„Mindegy, hová. Csak haza.”

Szentmártoni János Eső előtt hazaérni című legújabb, nyolcadik verseskötete az elmúlt tíz év verseit tartalmazza. „Magam is elcsodálkoztam azon e kötet összeállításakor, hogy vajon mikor írtam verseket az elmúlt tíz sűrű évben. Hát még azon, hogy szinte nélkülem mennyire megszerkesztette magát az anyag, a mondanivaló” – jellemzi kötetét a szerző honlapján. Igazat kell adnunk a költőnek, mert karcsúsága ellenére is sűrű szövésű, tűpontosan megszerkesztett munkával van dolgunk, ahol a versek egymásnak felelgetve, egymás kiegészítve erősítik a kötet egészének mondanivalóját. Köszönthetően Zsille Gábor szerkesztőnek, aki egyben Szentmártoni János költészetének avatott ismerője is.

Ha egy szóval kellene jellemezni, akkor a hazatalálás kötetének nevezhetnénk Szentmártoni legújabb versgyűjteményét. A hazaérkezés, a hazajutás vágya költészetének egyik kulcsfogalma, ahogy arra már Kalász Márton is felfigyelt harmadik Itt, a papíron című kötete kapcsán: „… egész költészetének (...) alapvető élménye, belső küzdelmének indítéka, emlékeiből is eredő s általuk megerősített célja: a hazajutás.”

Maga a szerző is ezt erősíti meg honlapján írt bevezetőjében: „A hazatalálás könyve ez, amelyben Ulisszesz, aki a Madárjós című kötetem óta huszonhat éven át volt zaklatott útitársam, végső búcsút int.” Ám már két évvel korábban, 1996-ban az Ithaka című versben megjelenik a bolyongásra ítélt Ulisszesz alakja, hogy írói alteregóként végigkísérje az életművet: „Ne kérdezd többé ki vagyok, / ki voltam én, honnan jöttem. / Szememben még lángol Trója / fallá nőtt hullám köröttem. // Én nem találok haza már.” A 2008-ban napvilágot látott ötödik kötet, az Ulysses helikoptere kulcsversében, a Kezdettől és Azótától címűben szintén felbukkan alakja: „Ulysses, Drogo, Ripolus – mind azt keresték, / amire itt most emlékezem.” A görög hős Szentmártoni többi alakmásához – Dino Buzatti Tatárpusztájának főhőséhez, Dorgóhoz, illetve Gert Hofmann regénye, a Vak vezet világtalant vak koldusához, Ripolushoz – hasonlóan „maszkként a létezés kiáltástalanságának, értelmetlenségének foglalata.” Ahogy azt Szentmártoni önvallomásos esszéjében költői életműve summázataként megfogalmazza: „Az 1995-ös Útszéli magánytól a legutóbbi Miféle földet című kötetig az egyik fő motívum tehát az ön-nem–élés.” Örök bolyongásra, nyugtalan keresésre ítéltetett alteregói a valaki más helyett élés szimbólumai, ismét csak Szentmártonit idézve: „Az a gyötrő érzés és gyanú, hogy valaki más helyett élek, s nem azt az életet, amelyet kellene.”

A trójai hős figurája a mostani kötetben is hangsúlyos szerepet kap. Az Amikor hazaér című harmadik fejezet egésze egy Ulisszesz-ciklus, az öreg, kalandoktól megfáradtan hazatérő görög hős belső monológja: „Nem akar más lenni, csak önmaga, / s tán lenne hozzá még pár szava, / néhány dal, na meg ez a költemény. / Nem csábítja lidérces, messze fény, // háború, kalandok káprázata – / Csak arra vágyott, érjen haza.” De a negyedik fejezetben is a Penelopéhoz című vers – mottója szerint Ulisszesz asztalfiókjából – az idősödő, az élet terhétől meggyötört férfi rendhagyó szerelmi vallomása: „Ez a vers marad. S így egy kicsit te is. / Benne majd megérintelek. / Ahogyan mindig is szerettem volna. / Ahogy mindig is szeretted volna, / hogy megérintselek. / S ha összezúzva is, de – élünk még. / Együtt. Ahogyan sohasem. Ahogy valahol mindig.”

