Az igazgyöngy

Egyszer élt, hol nem élt, élt egyszer egy vándor. Hegyekre mászott, folyókban úszott, átvágott réteken át, országutakon, kanyargó ösvényeken bandukolt. Szebbnél-szebb vidékeket látott,  jó és rossz emberekkel találkozott, volt, akivel beszélgetett, volt, akivel hallgatott. 

Jött-ment a világban, hol könnyen, hol nehezen, ha nehezen, erőt adott neki egyetlen vagyona, egy gyönyörűséges igazgyöngy.

Nem kérdezgette, másoknak is van-e igazgyöngye, szerette volna azt hinni, hogy igen, és nem dicsekedett a sajátjával sem.

Amikor elszomorodott, az igazgyöngyét nézegette, amíg mosolyra nem derült, ha besötétedett, maga elé nyújtotta, hogy világítson. Ha fázott, már a látványa is felmelegítette. Semmi mást nem vitt magával, és semmi másra nem vigyázott annyira, mint az igazgyöngyre. Mégis, egy szomorú, sötét, hideg napon hiába kereste, kutatta, nem találta sehol.

Annyira fájt az igazgyöngy elvesztése, hogy a kíváncsiság elszivárgott belőle, a mosoly eltűnt az arcáról, az erő elszökött a lábából.

Egyik reggel, egy hosszú, álmatlan éjszaka után, amikor szomorúan üldögélt és a veszteségén kesergett, váratlanul az az öröm jutott eszébe, amit a megtaláló érezhet, aki az igazgyöngyre bukkan.

Azt kívánta, hogy akárki találjon is rá az igazgyöngyre, felismerje mekkora kincsre lelt. Érezze majd, hogy felderíti, megvilágítja a sötétet, megmelegíti a hidegben.