A Napkirálylány fényfolyón keresztül,

a Nap útjáról repült a Hold udvarába.

Nem ivott és nem evett olyan szent

poharakból, amelyeknek ne lett volna

valamilyen misztikuma.

Táncot jár, fényt teremt ősi táltos szívvel.

Átváltozott oroszlán testbe és kiugrott

a Napból a földre, egy mezőre és ott egy

tó partján ült mint egy szobor.

Megszólalt benne az Istentől való őslélek.

'Napházáig lesz beavatásod, vízben, égben,

és a földön. Varázsló szívvel hozol majd fényt

a földre, ne feledd az elhívásod soha! - mondta.

Mikor a szív keresi csodákat, a lélek csodákra

lehet képes, ez legyen a mantrád!.

De olyan szent poharakból is ittál amiből nem

lett volna szabad. Ezért még meg kell küzdened

és bizony meg kell tisztulnod a fényben; beavatás-

okban részesülsz majd a fekete párductól az úton.'

Ez után a tóból kiugrott a fekete párduc, nekiesett

az oroszlánnak és vadul elharapta a torkát.

Kisvártatva vakító fehérséget látott a Napkirálylány,

látta önnön oroszlán testét a parton feküdni. A pár-

duc eltűnt a koronájával együtt.

Így a Napkirálylányból saját totemállat teste és koronája

nélkül, csak egy kedves, szőke, kékszemű árgyélus király-

lány lett. Elvesztette az oroszlán erejét, amit vissza kell

szereznie. Ezt csak egyedül a saját önön erejéből teheti

meg.

Egy szent szellem jeleket küldött neki galambokkal; üzen-

etet hoztak neki a Napkirálytól.

Az üzenet az volt, hogy vissza kell szereznie az oroszlán tes-

tét, annak erejét, és lehorgonyozni a földre a Fényt.

A királylány elkezdte röptetni a galambokat, táncot járt ősi

táltos-szívvel. Türkizkék ruhában táncol, hurkokat csinál köt-

elekből, hogy a felhőket is meg tudja fogni. Feljebb s feljebb

emelkedik.

A felhők fölé ért és ott egy fehér, sűrű körfelhőből kinyúlt

egy kéz. Ősapja a Nagy Varázsló megfogja a kezét, felhúzta

a mennyország kapuján. A varázsló óriási volt, felhő volt az

íróasztala, éppen arra támaszkodott kissé unotton, de azért

nem gunyorosan, ellenben kedvesen mosolygott a lányra.

.

A királylány ujjongott hogy odaért az ősapjához.

A Varázsló levette köpenyének palástját. Hosszú

szakállas öreg úr, feje tetején kopaszodik, a haja

szakálláig ér. A királylány akkora mint az ő kisujja.

Mutató ujjával körbe forgatta s addig járatta a kör-

táncot véle, amig a lány ki nem szédült az árgyélus

királyleány szerepéből.

Feje középére visszakapta a hegyes csúcsos koronáját.

Rubint, smaragd, citrin, ásványokkal díszes. Csónak jön

felé, előtte ér partot.

Beszáll a csónakba, lengeti a fátylát, ő lett a csónak vitorlája

most. Spárgába ül, két keze csónak elejének orrában; vezeti

a folyamon magát. Vízfolyáson csurog kanyarodva, ahol a

Víz és Nap útja egybefolyik; a víz útja véget ért, már a fény

folyóban úszik. Aztán a Nap útján evez, fényspirál útján jár,

eggyé vált a Fénnyel. A fátylát rátekeri a fényfolyósóra, azon

kapaszkodva feljebb és feljebb mászik kitartóan.

Hogy visszatérjen a Nap útjáról a kezeit kinyújtja két oldalra,

tenyerét az ég felé fordítja, beugrik a Víz alá. Lábait spiccbe

zárja s válláról leköti a palástot. Majd megfogja két oldalon

azt, és minden sarkánál összefogva, a dereka köré csavarja.

Megpróbál tengericsikó mozgással egyre feljebb emelkedni.

Nem kell sietni szólt a varázsló, ne kapálózz visszatalálsz az

élet vizéből is! Testet öltött a nappal és vízből oroszlánként

ugrott ki, fénykardját felvette, mikor visszatért a Napkapun.

Napkirályságnak a házából, ezzel hozta le a Fényt a földre.

Táncot jár, mert fényt teremtett itt, ősi táltos szívvel.

Mikor a szív keresi a csodákat, .... minden test-állapot lelke

csodákra lesz képes. Vég-e?

.