Röfike kutya barátsága Mia cicával

Hol volt, hol nem… Volt egyszer egy aranyos kiskutya, akit Röfikének hívtak. Hogy miért hívták őt így? Mert olyan volt, mint egy kismalac. Ha evett, röfögött, ha játszott, röfögött, ha vizet kortyolt, röfögött, ha jókedve volt, röfögött, ha bánatos volt, röfögött, és ha aludt, akkor is röfögött. Imádott hemperegni a sárban, játszani a botokkal, labdákkal, az emberekkel, és más kutyákkal. Néha olyan volt, mint egy kis, fekete sárkány, máskor malac, néha nyuszi, ahogy ugrált a magas fűben, vagy zsiráf, ha a nyakát nyújtogatta a finom ételek felé, de olykor békává is tudott változni, amikor brekegő hangot adott ki. De Röfike leginkább egy igazi kis szeretetgombóc volt, aki leginkább a legjobb játszópajtása, kedvenc gazdija, egy kislány, Lilike mellett szeretett aludni. Vagy rajta, attól függ, mennyire fértek el az ágyban. Ilyenkor volt a legboldogabb, mert a kislány simogatta, becézgette Röfikét, finom jutalomfalatokkal kényeztette és csak vele játszott, csak hozzá beszélt. De egy nap Lilike nyári táborba ment, és a kis francia bulldog nagyon egyedül érezte magát. Hiába voltak ott a többiek is, a felnőttek nem értek rá egész nap vele foglalkozni, sok munkájuk volt, folyton idegesek voltak, hangosan beszéltek, mindig rohantak, vagy telefonáltak, így szegény Röfikére kevés idő maradt. Nagyon egyedül érezte magát és hiányzott neki a kis gazdája. Egyik reggel a ház udvarán szomorkodott, amikor a fűben előtte sétált egy hangya.

– Hangya! - szólította meg az apró kis rovart. – Legyél a barátom, olyan egyedül érzem magam!

– Még mit nem! - háborodott fel a hangya. – Nem látod, hogy morzsákat kell gyűjtenem télire? Nincs időm barátkozni!- De olyan magányos vagyok! Kérlek!

– Jól van, leszek a barátod, ha hozol nekem finom mézet a méhecskéktől! – mondta megenyhülve a hangya.

Röfike szaladt tovább a kertben, amikor meglátta a szorgalmasan dolgozó méheket a virágágyásoknál, így meg is szólította az egyiküket: - Méhecske, kérlek adj nekem mézet! Mézet viszem a hangyához, és akkor ő a barátom lesz!-A méhecske rá sem nézett a kiskutyára, szorgalmasan dolgozott tovább, de azért válaszolt: - Nem bánom, de hozz nekem cukros vizet a kacsa táljából, megszomjaztam ebben a nagy melegben.

Röfike már szaladt is tovább a kacsához: - Kacsa, adj nekem cukros vizet, vizet viszem méhecskének, méhecske ad mézet, mézet viszem hangyának, hangya lesz a barátom.

– Háp, háp! Adok neked cukros vizet, ha hozol nekem kukoricát az egérkétől!

Szalad Röfike az egérkéhez: - Egérke, adj nekem kukoricát! Kukoricát viszem kacsához, kacsa ad cukros vizet, vizet viszem méhecskének, méhecske ad mézet, mézet viszem hangyához, hangya lesz barátom.

– Cin, cin! Adok neked kukoricát, ha hozol nekem friss szalonnát a kamrából! – felelte az egérke. Szalad a kiskutya a kamrába, és ugrik nagyokat, hogy elérje a szalonnát.

– Oh te kis betyár, hát mit akarsz itt? - lépett be Lilike apukája a kamrába. – Megéheztél kiskutyám? – simogatta meg Röfike fejét. – Jól van, gyere adok neked egy falatot! – mosolygott, és elővette a bicskáját, majd egy kis szelet szalonnát kanyarított le a füstölőn lógó hatalmas finomságból és a kutyus felé nyújtotta. Röfike köszönésképp megcsóválta a farkát és gyorsan kikapta a szalonnát gazdája kezéből, nehogy meggondolja magát. Rohant vissza az egérkéhez, hogy odaadja a kért finomságot, egérke adott kukoricát, kukoricát vitte a kacsának, kacsa adott cukros vizet, vizet vitte méhecskének, méhecske adott finom mézet, mézet vitte hangyának, aki sietve elvette tőle.

– Most már leszel a barátom? – kérdezte kifulladva Röfike

– Hangya- kutya barátság? – nevetett fel gúnyosan a hangya. – Még mit nem, te kis butus? Hogy is gondolhattad ezt? – És pillanatok alatt eliszkolt a magas fűben. Röfike szomorúan nézett utána, megint egyedül érezte magát, amikor egy selymes hang szólította meg: - Miau, hé te ott, miért búslakodsz?

Röfike kíváncsian nézett a hang irányába: - Te hozzám beszélsz?

– Naná, hogy hozzád, te búbánat! Mit gondolsz, kihez? - lépett közelebb a hang gazdája, egy apró, vöröses tarka, selyemszőrű kiscica. - Minek lógatod úgy a fejed?

– Nincs itthon a kisgazdám, nincs aki játsszon velem, magányos vagyok, és nem akar velem barátkozni senki! – felelte szomorúan Röfike.

– Én leszek a barátod! – dörgölőzött hozzá a cica.

– Te? - csodálkozott a kutyus. -Én, persze, miért, mi nem lehetünk barátok?

– Te tényleg leszel a barátom? Komolyan kérdezed? Nem ugratsz?

– Már miért tenném? Én is egyedül vagyok, játszhatunk együtt! – felelte a kiscica. – Mia vagyok.- Röfike! – válaszolt boldogan a kutyus is. – Szeretsz labdázni?

– Nem tudom, próbáljuk ki! – felelte Mia.

Így történt, hogy kutya és macska együtt játszottak az udvaron, labdáztak, bukfenceztek a fűben. Mia megtanította a cicamosdásra Röfikét, Röfike a kergetőzésre a bot, a labda után.

– Röfi, Röfi! Édes kiskutyám! Itthon vagyok! – hallotta meg napokkal később a számára legkedvesebb hangot. Lilike állt a kapuban és tárta szélesre a karját, ő pedig boldogan szaladt az imádott kislányhoz. Az ölelés azonban nemcsak Röfikének jutott, hiszen a hívásra egy kedves, vöröses cica is a karjában landolt Lilikének. – Hát te ki vagy? De cukik vagytok! – kacagott önfeledten a kislány. – Látom, kiskutyám, nem unatkoztál nélkülem, és új barátot is szereztél.

– Ha tudnád, először milyen nehezen ment, de aztán…! Minden jó, ha a vége jó! – csaholta vidáman Röfike, miközben a simogató kezek között boldogan kacsintott össze új barátjával, Miával, a cserfes, vöröses, selyemszőrű kiscicával.

Itt a vége, fuss el véle, kerek erdő közepébe…