​​​​​​​Egy kívánság ereje

Marci kicsi, kék színű szobájában ült az íróasztalánál és nagyon koncentrált valamire. Könnyes szemmel méregette az előtte álló, üres papírlapot. Ismét az évnek azon időszaka következett: nemsokára jön a Mikulás. Édesanya és édesapa arra kérte őt és bátyját, hogy írjanak egy listát arról, mit szeretnének kapni ajándékként. Marci testvére, Máté, idén sajnos nem tölthette otthon az ünnepeket; a kórházban kellett maradnia, mivel nagyon beteg volt. Anya és apa pedig fáradt és ingerült. Marci még emlékezett arra, hogy nem is olyan régen szülei mindig mosolyogtak, és akármennyire kimerülten érkeztek is haza a munkából, beszélgettek arról, milyen napjuk volt az iskolában, játszottak velük, kirándulásokat szerveztek; boldog család voltak.

Az elmúlt néhány hónapban azonban kétely és szomorúság váltotta fel a derűs mindennapokat. Marci akármerre járt, olyan kifejezéseket hallott a felnőttek szájából, mint autoimmun betegség, szervi szövődmények, kísérleti terápia, vagy hosszadalmas gyógyulási folyamat. Anya és apa elmagyarázta a fiúknak, hogy ami most történik, annak egyszer vége szakad, hiszen Máté betegsége kezelhető és nemsokára jobban lesz; Marci mégis érezte a változást. Attól a pillanattól kezdve, hogy a betegség aljas módon beszivárgott a család életébe, teljesen új rutint kellett felállítaniuk, mely alapjaiban rendezte át a békés, megszokott napi menetrendet.

A kisfiú eleinte nehezen viselte a változást, nyűgös volt, és azt akarta, hogy minden térjen vissza a megszokott kerékvágásba. De amint látta, hogy Máté mennyire bátran viselkedik, és hogyan tűri az orvosok és ápolók mindennapi jelenlétét, ráébredt arra, hogy minden, ami most történik, bátyuskáját viseli meg a legjobban. Hiszen ő volt az, akit napi szinten vizsgáltak, gyógyszereket kellett szednie, és még karácsonyra sem hagyhatta ott kórházi betegszobáját.

Marci nagy levegőt vett, majd körbefordult a szobájában. Tekintete először a polcon állapodott meg, ahol már amúgy is sok játéka sorakozott. Voltak ott kisautók, plüssállatok, műanyag dinoszauruszok, katonafigurák, társasjátékok és más egyebek is. És bár nagyon szeretett volna néhány új játékot, távirányítású traktort, vagy nagyfiúknak való legót, nem ez volt szíve leghőbb vágya. Csöndesen, moccanatlanul szobája falát szemlélte, hiszen annak tengerkék színe mindig lecsendesítette háborgó lelkét.

Addig-addig fürkészte a falat és az egyik oldalon rá aggatott rajzokat, képeket, mígnem rádöbbent valami nagyon fontosra. Többé nem számítottak a játékok, a tárgyi dolgok. Semmi olyasmi, amit az imént piszkozataira karcolt, pedig négyszer is nekifutott a listaírásnak. Most mind összegyűrve landolt a kukában. Egyvalamit szeretett volna.

Szíve hirtelen gyors ütemben kezdett dobogni, miközben a következőt firkantotta az előtte fekvő üres, sima lapocskára:

Kedves Miklulás!

Tudom, hogy általában néhány játék kerül fel a listámra, de idén teljesen mást szeretnék. Azt hiszem, rájöttem, mi az, ami a legtöbbet jelenti nekem. Többet, mint bármelyik játék. Azt szeretném kérni, hogy működjön Máté kezelése és itthon lehessen, amikor a karácsonyfát díszítjük. Nincs szükségem semmi másra, csak a tesómra. Ő a legjobb barátom, és ha azon múlik, az összes mézeskalácsot megeheti, nem kérek egy darabot sem.

Köszönettel,

Marci

Marci az idei évben azonban nem adta oda a titkos levelet a szüleinek, hiába kérték tőle. Gondosan elrejtette a fiókjába, amíg saját maga postára nem tudta adni. Anyukájának és apukájának csak annyit mondogatott, hogy ő már nagyfiú ahhoz, hogy listát készítsen, a Mikulás magától is tudni fogja, mire van szüksége. 

És láss csodát, Marci levele reggelre eltűnt a fiókból. Mátét pedig egy héttel karácsony előtt hazaengedték az orvosok. Ugyan szigorú megfigyelés alatt kellett még tartani néhány hétig, a dolgok a lehető legjobban alakultak a számára. Anya és apa pedig könnyes szemmel figyelték a nappaliban játszó fiaikat, mit sem sejtve egy bizonyos levélről és arról, mekkora ereje lehet egy jószívű kisfiú kívánságának.