A kötet címadó versének, amely a második fejezet záró verse, szintén a hazatérés vágya a fő üzenete: „Jó volna még eső előtt hazaérni. / Lassan úgy vagyok: / mindegy, hová. / Csak haza.” De itt még csak a vágy jelenik meg, ahogy ez a motívum uralja a már említett harmadik fejezet Ulisszesz-ciklusát is, hogy végül konkrét értelmet nyerjen a Gombai hó című, a negyedik, utolsó fejezetet záró versben, amely a megérkezés, egyben belső megbékélés, a harmóniára találás lehetőségét sugallja: „Itt szabadok lehetnek végre, / akiket magamba falaztam. / S tán én is meglelem a békét, / amitől eddig csak könyvek regéltek, / s a hallgatás évei után / felbugyoghat torkomból az ének.”

Ugyanakkor ennek a Gombai hóban megfogalmazott vágynak ellentmond a kötet élén nyitányként álló A legkisebb király, amely sokkal inkább a hazatérés reménytelenségének, hiábavalóságának verse: „Amikor a legkisebb királyfi is hazatér, öregen, / és csak áll, álldogál egy szegetlen házban.” Ez a klasszikus népmesei elemekre épülő szereplíra rezignált hangú számvetés, keserű létösszegzés. Az élete delén túljutott ember szembenézése az eddig eltelt idővel, a küzdelmekkel, sorstragédiákkal, a veszteségekkel: „Nem tudja még, hogy becsaptad őt, / csak azon töpreng, az emészti, / miért nőnek újra és újra a sárkányfogak, / s miért vágta mellbe az üresség / minden egyes győzelem után.” Ahogy a versekben gyakran visszatérő motívumai: szüret, bor, ősz (Egy este az iszkázi kertben, Tanvers az ásásról, Borral telt, Ahogy útra keltem, Szüret) Berzsenyihez, Babitshoz hasonlóan az elmúlás mellett számvetés, létösszegzés szimbólumai. Az elmúlás gondolata ott rezeg több, a veszteségeket számba vevő műben, a sógora halálára írt Megkésett rekviem egy csingeri fiúért vagy a Hová mennek a klasszikus nagymamák? című költeményekben, de a Tánc az időben és az Évek című középkori haláltáncok, villoni balladák egyéni hangú átirataiban is.

De nemcsak a térbeli hazaérkezésről van szó a kötet verseiben, épp ilyen fontos a szellemi értelemben vett megérkezés, a szellemi hátország megidézése. Kezdve az első fejezet élén álló, a Nagy László emlékére írt az Egy este az iszkázi kertben című verssel, folytatva a második fejezetben a mesterének tekintett Oláh Jánoshoz írt ciklussal (Hommage Oláh János emlékére), egészen a negyedik fejezetig, az erdélyi Király Lászlóhoz (A világszelídítő) és a Kilencekkel induló Kovács Istvánhoz (Elkószált levél Kovács Istvánnak) írt művekig.

Szentmártoni János frissen végzett irodalmárként lett az Oláh János alapította Magyar Napló munkatársa, ahol rögtön mentorra is talált a főszerkesztő karizmatikus személyében, és lett origó számára Nagy László és Oláh János költészete, amelyhez mindenkor igazodni lehet. „Itt ismerkedtem meg közelebbről a Kilencek és a velük egy időben, a ’60-as évek végén induló Hetek költői csoportosulások szellemi örökségével is. Azokkal a poétákkal, akik a Nagy Lászlóék költői forradalma után megújították és átmentették azt a versnyelvet, amely egyrészt a népköltészeti gyökerekből táplálkozik, de már a városi életforma atmoszféráját is magába sűríti – másrészt a közéleti és morális felelősségvállalást, a történelmi és morális érzékenységet természetes módon ötvözi a legmélyebb vallomásossággal.” Ezért is hangsúlyosan fontos számára Oláh János Lehet élni így is? versének ez a gondolata: ”A tanulság nélkül lappangó valóba / ne láss bele önfelmentő sejtelmeket”, amely „a legsűrítettebben tudja érzékeltetni a lényeglátás és önelemzés pontos természetrajzát”. Erre az idézetre nemcsak esszéjében hivatkozik, de az Oláh János 80. születésnapjáról megemlékező két verse: Fesztivál után, Mintha mi sem történt volna mottójául is ezt választotta. A második fejezet címe, a Megsokszoródva is a Mintha mi sem történt című versből vett idézet: „Megsokszoródva vagy most jelen, / s ez vigasztal”, a mentor, a mester szellemileg tovább él a tanítványokban, követőkben a fizikai halál legyőzésének reményét hirdetve.

