Szavak jelentéséből költészet, etimológiából irodalom
Mai, globalizált világunkban a kultúra (és kulturálatlanság) tengerként árad, ömlik ránk. Így az identitás kialakítása, megtalálása jóval nehezebb, mint amilyen száz-százötven éve volt. A magyarságunk meghatározása is – néhány hungarikumon túl – lassan csak a nyelvre korlátozódik. Fontos hát, hogy magyar nyelvet értékelni tudjuk, méltó helyre tegyük magunkban, annál is inkább, hiszen ilyen nehéz, de kifejezetten gazdag nyelve kevés népnek van.
Február 21-ét 1999-ben Az UNESCO az Anyanyelv Nemzetközi Napjává nyilvánította, melyet Magyarországon is ünneplünk. Ezen alkalomból a Magyar Művészeti Akadémia kötetbemutatót szervezett, egy igazi kuriózumnak tekinthető könyv, Sántha Attila Bühnagy székely szótárának bemutatóját. Anyanyelvünkön, a magyar nyelven belül különböző tájszólásokról is szoktunk beszélni, hallani. A székely nyelv sem egyik, sem másik, a kettő között helyezkedik el mint tájnyelv. Saját szavai és saját dialektusai vannak, melyeket Magyarországon többnyire nem is értünk. Hacsak nincs nálunk ez a szótár.
A kötet több szempontból is különleges. Nemcsak hiánypótló nyelvészeti munka, de irodalmi alkotás is, sőt, ennél sokkal több: a megújult székely irodalom egyik alapköve. A szócikkek mellett nemcsak példamondatokat, hanem példaanekdotákat, verseket is olvashatunk, melyek közül Zorkóczy Zenóbia színművész olvasott fel részeket.
Sántha Attila elmesélte, hogy a munka során kezdett el – eleinte csak a szótárba szánt – székelyül írni szövegeket, később is – költőtársaival – , csupán szórakozásképp. Mígnem a megírt munkák hatására új irodalmi nyelv született.
A moderátor, Farkas Adrienne kiváló kérdései és érdekes közbevetései nyomán végtelenül izgalmas életpálya mutatkozott meg a hallgatóság előtt: hogyan lett egy kolozsvári diákból nyelvész, és nyelvészeti szakmunkján keresztül irodalmi élharcos. Aki kimagasló eredményei ellenére is vallja, hogy akkor lesz valakiből igazi költő, ha már nem az a célja, hogy márványtáblát állítsanak neki. Hogy a költészet mélyebb, mint amit önmagunk dicsőítése jelent, jól bizonyítja, amit saját munkásságáról mondott: a kutatómunka és annak keresése, vajon miben különbözik másoktól, eljuttatta a székelységig. Értve ez alatt azt az identitást, amit magáénak érez. És amely későbbi munkáit, például az Ágtól ágig című verseskötetét is inspirálta.
Ennek kapcsán került szóba, hogy a régi anekdotákban, mesékben előfordul, hogy hetedíziglen átkoznak meg egy szereplőt. Őt és leszármazottait hét generációra. Miért hetedíziglen? Mert a régi világban, amikor még a családi emlékezet élő volt – mára sajnos ez ritkaság –, hét generáción át őriz meg valakit. Mindenkiről egy történetet, egyetlenegyet, de abban benne sűrűsödik az egész élete. És a hallgatóság elgondolkodik: vajon rólunk majd mit mesélnek az utódaink (ha mesélnek egyáltalán)?
