő foga rajta hagyott
Nyomát a végtelennek.
A gyülekezet hosszan tapsolt a szavalat végeztével (addig azonban még tizenhárom versszakot hallgatott végig szent helyhez illő fegyelmezettséggel). Holl Tibor szemei könnybe lábadtak. Az újraszentelés után az ünneplő sereglet átvonult a kultúrba, enni-inni, darvadozni. Holl Tibor velük tartott. Evett-ivott, darvadozott. Még három vagy négy versét olvasta fel a nagyteremben, és – bár senki nem figyelt rá – ő már boldogra itta magát (diadallal és szeszekkel), észre sem vette az érdektelenséget. A citátumok végeztével dicsőségében fürdőzött kicsit, majd kitámolygott az előcsarnokba. Meghatottan lődörgött a csillár hideg fényében. A ruhatárból lekicsinylő tekintetek méregették, a büfé irányából kuncogás hallatszott. Ám Holl Tiborhoz nem értek fel ezen alantas dolgok.
– Klárika drága – kapta el kisvártatva az egykoron csillogóan, akkor már régóta csillogásmentesen kékszemű népművelőt. – Olyan aranyosak maguk! – Eleredtek a könnyei, az orra hegye csillogott. – Ígérje meg nekem, Klárika, hogy méltóképpen eltemetnek majd engem!
– Mér’ beszél butákat, Tibi bácsi? – méltatlankodott a nő, közben próbált kitérni Holl Tibor agresszív szeretetrohama elől.
– Ne is mondja! Öreg, beteg ember vagyok! Lassan hetvenéves! Temettessenek el engem jó helyre, szép helyre, méltó helyre! Büszke lesz még énrám! Magácska is, meg ez a romlott, primitív város is!
– Klári, szabadítsd már fel azt a szerencsétlent a saját elképzelései alól! – hallatszott Margónak, a helyi újság szerkesztőjének nikotinmarta hangja valahonnan a háttérből. – Mindenki megbékélhetne már idős korára, békésen üldögélhetne a tornácon, fürdőbe járhatna, ez meg ilyenkor fedezi fel magában a költői vénát.
– A baj nem is ez! Hanem az, hogy abban nem vér, hanem valami híg mosogatólé folyik – kontrázott Julika, a könyvtáros.
– Felhívom az unokáit, Tibi bácsi – mondta Klárika. – Azok majd hazaviszik.
– Engem itten, Klárika édes, engem itten, Söténden misztikus tisztelet övez! – jelentette ki Holl Tibor imbolyogva.
– Hallják? – kurjantott föl egy férfi, aki a büfén túl elhelyezkedő mellékhelyiségből igyekezett visszatalálni a nagyterembe. – Ez a jóember itten rusztikus tiszteket kövez!
– No, de… – méltatlankodott Holl Tibor.
– Ne foglalkozzon ezekkel, Tibi bácsi! – vágott közbe Klárika.
– Nem is – nyögte a költő. – Fölülemelkedem! De ugye, eltemettetnek majd engem, ahogy hozzám illik?
– Fölhívom az unokáit, Tibi bácsi – ismételte Klárika. – Azok majd hazaviszik.
És úgy lett. Az unokák, két meglett férfiember, bepakolták Holl Tibort az autójukba, és hazafuvarozták. Klárika szánalommal figyelte, ahogy valósággal behajtogatják az öreget a hátsó ülésre. Otthon ágyba dugták, rázárták az ajtót. Holl Tibor üvöltve horkolt és prüszkölve fújtatott reggelig.
Reggel kipattant a szeme, ahogy rendesen. Megmosakodott, átöltözött, megborotválkozott, összeszedte a verseit az asztal fiókjaiból és lapjáról, egy mappába helyezte mindet szépen, azzal elindult a kultúrba, hogy Klárika a hajdan vékony ujjaival beleírja a számítógépbe az összes műveit.
– A gép lelkébe égesse a soraim – dünnyögte.
Előző esti fényes sikerei miatt büszkeség feszítette kebelét, s talán emiatt lehetett figyelmetlenebb, mint szokott.
Az árokban szétnyílt koponyával feküdt, papírok borították.
Egyikre-másikra rácsorgott az agyveleje.