Szentmártoni költészete a modern divatokkal szembemenve önvallomásos, önreflexív líra. Fakad ez egyrészt a példaképek, írói minták hatásából, de még inkább belső indíttatásból, késztetésből, lelki habitusból. Már Halmai Tamás is kiemeli a válogatott verseket tartalmazó Ballada hétköznapi díszletekkel című kötet kapcsán a hangsúlyos énközpontúságot. De Zsille Gábor is abban látja Szentmártoni költészetének közönségsikerét, hogy „az a fajta költő, aki a szívünkhöz szól”. Maga Szentmártoni is többször hivatkozik erre a költői világát meghatározó attitűdre: „Ki kellett írnom magamból mindazt, amit nem értettem, hiányát annak, amit elvesztettem. Tudattalanul is inkább önterápiás célból ragadtam tollat 11–12 éves korom körül, mintsem mondjuk exhibicionizmusból.” – nyilatkozta Ilyés Krisztinkának adott interjújában. De esszéjében is hasonlóan vallott arról, milyen belső erő késztette, készteti a mai napig a versírásra: „A hiány kitöltése tehát az első olyan élmény, feszítő erő, még ha akkor fogalmam sem lehetett az ilyesmiről, amely arra ösztönöz, hogy valamiképpen szavakba préseljem át mindazt, amit nem érthetek.”

„Remekül ismeri a mesterség formai finomságait, tud rímelni, alkalomadtán meg is teszi – de nem béklyózza meg a tollát (...). Emberien szól hozzánk, nagyon empatikusan, egyenletes sodrással, szép szóval és nyílt szívvel; érzésünk szerint éppen jó arányban vegyítve a kifinomultságot és a keresetlenséget” – jellemzi Zsille Gábor Szentmártoni költészetét. Jellemzője, hogy mindig a tartalomhoz választ formát, nem az üres formajátékok mestere. Ezért is, bár a kötet többségét szabadversek alkotják, négy kötött formájú is helyet kapott, az Oláh János halálára írt Előhang, az Ulisszesz-ciklus két verse, a Prológus és A pillanat, valamint az Arany János születésének bicentenáriumára írt Aranyidő, meggyfabot. Ugyanakkor szabadverseinek meghatározó eleme a Nagy László-i örökségnek tekinthető erős zeneiség. A balkáni ritmusokra épülő Ez még nem az című haláltánc szinte rockosan dübörög, a szöveget tagoló, ismétlődő tagadások („Nem, nem ez még nem az…”) adják a vers erőteljes lüktetését. De a Megkésett rekviem egy csingeri fiúért című költemény megszólító formulái is Nagy László emblematikus, nagy ívű, hömpölygő szabadverseit (Himnusz minden időben, Tűz, József Attila!) idézik meg az olvasóban. Szentmártoni szabadverseit a szakaszokat tagoló fordított refrénes sorok szervezik. Egyrészt kijelölik a gondolati egységek határát, másrészt ritmust adnak a műveknek.

Halmai Tamás a Ballada hétköznapi díszletekről írt elemzése végén kritikaként megjegyzi, hogy „a kötet szerkezetére kiterjedő szigorra lesz szükség a jövőben, hogy a költészetében benne rejlő lehetőségeket meggyőző módon kibontsa.” Elmondhatjuk, Szentmártoni költészete mostanra végleg beérett. A jelen kötetre sikerült megteremteni a korábban hiányolt szerkezeti szigort, amely révén valóban meggyőző módon tud kibontakozni Szentmártoni lírájának sokszínűsége, erőteljes gondolatisága.

Szentmártoni János: Eső előtt hazaérni. Magyar Napló Kiadó és Fókusz Egyesület, Budapest, 2024.