Csiguszti és Csigica
Csiguszti, a csigafiú, már régóta leste titokban a csinos kis csigalányt, Csigicát. Nem merte eddig megszólítani, még a közelébe se mert menni, mert hátha kineveti őt, és az nagyon ciki lett volna. Csak messziről nézte a csodás csíkjait a házán, a csápjait, ahogy a szél lebegteti, a húsos kis fenekét, ahogy húzza a csíkot a földön, szóval csodálatos!
Nagyot sóhajtott magában.
Valamit mégiscsak tenni kellene! Valahogy a közelébe kell jutnia, mert látta, hogy egy másik csigafiú is nézegeti már Csigicát. Azt már mégse hagyhatja!
Szóval, mit is tudna ő tenni a lány kedvére? Szereti a virágot. Na, akkor szedni kel neki egy csokorral! Hozzá is látott: végigcsúszott a réten, és minden illatozó virágból szedett egy szálat. Összerakott egy szép kis csokrot, és odaállt vele Csigica elé.
A csigalány zavarban volt, nem értette, miért is akarja ezt adni neki a csigafiú?
Az is zavarban volt, mert arra már nem készült fel, hogy mondania is kell valamit! Szóval, egyszerűen csak odanyújtotta Csigicának a virágcsokrot, és elvörösödve elsomfordált.
Nagyon bántotta a dolog, hogy így leégette magát a lány előtt.
De nem adhatja fel, hiszen végülis a lány nem mondott nemet!
De akkor hogyan tovább?
Eszébe jutott, hogy látott a kertben epret érni. Azt gondolta, hogy visz egy szép, érett epret a lánynak, és kitalálja azt is hozzá, hogy mit akar mondani. Nem szabad még egyszer ilyen buta helyzetbe hoznia saját magát!
Szóval, üdvözölni kell a lányt, és megmondani neki, hogy ezt az epret neki szedte. Neki, és senki másnak. Igen, ez így jó lesz.
Vitte is a legszebb epret Csigicának, amit csak talált. A lány pironkodva fogadta. Megköszönte, de aztán nem mondott semmi többet.
Bizony, Csiguszti se talált ki több mondanivalót, úgy, hogy csak nézte egy darabig, ahogy a lány eszi az epret, aztán elköszönt tőle, és elment.
De ez megint nem az a találkozás volt, amit ő szeretett volna!
Bár, Csigica édesen majszolta az illatos, lédús gyümölcsöt, de megint csak nem szóltak egymáshoz többet.
Ez így nem mehet tovább!
Törte a fejét, hogy mitévő is legyen, amikor lepottyant eléje egy darab csokoládé. Biztos az a kicsi ember ejthette le, aki itt totyog az udvaron.
Gyorsan le is csapott az ínyencségre, és már szaladt is vele a csigalányhoz.
– Csigica! – szólította meg már messziről. – Nézd csak, mit találtam! Csokoládé! Rád gondoltam egyből, hogy ezt elhozom neked.
A csigalány odament hozzá.
– Csiguszti, ez nagyon kedves tőled! Lehetne, hogy együtt együk meg? Nagyon örülnék neki, ha te is velem ennél.
Csiguszti a mennyekben járt a boldogságtól! Még hogy lehetne-e? Élete legboldogabb perceit szerezte ezzel neki a lány!
Nekiálltak csokit enni. Mindkettőnek csápig ért a szája, és mindkettő nagyon boldog volt a közös falatozástól. Utána még sétáltak egyet, sokat beszélgettek, és mikor rájuk esteledett, egymás mellé telepedtek le a házaikkal, úgy tértek nyugovóra.
Csiguszti, mielőtt elnyomta volna őt az álom, még eltöprengett magában: mennyit készülődtem arra, hogy megszólítsam, és amikor nem töprengtem, csak odafutottam hozzá a talált finomsággal, egyből megtaláltuk a hangot egymással. Milyen buta is voltam! Nem magamban kellett volna rágódnom, hanem odamenni hozzá, és megkérdezni azt, amit a szívem diktál! Ha nem azon morfondírozok napok óta, hogy mit mondjak neki, hogy tűntessem fel magam a legjobb színben előtte, hanem csak odamegyek, és mondom, ami eszembe jut, már régen együtt kereshetnénk az ételt, együtt sétálhatnánk! Hogy meg tudom én bonyolítani a saját életemet!
Mosolygott, de már boldogan aludt el, hisz holnap Csigica mellett fog ébredni!
